A tavalyi kórházi kapacitásszűkítés elérte ezt az intézményt is: a 66 közfinanszírozott ortopédiai ágyából 38 maradt meg. A várólistán már eddig is átlagosan két évet töltöttek a betegek. Most attól kell tartani, hogy ennél is többet kell. Erre való tekintettel bárki mondhatja: Varga Péter Pál az ország legkeresettebb sebésze. De szerinte az emberek nem azért jönnek ide, mert látták a tévében, itt akkor is ugyanilyen nagy lenne a tolongás, ha nem ő állna a műtőben. "Daganatsebész vagyok, s ezen a területen nincs várólista. Aki viszont személyesen engem keres, elmegy a magánrendelőmbe, ott viszont elvétve fordul elő olyan, akit operálni kell."

Az intézet a progresszív beutalási rend alapján kapja a pácienseit. Az idegsebészeti, a reumatológiai, onkológiai és az ortopédiai hálózat orvosai szerte az országból ide küldik a legsúlyosabb eseteket. Itt alapelv, hogy mindenkit az az orvos műt, akivel az ambulancián először találkozott. Persze a főnök azért válogathat, Varga ("mint a legrutinosabb") kiveszi magának a nagy kockázatú, a nagy vérzéssel, komoly szövődmények veszélyével járó eseteket, továbbá a 70 év feletti pácienseket.

Mára kialakította azt a 12-14 tagú sebészcsapatot, amelyben megbízik. Az alapokat tőle tanulták, de itt "kötelesség" a külföldi tanulmányút is. Mindenkit konkrét céllal küld, hoznia kell valami újat, amit a többieknek is megtaníthat. Eddig hárman voltak, akik nem bírták az állandó szellemi és gyakorlati versenyt, ők elmentek. "A munkacsoportban csak az maradhat meg, aki valamilyen szűkebb területen többet tud, mint én, különben mi szükségem lenne rá?"

Jóllehet alapvető tudományos közleményeket és könyveket jelentetett meg, nincsenek híres professzorhoz illő tudományos fokozatai (egyik munkatársa szerint: "sosem vette erre a fáradságot..."), viszont tudását még legkonokabb bírálói is elismerik. Ezt nehéz is lenne elvitatni, hiszen már a tengerentúlról is küldik hozzá rangos professzorok a legnehezebb eseteiket. Intézetét a világ egyik vezető gerincgyógyászati központjaként jegyzik.

Harmincnál több a szabadalma, közülük hetet ma is használnak világszerte a műtőkben. A "csigolyaterelő" egyenesen forradalmasította a gerincsebészetet, az implantátumok közül ma ebből ültetik be a legtöbbet a világon. De aki csak beül egy személyautóba, az is nagy valószínűséggel Varga-produkciónak támasztja a hátát, hiszen részt vett a mára általánosan elterjedt "ágyékicsigolya-támasztó ülések" tervezésében.

Az orvosok közül sokan örök álmodozónak tartják, akinek fantáziája összemosódik a valósággal. Állandóan "éppen" készül valamire: az egyik nap magánrendelő-komplexumot tervez, másnapra támad egy ötlete, amellyel a reménytelen helyzetűeknek adja vissza a mozgás lehetőségét... Környezete számára a leginkább zavarba ejtő mégis az lehet, hogy álmainak egy része előbb-utóbb valahogy összeáll, működik. Itt Magyarországon is.

A rosszmájúak szerint persze könnyű neki, hiszen a politikusok tele vannak gerincproblémákkal, így a pacientúrájában találhat elég potenciális támogatót. Erre csak legyint: "sose jutna eszembe az efféle kijárás, mert azzal leértékelném a saját szakmám népegészségügyi jelentőségét".

Akik közelebbről ismerik, úgy tartják, hogy makacssága és kommunikációs képességei segítik. A műtőn kívül is sok mindent csinált már életében, bejárta a világot, mindenkivel hamar megtalálja a hangot. Ráérez arra, hogy kit kivel kell összehoznia, aztán ki is alakulnak a dolgok.

Fiatal korában kézilabdázott, gitározott, volt rádiós műsorvezető, bár ahogy mondja, mindig tudta, hogy sebész akar lenni. Mivel elsőre nem vették fel az orvosira, baleseti ügyeletekben műtősként kereste a kenyerét az Országos Baleseti Intézetben. "Kiváló orvos-mesterek és nagy rálátási lehetőség a napi életre" - jellemzi ezt az időszakot. Csak jöttek a mentők, hordták a csüngő karokat, a tehetetlen vérző testeket, köztük a bénult gerincsérülteket. Éjjel-nappal három-négy műtő ment egyszerre. Mégis, egy esetet még ma is világosan felidéz:

"Egy nap behoztak egy korombeli motorbalesetest. A fiú nyakánál tört a gerince, az orvosok az első pillanatban lemondtak róla. Félretették. Iszonyatos súllyal nyomott a tehetetlenség. A fiatalember, aki néhány perce még motorozott, tehetetlen bábuként feküdt előttem, és a mesterek sem tudtak mit kezdeni vele. Földolgozhatatlan volt, hogy nincs segítség..."

A megoldhatatlan hajtja orvostanhallgatóként is. Éjszakákat tölt a könyvtárban: szakcikkek hatására kezd levelezni az egyik legjobb amerikai gerincsebész professzorral. A kapcsolatból barátság és amerikai tanulmányút lett, amelynek során elsajátítja a gerincsebészet alapjait. Ezt aztán 17 ösztöndíjas út követi, amerikai, japán és német szakcentrumokban világhírű professzorok technikáit sajátítja el. Számára a reménytelen helyzetű beteg maga a kihívás, hogy még többet tanuljon, vagy a világ valamely szegletében megtalálja a megoldást. A kilencvenes években még maga is sokat utazott operálni külföldre, ma már inkább a betegeket küldik hozzá Magyarországra. Specialitása a gerincdaganatok gyógyítása.

Pályája eddigi harminc éve alatt elvégzett több mint nyolcezer műtétet, irányította 60-65 ezer beteg kezelését. Egyik közeli munkatársa szerint még ma is képes órákat tölteni a boncteremben. Újra meg újra tanulmányozza a gerincet, kitartóan jegyzetel, keresi a megoldásokat. "Fiatal koromban azt láttam, hogy a stressz megöli az embereket. Én inkább mindig minden műtétre nagyon körültekintő tervet készítek, felkészülök." Papírkosarából kikandikál a tárgyi bizonyíték is: a néhány órával korábbi, délelőtti műtétjének lépésről lépésre megrajzolt forgatókönyve.

Hiába, hogy ma Magyarországon valószínűleg ő tudja a legtöbbet az emberi gerincről, hiába a szívósság, a felkészülés, Vargának így sem sikerült teljesen megszabadulni a tehetetlenség érzésétől. "Van, hogy az orvostudomány ugyan technikailag még tehet valamit a betegért, megoperálhatjuk, de az életét már nem lehet meghosszabbítani. Ha egy daganat lassan átszövi a gerincvelőt, annak alig van tünete, de ha ott marad, a beteg nemhogy elveszíti járóképességét, de meg is fog halni. A műtéttel megmenthetjük az életét, viszont mozgásképtelen lesz, amíg él. Soha nem beszélek mellé, mert a betegnek kell döntenie a sorsáról, ehhez én mint orvos csak információt adhatok."

Megismerni a határokat, s ha lehet, egy picit arrébb tolni a falat - a gerincsebészetnek is ez a lényege. Még akkor is, ha az akadályt nem a természet támasztja. Varga Péter Pál egykori legnagyobb szakmai kudarcát ma már tanítja. Úgy tíz éve egy közeli barátja vitte el hozzá a barátnőjét, akit derékfájás kínzott. Lelkiismeretesen kezelte, de eredmény nélkül. "A legkülönfélébb terápiákat próbáltam, hiába. Már a pszichológusaink is dolgoztak a beteggel, de nem tudtam meggyógyítani. Amikor elmentem nyaralni, a hölgy állapota roszszabb lett. Óriási szerencséjévé vált, hogy nem voltam itt. Amikor behozták, a legfiatalabb kollégám vizsgálta meg, és azonnal felismerte azt a bajt, amit én hónapokon át nem vettem észre. Mire visszajöttem, meggyógyították. Ma már tudom, ezer tényező játszott közre a szakmai vakságomban: például nem küldtem el MR-vizsgálatra, mert klausztrofóbiája volt, meg akartam kímélni. Persze volt a dologban bizonyosan szakmai nagyképűség, elbizakodottság is."

Amikor azt kérdem, dühös volt-e az "arcátlanul önállóan" diagnosztizáló tanítványra, a fejét rázza.

"Tudom, hogy nincs mindig igazam. S ha az embereim azt látnák, akkor is ragaszkodom a rögeszméimhez, amikor azok nem bizonyulnak helyesnek, hová tűnne a megbecsülésük? Hogyan tisztelhetnének valakit, aki ennyire ostoba?"