Etnikai, nem törzsi villongások ezek. Afrikában ugyanis nagyrészt nem törzsek élnek, hanem népek, etnikai közösségek, társadalmi fejlődésükben a törzsiséget régen meghaladott keretekben. Kenyában mintegy félszáz etnikum él. Ez átlagos a szubszaharai Afrikában, ahol három ország nevezhető etnikailag egységesnek, sok országban népek százai élnek együtt. Az sem rendkívüli, hogy etnikailag nincs abszolút többség: minden ötödik ember kikuyu, a négy többi nagyobb etnikum, a luók, a luhyák, a kalenjinek és a kambák a lakosság hatodát-hetedét adják. A képet bonyolítja, hogy a kikuyuk és a kambák kétharmadrészt azonos szókinccsel bírnak.

Ami rendhagyó Kenya esetében, az a függetlenség kivívásának módja. A dekolonizáló éveiben csak itt volt sor fegyveres harc az anyaország ellen. Ezt az angolok Mau Mau felkelésnek hívták, az afrikaiaknak Muingi (Mozgalom), vagy beszédesebben KCA (Kikuyu Központi Szervezet) volt a neve. A kikuyuk lakták a központi magasföldet, ami a trópusok legnagyobb mérsékelt éghajlattal bíró területe. A britek az ő földjeiket vették el. A földért folyó harcból született meg a független Kenya. A kikuyuk vezetője, Dzsomo Kenyatta lett az ország első miniszterelnöke, majd elnöke. A kikuyuk így a többi népcsoportnál kezdettől fogva sokkal előnyösebb pozíciókkal rendelkeztek, de dominanciájuk nem volt teljes. A hadsereg tisztikara például a brit időktől fogva tudatosan vegyes összetételű volt, ez az egyik kulcsa annak, hogy a katonai puccsok kontinensén Kenya kivételnek számított. (Ennek most is nagy a jelentősége, a katonák nem politizálnak.) Kenyatta országlása haláláig, 1978-ig tartott. Utódját maga választotta, alelnöke, Daniel arap Moi személyében. A kalenjin származású Moi elfogadható kompromisszumnak tűnt, mind a jogaikat féltő kikuyuk, mind az egymásra is féltékeny többi etnikumnak. Moi karrierje épp a kisebb népek védelmének jegyében indult. Elnökként azonban inkább az etnikai ellentétekre épített, a kikuyu elit visszaszorítása személyes hatalmának kiszélesítésére szolgált.

A Nyugat kedvencének számító ország a hidegháború végével leértékelődött, korruptsága miatt Moi rendszere egyre kevesebb segélyhez jutott. A visszacsúszást érzékelő választók 2002-ben véget vetettek Kenyatta és Moi pártja, a Kenyai Afrikai Unió (KANU) négy évtizedes uralmának. A megfigyelők által tisztességesnek tartott választásokon győztes Mwai Kibaki elnöksége alatt a sok pozitívum mellett (például az ingyenes alapfokú oktatás) a kikuyu elit jutott újra közel a húsosfazékhoz. A mostani események hátterében a többi etnikum kikuyuellenes összefogása áll. Nem véletlen, hogy Kibaki nem csupán luo riválisa, de minden más népcsoport körében is veszített, viszont a kikuyuk elsöprő többsége (97 százaléka) őrá szavazott.

A gyarmati Kenyában minden földművelő, vagy pásztorkodó népcsoport hasonló körülmények között élt. Mára a különbségek óriásiak, a kikuyuk sokkal jobban és sokkal tovább is élnek, mint például a luók. A nehézségek ellenére is modernizálódó kenyai társadalom láthatóan nem tűri ezt tovább. A nyomornegyedekben is megszokottá vált mobiltelefonokon érkező SMS-üzenetek a "törzsi" köntösbe bújtatott társadalmi igazságtalanság felszámolására biztatnak. Hogy a bajokra a gyógyír-e a "nemzeti" egységkormány, vagy a föderalizmus helyi ideológiája, a "madzsimboizmus", azt maguknak a kenyaiaknak kell eldönteniük. Másfél évtizede Ruandában az írástudatlan hutukat rádióadások biztatták a tuszik megölésére. A nagyrészt írástudó, egyre nagyobb arányban internetet is használó kenyai társadalom reakciói nem ruandaiak. A világnak ez megnyugtató, sovány vigasz az áldozatoknak.

A szerző Afrika-kutató