A sokkterápia prédikátora azonban olyan benyomást kelt, mintha egy távoli vidékről varázsszőnyegen érkezett volna a hiénák, keselyűk lakta vadonba. A Lapszemle fejezetben a női magazinokat ostorozza: céljuk a profittermelés és a manipuláció; szakértőiknek nincs "belső, pozitív kisugárzás"-uk. Fotóikról egy "lóvét" hajtó, "nőcsábász gigerli" és egy "savanyú malac" néz le ránk. Mindez helyenként, mulattató. Csakhogy a gyakorta önmaga paródiájának tetsző Csernust elsősorban az a fogyasztói csoport tekinti irány- és mértékadónak, amely az általa megrugdosott színes-szagosokat bújja. Ők dobják cekkerükbe a kereskedelmi médiumok agyhalálcsevegőiben népszerűsített, bizonyára a gyors kiadói bukás reményében összefércelt útmutatót.

A rettentően ellentmondásos A nő: szerkesztetlen élőbeszéd. Az önmagát szerkesztőnek föltüntető Dobos Lídia és Rados Richárd temette a munkát: "Halál. Kemény sztori... egyszer végünk lesz... ezeket a sorokat egy leendő csontváz ujjai írják, amelyeket, remélem, leendő más csontvázak fognak olvasni. Mivel ez egy elég domináns, hatalmas nagy érzéscsomag." A 18-as karikával fölcímkézett, illusztrációkkal kicicomázott, trágár írás hemzseg az önismétlésektől. Az árnyalatok iránt érzéketlen, pojácaságra kapható provokátor számára a vulgaritás és az alpáriság; az őszinteség és az alázás; a kíméletlenség és az irgalmatlanság rokon értelmű szavak.

A magyar nyelvvel hírhedten hadilábon álló, vajdasági születésű orvos kedvvel ragadtatja magát kategorikus, bornírt kijelentésekre. "A szerelem... a lángolás állapota." Az öngyilkosság gyáva, önző, makacs tett. A "szeretőtartás" szintúgy. Emellett: a felnőttkori kudarcokért túlzott felelősséget ró a szülőkre, ugyanakkor a szülői szerepről igen markánsan gondolkodik. Ahogyan az emberségről is. Mert a keleti filozófiára nyitott függőségspecialista nem harsog mást, mint hogy élni: munka.

Csernus változtatásra, küzdelemre buzdít - miközben nem kecsegtet a boldog befejezés ábrándjával. Mindig a szabadságról beszél, noha tudja, a rabszolgákat nem lehet fölszabadítani. Valamelyik előadásán erősen lenyomta egy ifjú hölgy mellkasát, majd amikor az végre ismét levegőhöz jutott, és csitult a félelme-dühe, annyit mondott neki: "Lélegezz, kisasszony!"

A "vezető értelmiségiek" (egyik) mumusának bedekkere trehány tákolmány. Alapállítása azonban fontos, bátor, karakán. Mert olyan nőképet, emberideált fest le (lankasztó szógazokkal), amelynek élő mása talán sok férfi számára rokonszenves, netán tiszteletre méltó, ám legfőképp távolról csodálandó.

A közönnyel nem vádolható Csernus Imre "jó Nő"-jére ritkán van kereslet. Ilyen csattanóért (túl) sok mindent elnézek.

(Dr. Csernus Imre: A nő. Jaffa Kiadó, 246 oldal, 3490 forint)