Újravizitált vizitdíj
Azért szólalok meg ismét a reformok ügyében, mert a javaslat indoklása még azokat is félrevezetheti, akik már elfogadták e díjak bevezetését. "Ha már van pénztár, és csak akkor" - mondja Tóth a több-biztosítós rendszerre utalva -, "ennek a pénztárnak alkalmasnak kell lennie, hogy hatékonyságban annyit növeljen, hogy a tizenhárommilliárd forint ne essen ki: odajusson a háziorvosokhoz és a kórházakhoz". (Nap-Kelte, november 23.)
Vagyis Tóth feltételezi, hogy a rendszerbe nagy összegekkel betársuló részvényesek átvállalják klienseiktől e díjak befizetését. Ez számára oly természetesnek tűnik, mintha lenne erre precedens világszerte. Talán vannak mások is, akik valóban nem értik, hogy épp a "vizitdíj" a biztosítók egyik, máshol már rég alkalmazott hatékonyságnövelő eszköze, amellyel behozhatják klienseiket a XXI. században nyújtható - az eddigitől strukturálisan eltérő - ellátási rendszerbe. Tóth Károly semmibe veszi a számtalan nemzetközi példát, miszerint a biztosítottnak hozzá kell járulnia a költségekhez a saját zsebéből. De nem úgy, hogy az orvos vagy ápolónő zsebébe csúsztat - kölcsönösen megalázó gesztussal - egy meg nem határozott, el nem könyvelt összeget. Ez a paraszolvencia az egyenlő ellátáshoz való jog rákfenéje, de a reformerek - szemben az ellenfeleikkel - ezt (is) döbbenetesen rosszul kommunikálják. Igaz, könnyebb a magántőke bevonását hangzatos antikapitalista szlogenekkel ellenezni, mint - más területeken nélkülözhetetlennek elismert - szerepét a bennünket érzelmileg is érintő egészségügyi ellátásban elfogadtatni. Különösen érthető ez nálunk, ahol az ellenzők Kádár - kölcsönökből fenntartott, paternalista, "bízzatok csak mindent ránk" - tervgazdaságában szocializálódtak, de nem voltak elég közel a tűzhöz, hogy belássák a rendszer fenntarthatatlanságát. Némelyek tehát nem, vagy nem csak "reflexellenzékiségből" hordanak össze tücsköt-bogarat a reformok ellen. Egyikük-másikuk valóban nem fogja fel, hogy a negyven-ötven éve felépített SZTK-s betegellátás szerkezeti és finanszírozási újjáalakítás nélkül nem emelhető át a XXI. századba.
De maradjuk most csak a "díjaknál", melyek szerepét a jelek szerint sokan még mindig nem értik. Azért tettem idézőjelbe a kifejezést, mert akad, akinek azt sugallja, hogy a befizetendő három- vagy hatszáz forint fedezi a szolgáltatás jelentős részét. Netán egészét. Felháborodva kérdezik: ha évtizedek óta fizetem a biztosításomat, miért kell most pénzt adnom a vizitért? Ez a kérdés aligha vetődik fel azokban a nyugati országokban, ahol hosszú évtizedek alatt fejlődött ki a biztosítás mellett készpénzt is megkövetelő rendszer. Igaz, elfogadottságát az is segítette, hogy - például angolul - copaymentnek, hozzájárulásnak nevezik ezt a díjat, ami jobban érzékelteti, hogy ez csak a töredéke annak, amit a biztosító fizet a vizsgálatért, kezelésért, orvosságért. És azt is megértik az emberek, hogy akárcsak az autós biztosításban, minél alacsonyabb a copayment, vagyis az önrész, annál drágább lesz - ha pedig nem vállalunk ilyen önrészt, az egekbe száll - a havi díj. Meg kellene értetnünk mindenkivel - akár ismétlés és egyszerű példák révén -, hogy miért van szükség ilyen díjakra és milyen előnyökhöz vezettek már és vezethetnek a jövőben.
Ezek közül talán a legfontosabb az, hogy a vizitdíjat fizetőkben lassan már tudatosodik, hogy joguk van a jobb szolgáltatáshoz, kiszabadulhatnak a meghunyászkodó "kuss a nevem" mentalitásból. Úgy hallik: az emberek mindinkább igénylik is a színvonalasabb ellátást, a jobb odafigyelést - ugyanúgy, mint a copaymentet fizető nyugati társaik már évek óta... Lassan majd a kórházi napidíj fejében is megköveteljük, hogy ne mindig parizert kapjunk vacsorára, a mellékhelyiségekben pedig legyen vécépapír és tisztaság. E díjak kis lépések egy új magatartás felé, mely szerint egészségünk fenntartása a mi felelősségünk, az egészségügy csak segédkezhet ebben.
A vizitdíj egyúttal visszafogja a háziorvosok fölösleges igénybevételét. Hellyel-közzel a paraszolvenciának is volt ilyen hatása. Mivel azonban ezt nem lehetett nyíltan gyakorolni, az állam nem vállalhatta magára a "borítékbélelést" azok nevében és helyett, akiknek szükségük volt ellátásra, de nem volt rá pénzük. Ők gyakran addig halogatták a kezelésüket, míg végül mentők szállították be őket a nekik sürgősségi alapon mindmáig ingyenes, de a társadalom számára nagyon is költséges kórházba. Ez a mai medicina érvényesítésének legdrágább módja. Ez a gyakorlat jellemzi az USA-ban annak a negyvenvalahány millió embernek a többségét, akik nem elég szegények vagy nem elég idősek ahhoz, hogy állami Medicaid, illetve Medicare biztosításban részesüljenek, de nem is költhetnek havi ötszáz vagy ezer dollárt privát biztosításra. Márpedig a rendszer szükségtelen igénybevétele - s a túlzott gyógyszerhasználat - nemzetközi szinten is növekvő probléma, több okból. Vegyünk szemügyre párat.
Valamikor, nem is olyan régen az orvosi (SZTK-) rendelők és a kórházak nem törekedtek arra, hogy kényelmesek, otthonosan vonzóak legyenek. Meg arra sem, hogy a diagnosztikát és a kezelést minél elviselhetőbbé tegyék. Sőt... Volt olyan nézet, hogy minél fájdalmasabb a beavatkozás, keserűbb a gyógyszer, annál hatásosabb. Gyermekkoromban a lázcsillapítót még ostyában kaptuk - s annyi "porlott ki" mindig a szánkba, hogy elég volt a kinint emlegetni, már éreztük is elviselhetetlenül keserű ízét. Olyannyira, hogy mindjárt lement a lázunk. Vagy legalábbis nem dörzsöltük fel anynyira a hőmérőt.
Akkoriban nem kellett a gyógyszereket "gyermekbiztos" üvegekben tartani, eszünk ágába se jutott az ultraszeptilhez nyúlni, vagy meghúzni a ricinust, a csukamájolajat. Ma bizony már némelyek rászoknak a cukor- meg csokoládébevonatú gyógyszerekre, a narancs- vagy eperízű (kis alkoholt is tartalmazó) szirupokra s az orvosságszedésre általában. Meg sokan az orvoshoz járásra is.
A XXI. századi, nagyon szofisztikált - többnyire sokévi, több százmillió dolláros kísérletezés után - szintetikusan előállított orvosságok túl drágák, semhogy akár a leggazdagabb rendszer megengedhesse magának korlátozások nélküli finanszírozásukat. Az orvosok továbbképzése pedig, amit a folyamatosan bevezetett új gyógyszerek és technológiák megkövetelnek, nagyon megdrágította az orvosok idejét. És a rendelők felszerelése a mai eszköztárral legalább tízszer annyiba kerül, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt. Nincs tehát az a gazdag ellátási rendszer, amelynek ne kellene valamiképpen szabályoznia (korlátoznia) az orvosok igénybevételét. A legtöbb rendszer ezt bürokratikus lépésekkel vagy költségek beiktatásával éri el. A háziorvosok rendelői mintegy megszűrik, csökkentik a (drágább) szakorvosok forgalmát. A háziorvosokat is sok képzelt beteg (hipochonder) és beszélgetésre vágyó magányos ember látogatja. Az ő látogatásaik gyakoriságát a biztosítók világszerte igyekeznek a "vizitdíjjal" is visszaszorítani.
Talán eljön majd a valóban szolidáris egészségügy ideje. Amin nem ugyanazt értem, mint azok, akik most ezt szajkózzák. Az állam ugyanis nem lehet szolidáris: csak mi, egymással és önkéntesen. Ebbe az is beletartozik, hogy fölöslegesen nem vesszük igénybe azokat a szolgáltatásokat, amelyekre mások valóban rászorulnak. Ettől az önzetlenségtől még messze állunk. Így el kell fogadnunk a valamennyiünket korlátozó módszereket, ha nem akarjuk, hogy a korszerű, de mind költségesebb egészségügyi ellátás egyre több honfitársunk számára elérhetetlen legyen.
A szerző író, nyugalmazott egyetemi tanár
