Tiszteletre méltó dolog, hogy néhány tízezer munkavállaló választott képviselője magára veszi néhány millió munkavállaló gondját; mintegy a "dolgozó nép ökleként" kíván funkcionálni.

Azt mondanám, sőt erre helyezném a hangsúlyt: akár a többi szakszervezeti konföderációval szemben is. Az tudniillik mintha elkerülte volna Gaskó figyelmét, hogy szerdán, a társadalmi szolidaritás napján gyakorlatilag csak vasutassztrájk volt, se az MSZOSZ, sem az Autonómok (bennük a mozdonyvezetőkkel), se a SZEF nem csatlakozott a sztrájkhoz meg a Kossuth téri demonstrációhoz. Minthogy egyikhez se - és vélhetően a sine die vasutassztrájkhoz se fog ezek után -, erősen töröm a fejem, vajon mitől kapott ihletést vagy bátorítást ez a sokat látott és sok politikai szövetségest kipróbált szakszervezeti vezető most már nyíltan kormánybuktató igyekezetéhez? Merthogy erről van szó. Ha egy országban "határozatlan időre" leállnak a vonatok, az nemcsak az utazóközönségnek okoz jóvátehetetlen kellemetlenséget, hanem megbénítja - megbéníthatja - a gazdaság jelentős szegmentumait is. Áru, szolgáltatás nem ér célba. Üzem, üzlet lemerevedik. Nem vicc.

A vicc az, hogy Gaskó beharangozott vállalkozásának immár semmi köze a "vasúti sérelmekhez". Franciaországban a vasutasok önnön szociális előjogaikért, szerzett kiváltságaikért harcoltak (más állami, de csak állami alkalmazottakkal együtt); minálunk nem szektorális hátrányok váltják ki Gaskó dühét, hanem az egész magyar nép általa prognosztizált hányattatásainak jövőképe.

A vasút kétségen felül ütőkártya. Csak az a kérdés, hogy a vas-utastársadalom - amelynek jelentős részét a MÁV irdatlan veszteségei okán mások adójából finanszírozzák - hajlandó-e együtt menetelni a vezéreivel, s áldozatot hozni olyan célok oltárán, amelyek nem par exellence az övéi? Szemem előtt egy történelmi példa. Az angol bányászsztrájk. Annak ugyan közvetlen és méltányolható oka volt - Mrs. Thatcher megvonta az állami támogatást a jóvátehetetlenül veszteséges bányáktól -, de Arthur Scargill, a szakszervezet vezére nemcsak a kormány bányapolitikáját, hanem egész szakszervezeti törvénykezését is célba vette. Gondolta, ami nem sikerül a parlamentben, sikerül lenn, a terepen. A bányászszakszervezet egyszer már képes volt kormányt dönteni. Az általa vezetett sztrájk hosszú és elég brutális volt, de előbb a többi szakma testvéri szolidaritása, utóbb a bányászok kitartása fogyott el.

E példázat kizárólag táp kíván lenni az érintettek elmélkedéséhez. Kormányt lehet ugyan buktatni - de csak általános és határidő nélküli munkabeszüntetéssel. Ilyesmire az Angliánál sokkal sztrájkszegényebb Magyarországon semmi kilátás, de indok se. Azt javaslom Gaskónak, ne tekintse Scargillt példaképének, mert ő is bele fog bukni. Gondolja végig, hogy a szerdai "nagy akcióra" milyen langymelegen szervezett rá a Fidesz is, látván a három legnagyobb szakszervezet távolmaradását. Amúgy pedig - ez üzenet a sztrájkhívő "baloldali értelmiségieknek" is - szeretném végre látni, hogy Magyarországon nem az állig veszteséges állami vállalatok dolgozói sztrájkolnak, hanem az elátkozott multiké. De azok kussolnak, miként érdekvédőik is. Úgy látszik, ezek az emberek, akik mégiscsak exportbevételeink 7o százalékát állítják elő, teljesen elégedettek a maguk és az ország sorsával. Nem félnek se a magánbiztosítóktól, se a nyugdíjreformtól. Legfeljebb a lelkükben szolidárisak, de lélekbe látni, ugye, nem vagyunk képesek.