Az igazgatási vezetés maga pedig más eszközökkel szokta kezelni a kritikákat. Minél több igazgatási dokumentumot ismerne meg Frech Ágnes, annál kevesebb kedve lenne ehhez a szerephez. Persze már az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) karrierjének kezdetén ügyeltek rá, hogy "illetéktelenek" ne jussanak ilyenekhez, még a megyei igazgatás sem kap tájékoztatást arról, mi történt az OIT ülésén, ha nem rájuk vonatkozik a döntés. A bírói kar egésze pedig alapvetően tájékozatlan vagy inkább félretájékoztatott a központi igazgatás tevékenységét illetően. Az információk elzárásának gyakorlata, az átláthatóság hiánya most a "szervezet átvilágítására felkért független intézmények" munkáival kapcsolatban válik igazán élessé. A Népszabadság november 15-i számában megjelent tudósítás szerint "a testület (OIT) a vizsgálati jelentés szerint is kifogástalanul működik". Ez a következtetés, ha szerepel bármilyen jelentésben, csak úgy születhetett meg, hogy az illető kutatók nem jutottak hozzá a dokumentumok teljességéhez. Ennek komoly esélye van. Ebben a pillanatban választási marketingcélok érdekében kockáztatták reputációjukat, amelyet csak a tanulmányok teljes nyilvánosságával és érvekkel védhetnek meg.

A szóvivői tisztében megszólalni kénytelen bírónő azt állítja az igazgatásról, hogy szabályozása megfelel a nemzetközi elvárásoknak, tehát nem igaz, hogy rosszul működik. A kérdés ennél bonyolultabb. A szabályozás sem felel meg sok mindenben a korszerű igazgatás kívánalmainak, de igazán nagy bajok a tényleges működésben vannak. Az elmúlt tíz év tevékenységét vizsgálóknak fel kellett hogy tűnjön (miként a mi tanszékünknek - nem az OIT által megrendelt - kutatásában is megjelent), hogy a rendszerben nincs helye az igazgatási felelősségnek. E hasábokon csak jelzem, hogy e kutatás dokumentálása folyamatban van.

A felelősség hiányának döntő oka egy elhibázott kodifikációs ötletben rejlik. Abban, hogy nem tették összeférhetetlenné a megyei elnök és az OIT-tag pozícióját. Megjegyzem: az ötlet a kodifikáció során domináns pozíciót betöltő megyei elnököktől származott. Így ugyanis valóban magukat kellene ellenőrizniük, ami nem várható el. Nem is működik, minden OIT-tag józan mérlegeléssel vonakodik attól, hogy olyan precedenshez járuljon hozzá, ami adott esetben őt is érintheti. Úgy tudjuk, az Eötvös Károly Intézet elemzése ajánlja is a megyei igazgatási vezetők kizárását az OIT-ból, ami viszont a Legfelső Bíróság elnöke szerint "alkotmányosan aggályos lenne". Ez a nézet az alkotmányosság iránti sajátos érzékre vall. Nincs az az alkotmányos logika, melynek alapján megkérdőjelezhető lenne egy olyan szabályozás, amely lemondásra kényszeríti azt a megyei elnököt, akit OIT-tagságra jelölnek. Az összeférhetetlenség ilyen szabályozása nem ismeretlen sem más országok, sem más hatalmi ágak esetében. Igaz persze, hogy önmagában ettől még nem oldódna meg semmi, de enélkül reménytelen minden más reform.

Nem szívesen használom a reform kifejezést, mert az OIT vagy annak néhány erős tagja számos olyan belső próbálkozást annak tekintett az elmúlt tíz évben, ami csak azt célozta, hogy a még működő belső ellensúlyokat eltakarítsák a rendszerből. A minap felmerült ötlet azonban ennél is nagyobb képmutatás, hiszen a mai helyzetben minden lényeges szervezeti változtatáshoz kétharmados törvények módosítása szükséges, s mivel erre úgy sincs esély, minden kockázat nélkül állítható, hogy akár radikális változtatásra is nyitottak vagyunk. A nyitottság időleges kommunikálása az egyetlen cél, címzettje pedig a releváns információkkal nem terhelt közvélemény és az OIT elnökének személyét jelölő, illetve megválasztó felelős tényezők. Néhány hónap múlva ugyanis aktuális lesz a 2002 óta tevékenykedő elnök újraválasztása vagy lecserélése. Itt szeretném megfontolásra ajánlani az alkotmányos pozíciók esetében az újraválaszthatóság szigorú korlátozását, mert nagy a kísértés arra, hogy a megbízatás első éveitől kezdve domináns céllá erősödjön az újraválasztás. Márpedig a testület elnökének személye, szerepfelfogása, felkészültsége döntő tényező egy olyan hatalmi ág esetében, melynek igazgatási viszonyain jószerével csak belső konszenzus esetén lehet javítani, s amelyben - más kontroll híján - a nyilvánossághoz való viszonynak meghatározó jelentősége van.

A félelmekből vagy érdekekből táplálkozó képmutatás hosszú távon is intézményalakító tényezővé válhat. Már a kilencvenes évek közepén is döbbenetes tapasztalatom volt az igazságszolgáltatásról szóló tudományos ülések kávészünetére korlátozódó, a külső kritikákkal azonosuló civil kurázsi - a nyilvánosan képviselt lojális véleményekkel szemben. Azóta, jobban megismerve az igazgatás rejtelmeit, kifejezetten megértem ezt az óvatosságot. Ki ne értené meg a fenyegetett kollégákat, ha nem vesznek részt olyan tudományos ülésen, amelyen az igazgatással kapcsolatban kevéssé barátságos nézetek kaptak helyet? Ki tartja számon, hányszor kértek meg szerkesztőségeket, hogy ne közöljenek valamely kritikus írást? Ki tette szóvá, hogy bohózatba illő indokokkal mondatták le az OIT Hivatalának vezetőjét, akivel a testület - nem lévén megyei vezető - kezdettől konfliktusos viszonyban állt? Ki emelte fel a szavát az ellen, hogy olyasvalaki kerüljön a helyére, kinek vezetése alatt csak felhalmozódtak az igazgatási hiányosságok a megyéjében? Ki fogja észrevenni a központi igazgatás öszszeomlását? Mit tettek eddig ez ellen a nem bíró OIT-tagok, akik elvileg a "társadalmi kontrollt" jelenítik meg a testületben? De hát miért lenne érdeke a legfőbb ügyésznek vagy az ügyvédi kamara elnökének olyan konfliktusba keveredni, amelynek kimenetele úgysem lehet kétséges, mert mindent szótöbbséggel döntenek el a kétharmados bírói többséggel rendelkező testületben? Miért vállalja a háttérben szerveződő politikai támadások kockázatát a miniszter, ha úgyis reménytelen?

Csak az igazgatás eddigi tevékenységének részletes áttekintése és a következtetések levonása vezethet ki a válságból. Remélhetőleg tényleg elkezdődik a tapasztalatok feldolgozása és a kutatások eredményeinek értékelése azok körén kívül is, akikre vonatkozik. Minél nagyobb nyilvánosság mellett, minél őszintébben.