Ha az ember a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? című könyv íróját elképzeli, megjelenik előtte egy bukdácsoló "örök egyetemista", aki nagylelkűen megosztja túlélési technikáját az olvasóval. Amikor az is kiderül, az említett szerző korábbi munkája a Hogyan javítsuk meg az elrontott műveket?, az előző figurát ráadásul őrült nagyképűnek gondolja. Aztán besétál az életébe - pontosabban a Francia Intézet előadótermébe - egy bársonyzakós, középkorú értelmiségi, Pierre Bayard, és bevezetőül szerényen csak annyit mond: az olvasás komoly kockázatokkal jár. Majd belemélyed tudományos elméletének vázolásába.

- Megosztanám önökkel nem olvasói tapasztalataimat - mondja az irodalomprofesszor, és a döbbent tekintetek láttán hozzáteszi: e tabutéma feszegetéséhez azért manapság is kell némi bátorság, mert még mindig szentségnek számít a könyv, és a megvetés terhét elkerülendő, tilos nem olvasni.

Aztán már sorolja is teóriája rangos előfutárait: Oscar Wilde-ot, aki kijelentette, sosem olvas el olyan könyvet, amelyről kritikát kell írnia, mert csak befolyásolná. (Wilde egy napilapban a legrosszabb száz könyv listáját is közreadta, amelyektől mindenkit óva intett.) Idézi Umberto Ecót, aki szerint remekül alkothatunk véleményt egy könyvről kizárólag mások elbeszélése alapján, és Montaigne-t, aki állítólag azért nem olvasott, mert nemhogy a máséra, de még saját könyveire sem emlékezett.

Amikor aztán Bayard úr elemezni kezdi Musil regényének, a Tulajdonságok nélküli embernek könyvtáros figuráját - aki bőszen hirdeti, hogy a címeken és a katalóguscédulákon kívül életében nem olvasott semmit, ugyanis ez az egyetlen út valamennyi könyv megismeréséhez -, az értelmiségiekkel zsúfolt terem hallgatósága látványosan felenged. Kéjes megnyugvással gondolunk a könyvekre, amelyeken sosem sikerült magunkat végigrágni.

- Nehéz volna meghúzni a határvonalat olvasás és nem olvasás közt - állítja a szerző, és sorolja ez utóbbi kategóriáit. - Léteznek az úgynevezett ismeretlen művek, amelyeknek legfeljebb a címét és a borítóját ismerjük, de kellően éles fantáziával ezekről is nyugodtan társaloghatunk. Sőt, ezekről társaloghatunk csak igazán nyugodtan, hisz nem köt gúzsba a könyv maga. Vagy gondoljunk az átlapozott, az elfelejtett és a hallomásból ismert könyvek kategóriájára. (Provokatívan ide sorolja Kant és Hegel műveit.) Ez utóbbihoz frappáns történettel is szolgál. Egy amerikai antropológusnő az afrikai tiv törzsnél vendégeskedett. Mivel korábban angol kollégája azzal bőszítette, hogy az amerikaiak képtelenek megérteni a Hamlet mondanivalóját, elhatározta, bebizonyítja: Shakespeare drámáját bárki megértheti. A történetet elmesélve komoly vitába keveredett a tivekkel, akik például nem értették, minek kell két évet várnia a megözvegyülő Gertrúdnak a házassággal, addig ugyanis nincs, aki művelje a földet. De például az apa visszatérő szellemével sem tudtak mit kezdeni, mivel az ő kultúrkörükben túlvilági lények nem léteznek. Az egész mégis ékes bizonyítékként szolgált arra, hogy remekül lehet vitatkozni egy sosem látott könyvről.

- Bizonyos kultúrák kollektív tudatában meglévő ismeretanyag az úgynevezett belső könyv. Ez az, ami lehetővé teszi, hogy véleményt alkossunk érintőlegesen ismert művekről. Ha társaságban ilyen kutyaszorítóba kerülünk, nyugodtan beszéljünk bármiről, például magunkról - zárja egy rövidke recepttel előadását Bayard.

A temérdek irodalmi idézet kapcsán azért kissé gyanússá válik a nem olvasás apostola. A feltűnően művelt professzor végül csak egyetlen kérdésünkre nem tud megfelelni: Most akkor elolvassuk a könyvét vagy sem?