Hol vagyunk? Az erdőben?
A szerzők a WWF Magyarország munkatársai
Az erdők megóvásának és a tartamos erdőgazdálkodásnak fontos bástyái az állami erdők, ahonnan ma is számos pozitív kezdeményezés indul, ezért örömmel láttuk, hogy az ezeket kezelő részvénytársaságok nyitnak a nyilvánosság felé. De ideje lenne még komolyabban szembenézni a valósággal, és újragondolni, mi is az erdő, és mit várunk az erdőgazdálkodástól! Az erdőket ugyanis ma már nemcsak az fenyegeti, hogy még jobban eltávolodnak természetes állapotuktól, hanem az is, hogy - természetességüktől eltávolítván - nem lesznek képesek ellenállni a klímaváltozás során jó eséllyel várható veszélyeknek.
A világ számos országában rohamosan csökken az erdők területe, de Európában örvendetesen gyarapszik. Nálunk ma kétszer akkora, mint a két háború között, s ezzel dobogós helyen állunk az erdeit helyreállítani kívánó országok sorában. Ám az ünnepelt kétmillió hektár erdőnk jelentős része faültetvény, amit máshol nem is tekintenek erdőnek. Okkal. Ezekben mezőgazdasági jellegű művelés folyik, ami lehetetlenné teszi az adott területre jellemző erdei élővilág kialakulását. Bár az ültetvényekre épp a valódi erdők tehermentesítése szempontjából szükség lehet, egy részüket indokolt lenne őshonos erdővé alakítani. Az Alföldet embert próbáló nehézségek között beerdősítő erdészeink munkáját folytatnunk kell. Ott, ahol az ökológiai feltételek adottak vagy ésszerűen megteremthetők - az ültetvényeket "közbülső lépcsőnek" tekintve -, vissza kell hozni a középkor legendás homoki tölgyeseit, ártéri erdeit.
Tájtörténeti érdekesség, hogy "nemzeti" fánknak tekintjük az akácot. Ez az Észak-Amerikából 1700 körül meghonosított faj egész tájak arculatát változtatta meg. Őshonos állományokba is bejutva átalakítja a talajt, kiszorítva a hazai fajokból álló élővilágot. Nálunk több akácerdő és -ültetvény van, mint Európa összes többi országában együttvéve. Mindannyian szeretjük az akácmézet, ám ennek előállítása a jelenlegi akáctenger töredékén is lehetséges volna.
Telepített fenyveseink egy része mára az összeomlás szélére került. A kiszáradó fák egyre forróbb nyarainkon gyakran válnak a tűz martalékává. Hazai lombos állományokra cserélésük "égetően" sürgős feladat.
Az őshonosok telepítése sokszor nehezebb és költségesebb, mint az idegen honosoké, mivel az eredeti élőhelyek jelentősen átalakultak. Ezért telepítésük állami támogatásának is jóval nagyobbnak kellene lennie, mint az idegen honosoké esetében. Jelenleg a támogatás nem elég differenciált, így a kispénzű magánerdő-tulajdonosok számára a hazai fajok telepítése gyakran nem alternatíva. Bizony: adminisztratív eszközökön múlik, hogy mit látunk majd húsz év múlva alföldi tájainkon: őshonos erdőket, idegen honos fa-, esetleg energiaültetvényeket.
A hagyományos erdőművelés igazi terepe azonban a hegy- és dombvidékek őshonos erdőállománya, mely az erdők kevesebb mint a felét és az ország területének csupán hét százalékát adja. Ezek azok az erdők, ahová szüleink kirándulni vittek bennünket, ahol patakparti sétautakon megcsodálhatjuk a bükköket, tölgyeket, gyertyánokat. Ahol a kilátók magasodnak, melyekhez felkapaszkodhatunk.
A régebbi turistatérképek fedőlapjain a kilátók mellett nemegyszer ott "díszlenek" a grafikusok szemével nézve is a tájhoz tartozó vágásterületek. Valóban, ezekhez szoktunk. Kerítéssel körülvett vágásterületekkel találkozunk az út mentén, ezeket láthatjuk a távoli hegyoldalakon. Néhol tájékoztató táblák magyarázzák el nekünk, hogy amit látunk, tulajdonképpen nem az, aminek látszik. A vágásterületen ott a "megújult", fiatal erdő - csak még túl alacsony, és nem tudjuk a facsemetéket megkülönböztetni a szederindáktól. Nos, a biológus egyetért a laikus túrázóval: a vágásterület, akár fokozatos felújításról, akár tarvágásról van szó, nem erdő. Az erdei élőlények közül sok elpusztul vagy elvándorol a vágás után, és egy részük a legjobb esetben is csak hosszú emberöltők múltán térhet esetleg vissza.
Az állami erdőkről szóló kiadvány számos fotóval illusztrálja a vágásterületeket, többek között "természetközeli gazdálkodás" cím alatt. Pedig ez nem az.
Vannak országok, ahol törvény tiltja az erdőkben a tarvágást. Így van ez a gazdag Svájcban, ahol már a múlt század elején betiltották a faállomány teljes eltávolításával járó fakitermelési módokat. Szlovéniában több mint fél évszázada semmilyen erdőben nem engedélyezik a tarvágást. Nálunk az erdőterület több mint kétharmadán tarvágással "újul meg" az "elöregedett" erdő, a többi pedig fokozatos felújító vágással.
Kezdetben a tarvágás betiltásának legfőbb célja az erózió, a talajlehordódás megakadályozása volt. Hegyvidéken a lavinaveszélyt is fokozhatják a tarvágások, máshol "csak" az árvizekhez járulhatnak hozzá. Meredek oldalakon, völgyfőkben már a középkori uralkodók is gyakran megtiltották a fakitermelést.
Ma a természetvédelmi biológia kutatásai révén nyomósabb érveink is vannak a (leginkább gazdasági szempontok szerint kétszáz éve bevezetett) vágásos gazdálkodás mindkét formája ellen. Az így kialakuló, mindig egykorú erdők élővilága lassan elszegényedik, mivel a fajok nagy része kötődik az állandó erdőklímához és olyan "szerkezeti elemekhez", mint amilyenek az idős, odvas fák, fekvő holtfák, sűrű cserjefoltok. Az átalakított, saját igényeinkhez igazított, kifosztott élővilágú erdőkben előbb-utóbb szemmel is jól látható bajok keletkeznek, mint Ehrlich híres repülőgépén, amelynek testéből egyszerre mindig csak egy szegecset húz ki egy képzeletbeli, gondatlan kéz, arra hivatkozva, hogy még maradt ott sok ezer. Ráadásul az egyforma szegecsekkel ellentétben, a fajok szerepe különböző. Sohasem tudhatjuk, melyik faj megritkulása nyit utat egy másiknak, melynek elszaporodása okozhat olyan ijesztő károkat, mint a gyapjaslepkék inváziója. Az egykorú erdők emellett nehezen állnak ellen az erős szélrohamoknak, amit a Magas-Tátra 1915 körül telepített fenyvesének néhány évvel ezelőtti katasztrófája is igazol. A tűz is akadálytalanul terjed az egyöntetű faállományokban.
Erdeink állapota sok évszázad történelmének a lenyomata. Ez azonban nemcsak a jelenre igaz, hanem a jövőre is! A ma gazdálkodója nem tehet az örökségről, amit kapott, de arról igen, hogy ő mit ad át követőinek! Az utóbbi évek nagy előrelépése, hogy elhivatott, szakmájukat a legmagasabb szinten művelő erdészek az új tudományos ismereteket is felhasználva életre keltették a szálaló gazdálkodás hagyományát. Ennek lehetőségét néhány éve még sokan kétségbe vonták. Nálunk a Pro Silva mozgalom keretei között élesztették föl ezt az erdőkezelési módot, melynek lényege, hogy a természetes folyamatokat lemásolva a fákat egyenként vagy kis csoportokban vágják ki, így folyamatos borítású, "örök erdők" jönnek létre. Szálalóerdők ma már üzemi méretekben léteznek a Pilisben, a Börzsönyben, sőt a vágásos gazdálkodás egykori fellegvárában, a Bakonyban is; méghozzá állami területen! Ezek nemcsak hogy gazdaságosan művelhetők, de valóban megőrzik a biodiverzitást, s az ilyen változatos fajösszetételű és többkorú erdők a klímaváltozás kihívásaira (aszályok, szélviharok, hirtelen megjelenő kártevők) is rugalmas választ képesek adni!
Sok esetben egyetlen nehézség áll csak az átállásban gondolkodó erdész útjában: a felszaporított vadállomány. Az egykor medvék és hiúzok által "edzésben tartott", jelentős sportteljesítményként legyőzhető vad ma óriási számban várja a téli takarmányt és a lehulló makkot, a természetes felújulás egyetlen forrását, nyáron pedig lelegeli a fiatal facsemeték javát. Sokszor ezért nem lehet lemondani a bekerített vágásterületekről! Nem véletlen, hogy éppen Gemencet szövik be a vadkerítések, melyek egyébként természetes áradások alkalmával gyötrelmes csapdát állítanak az úszni akaró vadaknak. (A hazai vadkerítések hossza meghaladja a Föld kerületét!) Sokan talán nem is sejtjük, hogy a vadászat - ez az egykor úri, ma már inkább "politikusi" passzió - mekkora terhet ró a természetre.
Külföldi erdőkben olykor földbe gyökerezett lábbal állunk, mert a mesekönyvek világát látjuk megelevenedni. Ezekben egyáltalán nincs gazdálkodás. A többnyire nemzeti parkok magterületein található ősi, vagy ahhoz nagyon közeli állapotban lévő erdőkben zavartalanul élhetnek még a nagyragadozók is. Nálunk néhány töredék hektáron találkozhatunk csak hasonlóval, például a Normafa hegyoldalán, ahol a nagyváros közelsége miatt sok erdőhöz régóta nem nyúlt az erdőgazdálkodó. Többen úgy vélik, hogy ami egyszer eltűnt, azt viszszahozni többé nem lehet. Ez nincs így. Az erdők jól szervezett élő rendszerek, ezért bízhatunk benne, hogy ha engedjük, vagy ahol kell, segítjük, előbb-utóbb visszanyerik természetes megjelenésüket, fajkészletüket, és helyreállnak azok a folyamatok, amelyek évezredek óta biztosítják fennmaradásukat. Az ilyen erdők megőrzésére, kialakítására lennének hivatottak a nemzeti parkok, működési feltételeit rendkívül fontos lenne olyanná tenni, hogy ott valóban megvalósulhassanak a természetvédelem máshol korlátok közé szorított céljai!
Úgy véljük, hogy a "zöldek" és az erdészek közti sok évtizedes kötélhúzás után a világszerte rangos hagyományokkal rendelkező, hatalmas szaktudást és kreativitást képviselő erdészszakmánk képes lesz a természetközeli gazdálkodásra való átállás nehézségeivel megbirkózni és a különböző érdekek összeegyeztetésében vezető szerepet játszani. Mi több, az állami erdőkben különösképpen ezt várjuk erdészeinktől!
A bükki őserdőben 2000 táján egy kidőlő faóriás apró szilánkokra törte Az erdő fohásza című verset hordozó táblát. (Ne ijedjünk meg, ilyesmi csak ritkán, nagy viharban történhet meg!) Talán nem túlzás ebben a véletlen eseményben fölfedezni a szimbólumot. Igaz, hogy az erdő fája elkísér bennünket a bölcsőtől a koporsóig, ahogyan a vers mondja; de vegyük észre, hogy az erdő önmaga is él! Sőt azt is megmutatja, hogyan lehet vele együttműködve gazdálkodni úgy, hogy a tartamosság régi erdészeti kifejezése elnyerhesse igazi jelentését!
