Bajban vannak az irodalmi lapok és kulturális rovatok, hiszen olyan író kapta a díjat, aki Magyarországon alig ismert. Doris Lessing hatalmas életművét összesen három kötet képviseli nálunk: 1956-ban jelent meg egy elbeszéléskötete Eldorádó címmel, 1972-ben egy regénye, A fű dalol, majd 1995-ben egy kisregénye, Az ötödik gyerek. Magyarországi visszhangja pedig még csekélyebb: Sarbu Aladárnak A fű dalolhoz írt előszaván, Sándor Beátának két éve az Élet és Irodalomban megjelent cikkén és Bényei Tamás monográfiája (Az ártatlan ország) egy rövid részletén kívül nemigen esett róla szó.

Amellett, hogy igen szerény - és részben szinte ma már hozzáférhetetlen - jelenlét ez a magyar irodalmiságban, nem is biztos, hogy híven tükrözi a három kötet annak a rendkívül összetett kulturális gyökerekkel rendelkező írónőnek az életművét, aki Perzsiában született 1919-ben, de gyermekkorában az akkori Rhodesiában (ma: Zimbabwe) élt, majd 1949-ben átköltözött Londonba.

Bár azóta is ott él, egész munkásságán végigvonul a kulturális kibillentettségnek, az ebből fakadó távolságtartásnak az érzete, és ezzel nincs egyedül, hiszen ez az alapérzése például Jean Rhysnek is, aki szintén a brit birodalom hátországából (ő a karib-tengeri szigetvilágból) érkezett a központnak számító metropolisba.

A periféria és a központ kettőssége és ennek problematikussága azonban megsokszorozódik Lessing életművében: Dél-Afrikában játszódó regényei tematikáját és szemléletmódját a feketék ügyét is felvállaló liberális - mi több, a marxista világfelfogást és politikát is magáénak valló - értelmiségi értékrendje határozza meg, hiszen A fű dalolban és kisregényeiben a faji politika és részben a szexuálpolitika összefüggéseit jeleníti meg. Kulcsfontosságúnak tartott regényében, a Golden Notebookban (Az arany jegyzetfüzet) azonban már éppen ennek a szemléletmódnak a szertefoszlását látjuk egy - a korai realista szövegekkel ellentétes - metafikciós és kísérletező, ugyanakkor mélyen emberi, önéletrajzi ihletésű regényben, melyben a Szabad nők című, egyfajta emancipatorikus sikertörténetet sugalló kerettörténet legfeljebb csak ironikusan értelmezhető. A szöveg nagy részét alkotó négy napló: a fekete, a piros, a kék és a sárga jegyzetfüzet az autonóm és önazonos individuumnak az összeomlásáról és szinte újrateremthetetlenségéről szól ugyanis.

A kísérleti regényforma hű leképezése annak az általános világnézeti-filozófiai válságnak, melyet a XX. század közepén megtapasztalt a nyugati értelmiség, csak Lessingnél ez hangsúlyosan kiegészül mind a koloniális helyzettel, mind a volt brit birodalmi központba a második világháború után bekerülő értelmiségi helyzetével, mind pedig a nőiség szempontjával, a nő - az értelmiségi nő - kultúrában elfoglalt helyének problematikusságával.

Ezzel az 1962-es regényével - mint ahogy nem science fictionnek, hanem space fictionnek (űrfikciónak) nevezett regényeiben is - Lessing előre gondolkodik, ahogy kortársa, Margaret Drabble mondja róla, "a világ Kasszandrájaként". A kérdés már csak az, hogy hallgatnak-e - hallgatunk-e - rá.

Doris Lessing