Szememre vetik, hogy mindenről a zsidóság jut az eszembe, túlzás persze, de van benne valami. És akkor mi van? Zsidó blogger vagyok (illetve voltam) és kész. Amikor Schweitzer József főrabbit faggattam az életéről (sose Józsi bácsiztam, ma is professzor úrnak szólítom), azt kérdeztem tőle: Milyen író Kertész Imre? Hogy-hogy milyen író - válaszolt az akkor 80 éves rabbi -, aki magyarul ír, az magyar író. Akkor is, ha a bükkerdők szépségéről regél, és akkor is, ha a Rumbach Sebestyén utcában játszódik a história. Úgyhogy magyar blogger vagyok (illetve voltam). Meg persze zsidó is legalább annyira. Telítve mindenféle identitással: közös nevezőre hozható vagyok minden 70. életévét betöltött hímnemű teremtménnyel, bár hitem szerint különbözöm mindannyiuktól, következésképp nem úgy vagyok szakállas, hajfogyatékos, biciklista, temetőgondnok, mint bárki más a Földön. És ez persze nemcsak az én esetemben van így, hanem mindenkiében, beleértve azokat is természetesen, akik eddig a világ egyetlen nyelvén nem szánták el magukat arra, hogy bloggerek legyenek. Mivel hogy kétféle ember van: aki megkísérli kiblogozni a maga, vagy a világ krónikusnak vélt csomóit, és aki nem kísérli meg.

2005. június 19-től 2007. szeptember 28-ig 528 blogot írtam boldognak, boldogtalannak. A helyzet ez év elejétől mérgesedett el, azt követően, hogy tudomásomra jutott: az izbégi katolikus templom homlokzatán Magyarországon először Fajcsák Tibor plébános a nemzetiszínű zászlót („háromsávos”) árpádsávosra („kilencsávos”) cserélte. Az aznapi blogomban bárki cenzúrázatlanul olvashatta, mely lapokat, televíziókat, internetes portálokat értesítettem a nem mindennapi hírről, és már másnap a szentmise előtt, ahol az ATV-híradó stábjával megjelentem s álltam egy szál magam a sarkon, árpádsávos zászlókkal felszerelkezett, kigyúrt ifjak azzal jöttek oda hozzám, hogy „maga az, aki tüntetést szervez a templomunk ellen?” Innen már egyenes út vezetett oda, hogy a kuruc.info (Bosnyák Zoltán aláírással!) megtisztelt azzal, hogy közzé tette a „jelentgetős bibsi” telefonszámát, kérve a potenciális hívókat, hogy lehetőleg sabatkor csörgessenek rám. Két-három héten át éjjel-nappal hívtak, éltették az árpádsávos zászlót, szidták a zsidó kurva anyámat.

Próbáltam szóba elegyedni velük, de csak ketten érdemesítettek erre. Egyiküket emlékeztettem arra, hogy a minap boldoggá avatott apácát, Salkaházi Sárát, mert zsidókat bújtatott, egyenruhájukon árpádsávos jelvényekkel, karszalagokkal nyilasok lőtték a Dunába. Azt válaszolta: megérdemelte. A történetet elmeséltem az izbégi plébánosnak, mikor hivatalában fogadott, annyit nem mondott, hogy bakk. Kétszobás rezidenciáján három ajtót díszít az úgymond Árpád-házi királyok zászlaja, hasonlóképp, mint az ebédlőasztalt, és még a függönyt is árpádsávos karszalag fogja össze.

Gondoltam, eljött az én időm, blogoztam százzal, utalva arra, hogy bizony Szentendrén az efféle kétértelműséggel különösen csínján illene bánni, már csak azért is, mert a nemzetvezető Szálasi Ferenc itt kezdte politikai pályafutását, s nem kis mértékben ennek köszönhetően az első nyilas képviselőt is a helyi többségi akarat juttatta a magyar országgyűlésbe Csia Sándor személyében, aki pályafutását a nemzetvezetőhöz hasonlóan kötélen végezte. Kaptam hideget, meleget, bármiről írtam, a kommentek javarésze (álnéven, elérhetetlen email-címen) tanúságtétel volt amellett, hogy elkövetőiknek mindenről ugyanaz jut az eszükbe: imhol egy nyilvánosság, ahol parttalanul lehet zsidózni. Egyidejűleg derék honfitársaim, akik természetesen nem nácik, nem fasiszták, folyamatosan szememre vetették, hogy nem reflektálok a förmedvényeikre. Tartott ez addig, míg a monoton, szinte unalmas zsidózás (fogalmam sincs, mi újat nyújthattam) átment fenyegetőzésbe („…legelőször is tarkóban kopaszra fogunk borotválni, kékre festjük a fejedet, hogy ne szökhess meg észrevétlenül a lágerból, aztán majd úgy is tarkón lövünk”), ami arra késztetett, hogy kapituláljak, volt, nincs kertesz.freeblog.hu

Éppenséggel csinálhatnám egy ideig, nem olyan nagy kunszt 70 éves fejjel naponta pár száz karaktert beírni a gépbe, majd menteni és bezárni, de elegem lett, még inkább másoknak belőlem, rám ijesztettek. Ahogy szegény anyám mondta hitsorsosairól, most én is féltem a tyúkszaros életemet, hogy, amíg erővel bírom, gondját viselhessem a szentendrei zsidó temetőnek, ahol drága kislányunk nyugszik, láthassak egyet-mást a világból, az országból, örömöm telhessen a minden nőnemű teremtményben a mamát kereső kisunokáinkban, ha úgy tetszik, gyáva zsidóként, lehetőség szerint emelt fejjel.

Kertész Péter
temetőgondnok