Szerinte - legalábbis írása bennem ezt a benyomást kelti - a francia és az angol nacionalizmus kevésbé lett volna kizárólagos és agresszív, mint a német. Erről azonban a francia Roman Rollandnak, vagy az ír értelmiség jelentős részének egészen más a véleménye, s elegendő Kuncz Aladár Fekete kolostorát elolvasni, hogy álláspontjaik megalapozottságáról meggyőződhessünk. Igaz, a háborút amerikai segítséggel két alkalommal is az angol-francia koalíció nyerte meg. S ez Németország első világháborús szerepének tárgyilagos megítélését máig kedvezőtlenül befolyásolhatja. (A második világháború valóban más megítélés alá kell essen, de abban is mindkét félnek vannak emberileg igazolhatatlan vagy nehezen igazolható akciói).

Azt persze vitapartnerem is kénytelen megengedni, hogy Németország "ellenfelei kétségkívül korábban kezdtek el gyarmatosítani, s ennek során megtizedeltek népeket, de világháborút nem indítottak". Azt viszont elfelejti föltárni, hogy mi módon indíthat egyetlen ország világháborút, ha senki más nem áll készen rá? A fékezhetetlen német agresszivitásnak és vadállatiasságnak a második világháborúról az elsőre való visszavetítése a bizonyítást persze fölöslegessé is teszi. A szerző arra sem ad - legalább plauzibilis - magyarázatot, hogy népek hadüzenet nélküli megtizedelése mennyivel humánusabb dolog, mint egy kölcsönös hadüzenetekkel induló világháború.

Számomra az sem evidencia, hogy a demokratikus nacionalizmus (a többségi terror) kevésbé veszedelmes az antidemokratikus nacionalizmusnál (a tekintélyuralomnál). A bizonyítás annál is fontosabb lenne, mert, úgy tűnik, Hitler épp a kezdeti demokráciára (a németek túlnyomó többségének kiábrándultságára és sértett önérzetére) alapozhatta antidemokratikus terrorját.

Oroszország esete sem sokban különbözik ettől. A háború előtti cári Oroszország Európa egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasága volt, gyorsan korszerűsödő állami adminisztrációval, az európai liberalizmus szélsőségeit elutasító, de alapvetően européer értelmiséggel, bővülő szabadságjogokkal. Csakhogy a háború következményei s a politikai osztály tehetetlensége az értelmiségben is gyorsan lerombolják a demokratikus értékekbe vetett hitet, az archaikus feltételek közt élő parasztság nagyobbik részében pedig a demokratikus gondolkodásmód ki sem alakulhat. (Ez persze a német közvélemény jelentős részére is igaz.) A marxista demagógiának itt csaknem olyan könnyű dolga van, mint Németországban a hitleristának.

Azt a vádat pedig, hogy a kommunista diktatúrát ugyanazzal a mércével mérném, mint a fasisztát, kénytelen vagyok visszautasítani, de ez nem jelenti azt, hogy az elsővel szemben engedékenyebb lehetnék, elvégre engem (fiatalkorom nem kis részében) a kommunista rendszer tett cinkosává. Kisgyerekként (szüleim és tanáraim aktív támogatásával) arról álmodoztam (valóságosan és képletesen is), hogy halomra öldösöm azokat, akik nem értenek egyet kommunista "elveimmel", akik kétségbe merészelik vonni, hogy nekem (és csakis nekem) van és lehet igazam.

S azt hiszem, a kutya itt van elásva. Képesek vagyunk-e beismerni, hogy akarva-akaratlanul emberellenes hatalmak játékszerévé váltunk? Képesek vagyunk-e önmagunkkal elszámolni a múlt bűneiért, vagy azzal hárítjuk el a lelkiismeret-vizsgálatot, hogy továbbra is azokkal a fasisztákkal viaskodunk, akikhez korábban is legfennebb közvetve lehetett közünk?

Az antifasizmussal azonban egyéb problémák is vannak, s ezekre a pozsonyi parlament legújabb döntése is felhívhatja a figyelmet. A szlovákokat és részben a cseheket éppen az bátoríthatja a Benes-dekrétumokhoz való konok ragaszkodásra, hogy a nemzetközi közvélemény máig nem képes megszabadulni azoktól a morális terhektől, melyeket a második világháborús rendezés révén (ismételten) magára vett.

Mert ha Hitlert, Horthyt, majd Szálasit nem a győztes hatalmak meggondolatlan békefeltételei segítették hatalomra, akkor nyilván azt kell gondolnunk, hogy Hitler és Szálasi a német, illetve a magyar nép nacionalizmusának, antiszemitizmusának, veleszületett agresszivitásának, erőszakkultuszának és szadizmusának köszönheti hatalmát. Magyarán a két nép a bűnös. A németeket és a magyarokat a világháborús gaztettekért testületileg kell büntetni, hiszen megváltoztatni nem, legfennebb sakkban tartani lehet őket.

Ami - legalábbis elméletileg - nem kevésbé rasszista elgondolás, mint a hitleri Herrenvolk-teória.

Ezt a felfogást az amerikaiak, az első világháború tanulságaiból is okulva, már közvetlenül a háború után sem voltak hajlandóak maradéktalanul elfogadni. A franciáknak is óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen a háború alatt a franciák jelentős része is cinkosságot vállalt a német megszállókkal. S nem utolsósorban antiszemita nézeteik miatt. Ahhoz azonban már az amerikaiaknak sem volt erejük, hogy felfogásukat következetesen végigvigyék. A szovjet befolyás alá kerülő kelet-közép-európai nemzetek gyakorlatilag szabad kezet kaptak arra, hogy megfélemlítsék, sőt elűzzék német és magyar kisebbségeiket. Kelet-Poroszországot maguk a visszavonuló németek ürítik ki. Csehszlovákiában, sőt még Magyarországon is a népi hatalom tesz kísérletet az etnikai tisztogatásra, Romániában a szovjet hadsereg szedi össze a német és magyar civileket is, és szállítja hadifogságba.

Az amerikaiak és az angolok nemcsak a tényleges hadifoglyokat engedik viszonylag hamar szabadon, de a nürnbergi perrel, melyben valóban a főbűnösök kerülnek törvényszék elé, és nyerik el méltó büntetésüket, gyakorlatilag pontot is tesznek az ügy végére. A továbbiakban már nem annyira a bosszút, mint inkább a gazdasági helyreállítást és a lakosság demokratikus értékeknek való megnyerését tartják elsődleges feladatuknak.

Minálunk, Kelet-Közép-Európában azonban továbbra is a bosszú légköre uralkodik. A kommunista párt, miután a nagyobb bűnösök többségét megbünteti (s a kisebbeket saját szolgálatába állítja), politikai ellenfeleit minden megszállt államban főként a fasizmus vádjával dugja rács mögé vagy tünteti el. Fasizmusnak számít a polgári értékek védelme, a szólásszabadsághoz való ragaszkodás, s fokozatosan a kisebbségi érdekek érvényesítésére tett kísérletek szinte minden formája.

Az antifasizmus fogalma lassan elveszíti minden reális tartalmát, s a kommunisták terrorjának puszta argumentumává válik. Erre éppen az teszi alkalmassá, hogy e vád tartalmára nem lehet rákérdezni. Akit fasisztának bélyegeznek, mérlegelés nélkül eltüntethető, mert ha valaki a vád megalapozottságát megkérdőjelezi, maga is automatikusan a fasizmussal való rokonszenv gyanújába kerül, s a kommunista terror áldozatává válhat.

A fasizmus vádja főként a két legjelentősebb kelet-közép-európai nyelvi kisebbség, a magyarok és a németek megfélemlítésére bizonyul alkalmasnak. Annál is inkább, mert a másik jelentős kisebbséget, a teljes asszimilációt választó, s helyzetéből következően valóban antifasiszta zsidóságot hatásosan szembe is állíthatja a fasisztának bélyegzett (s a háború alatt ilyen vagy olyan értelemben többséginek is számító) nyelvi kisebbségekkel. Ennek ellenére (vagy éppenséggel következményeként?) Magyarország kivételével a nyolcvanas évek végéig a zsidók java része a térség majd mindegyik államból kénytelen kivándorolni. Az "antifasizmus" őket sem mentesíti a nemzetállami terror következményeitől. De az antiszemitizmus Magyarországon sem tűnik el. Sőt '89 után a kommunistaellenesség is elveszíti polgári-liberális színezetét és - az "antifasiszták" által erőltetett polarizációnak köszönhetően - mindinkább szélsőjobboldali jelleget ölt.

A többi kelet-közép-európai államban pedig maga az "antifasizmus" válik - senki által nem tudatosított paradoxonként - a fajelmélet egyik legfontosabb (s hosszú időn át a magyar állam által is megtűrt) megnyilvánulási formájává. Sajnos.

A szerző újságíró

- Mégiscsak európaiak vagyunk, vagy mi a szösz. Úgyhogy amikor a rohamnál felnyársalod az ellenfelet, terítsd alá a kispárnát, hogy puhára essen