Olyan ítéletet mondj, ami ugyanolyan erővel vonatkozik a szólóra magára is
Bibó István „Zsidókérdés Magyarországon 1994 után” címmel írta meg hosszú tanulmányát, amely egy saját személyes felelősségét vívódva mérlegelő magyar keresztény értelmiségi szembenézése a holokauszt utáni új helyzettel. A Bibó és kortársai szeme láttára lezajlott tömeggyilkosság mindent megváltoztatott. Ennek fényében minden konfliktusokról egészen másképp kell gondolkodnunk.
A legfontosabb újítás, amit ebben a tanulmányban megismerhetünk, a szubjektív nézőpont nyílt vállalása. Ez a szubjektivitás az elemzés legfőbb módszerévé válik. Bibó azt mutatja be, hogyan gondolkodik zsidókról és nem zsidókról, a közös tragédia okairól és következményeiről a zsidókérdést nem elmérgesíteni, hanem megoldani kívánó nem zsidó. Ez az a – keresztény felfogásban gyökerező - nézőpont, amit mindmáig a legkevésbé tanultak el a Bibóra gyakran hivatkozó értelmiségiek. Különben nem úgy nézne ki a magyar közélet, ahogyan kinéz.
Nem „csak” a zsidókérdésről szól tehát ez a Bibó-tanulmány, hanem általánosságban is mindazokról a lassan gennyedő közéleti fekélyekről, amelyekkel még elmérgesedésük előtt, időben meg kell birkóznunk. A legtöbbször nem látszik elég korán, hogy hova vezetnek „katasztrófális játszmákba” merevedő konfliktusaink. Tanulnunk kell abból is, hogy a magyar értelmiség, a politikusok és a sajtó a húszas-harmincas milyen kevéssé gyanították, mit készítenek elő.
Bibó István nem megy bele korszakának katasztrófába torkolló játszmáiba, de nem is hallgatja el a minden oldalról bőségesen idézhető állításokat. Elsősorban azt vizsgálja: milyen gondolkodás- és beszédmóddal kell szakítanunk. Ha nem tudunk ezzel szakítani, csak rontunk a helyzeten.
Mindannyian személyesen felelősek vagyunk a közélet gyógyításáért. Mindenkinek, egyenként feladata van a saját lelkiismeretével, a saját felelősségével, és a közös ügyeinkkel is. Nem általános elveket kell azonban ismételgetni, hanem nagyon konkrétan kell beszélni. Léteznek a beszédnek, a szóhasználatnak, a másik emberhez viszonyulásnak olyan jól bevált módszerei, amelyek ezeket a feladatokat elvégezhetővé teszik – ez Bibó István megközelítésének lényege.
Bibó pontosan és részletesen leírja, hogyan nem szabad beszélni egy olyan kényes kérdésről, mint a zsidókérdés, milyen beszédnek nincs értelme, és milyen közelítéssel van reményünk az értelmes párbeszédre.
A következőkben ezeket a méltatlanul kevés figyelmet kapott részeket idézem.
Félrecsúszott kísérletek az antiszemitizmus elleni harcra
„A legáltalánosabb félrecsúszás az, hogy harcot folytatnak az antiszemitizmus ellen úgy, ahogyan az antiszemitizmus a zsidók tapasztalatában jelentkezik. Az antiszemitizmus elleni ilyetén küzdelem nem zsidó munkatársainak rendszerint nincs elég bátorságuk vagy világos látásuk ahhoz, hogy rámutassanak ennek a teljes kilátástalanságára. Ezért maradnak olyan riasztóan és vérfagyasztóan visszhangtalanok az antiszemitizmusnak azok az ábrázolásai, amelyek a nem zsidók lelkiismeretének a felkeltése céljából az antiszemitizmust bemutatják, amint az megszületik semmi másból, mint gonosz szándékú és teljesen alaptalan hazugságok elhívéséből, s elvezet teljesen ártatlan emberek üldözéséig és megöléséig. E valóságban és tömegesen megtörtént dolgok ilyen értelmű ábrázolásának azonban a nem zsidók mindennapi tapasztalatában úgyszólván semmi sem felel meg. A hitlerizmus legborzalmasabb zsidóüldözéseinek és tömegggyilkosságainak kellett jönnie ahhoz, hogy ez a kép valóságos látványként egy időre nagyobb számú nem zsidó előtt is megjelenjen, ez azonban tartósan csak igen érzékeny lelkiismeretű egyénekben és az emberi méltóság sérelmeivel szemben igen érzékeny közösségekben hagyott nyomot; általában azonban, amint az üldözések és gyilkosságok időben távolodnak, helyükbe újból mindinkább a mindennapi tapasztalat lép, amely az antiszemitizmus okai között a zsidók által kiváltott visszahatásnak döntő szerepet tulajdonít. Ezért azután az antiszemitizmus elleni harcnak e formája, mely a zsidó tapasztalatból indul ki, teljesen hatástalan marad, illetőleg csak a zsidók körében támad visszhangja, s végül is úgy hangzik el, mint zsidók beszéde zsidók számára, amiből senkinek semmi haszna.” (Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Gondolat, Budapest, 1984. 223-224. oldal)
„Nem kevésbé visszásan szokott elsülni a másik oldalon, mikor jószándékú nem zsidók akarják a zsidókérdést „megoldani” vagy a zsidókkal való közeledést őszinteséggel „emberségessé” tenni úgy, hogy a nem zsidóknak a zsidókról való tapasztalatait veszik minden továbi nélkül a teljes valóságnak; ennek alapján erkölcsi irányelveket szabnak ki a zsidók számára, hogy hogyan „viselkedjenek”, hogy antiszemitizmust ne váltsanak ki, legyenek kevésbé mohók, kevésbé szerénytelenek, kevésbé kritikusak, kevésbé destruktívak, kevésbé cinikusak, kevésbé érzékenyek, kevésbé haragtartók, kevésbé bosszúállók stb. Különösen papok szokták azt hinni, hogy ők hivatásuk folytán minden további nélkül eredményesen beszélhetnek mások bűneiről, így a „zsidó bűn”-ről is. E leckéztetéseket azonban legfeljebb csak az önlebecsülésre hajlamos zsidók hallgatják megadással, a többit inkább felbőszítik és elriasztják annak tudomásulvételétől, hogy az antiszemitizmus létrejöttében a zsidók magatartásának és az arra következő visszahatásnak is része van. (…) e felszólítások, ha mégannyira zsidókhoz szólnak is, nem zsidók körében találnak igazi visszhangra; vagyis ezek meg nem zsidók beszédei nem zsidókhoz, amiből ugyancsak semmi haszna senkinek.” (i.m.: 225. oldal)
Bibó István a „félrecsúszások” taglalása után felteszi a kérdést: „Ha tehát mindez nem jó, mit lehet egyáltalán csinálni?”
Mit mondhatunk egymásnak?
„Minthogy mind a két oldalon indulat által eltorzított és félreértelmezett tapasztalat áll, sokkal nagyobb jelentősége van az egyszerű közlésnek és tudatosításnak, mint az ingatag alapra épített, hitelnélküli leckéztetésnek, vagy a mindenáron való paktumkötésnek. Osszuk fel talán a kérdést úgy, hogy ki kinek mit mondhat az antiszemitizmus elleni harc jegyében.
Mit mondhat erről egy nem zsidó egy nem zsidónak? A legelső az, hogy soha semmiféle gesztussal ne erősítse meg a maga feleit a nem zsidó tapasztalat egyoldalúságaiban és a belőle származó torz absztrakciókban, hanem próbálja magában és másokban szüntelenül ébren tartani minden zsidó dolog közvetlen, konkrét emberi tartalmát s minden más emberi dologgal való alapvető azonosságát. Vesse fel, hogy a zsidóktól kapott sérelmek túlértékelése mögött nincs-e ott gyakran emberi egyenrangúságuk el nem ismerése. Mutasson rá a nem zsidók erkölcsi kényelmességének, túlzott önértékelésének, felelőtlenségének az okozó szerepére a zsidóknak tulajdonított egyéni sérelmekben és társadalmi bajokban. Szüntelenül és el nem fáradva közöljön és ismételjen minden tényt, amit az irtózatos mennyiségű zsidószenvedésről tud, s beszéljen arról a sok emberi bántalomról, amivel a zsidókkal szemben szokásos erkölcsi ítéletek és erkölcsi leértékelés a zsidók fizikai meggyötörtségét és emberi veszteségeit tetézik. Beszéljen arról a felelősségről és részességről, mely az egész környező világot a zsidók szenvedéseiért terheli, s melyet ezért ő maga érez és vállal; anélkül, hogy bűnbánatot és felelősségvállalást erőltetne erre nem kész emberekre. (Gérald Caron kanadai szerzetes tanácsa nem zsidók és nem zsidók hatékony párbeszédére: „A leghatékonyabban úgy szüntethetünk meg minden zsidóellenes beszédet, ha hallgatóságunk vagy olvasóink soraiba zsidó jelenlétet képzelünk. Akár jelen vannak, akár nincsenek jelen, ők lesznek a másik mint vonatkoztatási pont.” – lásd mellékletünket: "Mintha itt ülne köztünk")
Mit mondhat egy nem zsidó egy zsidónak? Beszélhet a nem zsidó tapasztalat tényeiről minden általánosítás, értelmezés és erkölcsi következtetés nélkül: egyszerűen arról, hogy hogyan jelentkezik a zsidó a nem zsidók világában, a nem zsidó világ mit tapasztal, mit talál jellegzetesnek, mit ismer el, mit irigyel, mi talál szokatlannak, mit tekint bántásnak és mit nem ért a zsidóknál. Mindezt anélkül, hogy „kemény igazságokat” próbálna a zsidók fejéhez vágni vagy a legkisebb mértékben előírásokat akarna adni arra nézve, hogy a zsidók mi és mit ne csináljanak, hogyan viselkedjenek, vagy elméleteket csinálna arról, hogy milyenek a zsidók és mi a baj náluk. Valljon arról a felelősségről, amit a zsidókat ért és érő szenvedésekért érez, s ezért ne kérjen cserébe semmit, főleg ne azt, hogy a zsidók viszont felejtsék el és bocsássák meg azt, amit szenvedtek. Legfeljebb azt kérheti tőlük, hogy ügyüket ne izolálják másokétól, hanem azonosítsák szenvedéseiket minden szenvedőével, megaláztatásaikat minden megalázottéval és igazságkeresésüket minden igazságkeresőével.
Mit mondhat egy zsidó egy nem zsidónak? Beszélhet a zsidó tapasztalat valóságáról s közvetlen emberi tartalmáról és minden ellenkező felszólítást és csitítást figyelmen kívül hagyva beszéljen a múlt és a közelmúlt zsidó szenvedésének irtózatos tényeiről, s arról is, hogy ezek még ma sem fejeződtek be minden vonatkozásban és mindenütt. Ellenben ne próbálja a nem zsidókkal elfogadtatni az antiszemitizmus okairól való olyan elképzeléseit, melyekből a zsidók túl jól és a nem zsidók túl rosszul jönnek ki; s ne érvényesítsen kollektív felelősséget a nem zsidókkal szemben, mert ezt azok sem szeretik, akik egyébként hajlandók önként részt vállalni ebből a kollektív felelősségből.
Mi hasznosat mondhat végül egy zsidó egy másik zsidónak az antiszemitizmus elleni küzdelem jegyében? Hogy a zsidóság és a környezet egymás közti helyzetéből milyen erkölcsi és gyakorlati tanulságok következnek a zsidók számára, ezt elsősorban zsidóknak lehet megfogalmazniok, ehhez én alig szólhatok gyümölcsözően hozzá. Annyit mindenesetre gyanítok, hogy a zsidó önismeret számára nincs sok jelentősége az olyan tételeknek, amilyen boldogult Pap Károlyé is volt, aki szerint a zsidó „öngyilkos nemzet”: azt hiszem az ilyen egzisztenciális formulák többet ártanak mint használnak, mert valamiféle ál-sorsszerűségnek az éreztetésével megbénítják az ép valóságérzéket és a termékeny cselekvő lendületet, s egy formulát tolnak az ember és a valóság közé. Gyanítom, hogy egy zsidó erkölcsprédikátor sem kezdheti mással, mint azzal, ami minden termékeny ráhatás kezdete és vége; lépjetek ki szubjektív tapasztalataitok zártságából s ne tévesszétek össze saját elmétek készítményeit a valósággal. Ezeket az alaptételeket azonban zsidók számára csak zsidók konkretizálhatják.” (i.m. 225-227. oldal)
A lehető legnagyobb részrehajlással és egyenlőtlenséggel
Nemcsak az a nagy kérdés, hogy nem zsidók és zsidók mit mondhatnak és mit ne mondjanak egymásnak. Ennél csak látszólag könnyebb kérdés, hogy az antiszemitizmus súlyos kérdésében milyen kötelességeink vannak, hogyan kell a problémához közelíteni. Bibó Istvánhoz hasonlóan az én szempontom is a jószándékú nem zsidó magyarok szempontja, ezért teljes mértékben azonosulok az alábbiakkal.
Bibó István „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” című tanulmányát zárva szembenézett azzal a megjósolható „váddal”, hogy gondolatmenete „nemhogy túlontúl egyenlő lábra állítaná zsidók és antiszemiták egymás iránti ellenségességének kérdéseit, hanem éppen ellenkezőleg, ezt az egymással mégiscsak párhuzamos és egymást kiegészítő dolgot a lehető legnagyobb részrehajlással és egyenlőtlenséggel kezeli: a nem zsidók felé bőven osztja a kemény és elítélő szavakat s a zsidóüldözésekért való felelősség örökös hangoztatásával újabb tápot ad a zsidók elégtételkeresésének, ellenben a zidók mértéktelenségéről nem szól, hanem csak vattába csomagolva beszél arról, hogy a zsidók magatartásai a környezetre hogyan hatnak.”
„Ez azonban nem véletlenül történt így” – írja tanulmánya végén Bibó István. – „Aki a zsidó helyzet valóságáról a legkevesebbet is úgy akarja mondani, hogy azt zsidók is meghallják, annak két dolgot kell előbb magában teljesen feloldania: egyrészt azokat a nagy vagy kis indulatokat, haragot, ellenségességet vagy bosszankodást, melyek benne a zsidókkal szemben valaha léteztek vagy felkeltek, másrészt pedig bármiféle erkölcsi ítélkezésre vagy akár csak erkölcsi leckéztetésre és tanulságok levonására való hajlandóságot. Ezer év történeti tapasztalata kapcsolta össze a zsidók számára a környezet ingerültségének megnyilvánulását a legnagyobb és legigazságtalanabb bántalmaknak való kitettséggel és a legkisebb erkölcsi leckéztetést a teljes erkölcsi leértékelés és semmibevevés képzeteivel. De ettől eltekintve sem szokott semmilyen vonatkozásban különösen sikeres lenni olyan erkölcsi indulatok és kemény ítéletek kifejezésre juttatása, amelyek nem vonatkoznak ugyanolyan erővel a szólóra magára is. Hagyjuk meg tehát ezt olyanoknak, akik a zsidók nevében és képében beszélhetnek hozzájuk. A magam nem zsidó magyar feleimmel szemben ellenben nem volt okom ilyenfajta tartózkodásra, mert mindazokban az előítéletekben, ingerültségekben, fölénytudatban, ridegségben, cselekedetekben és mulasztásokban, melyekre vonatkozóan kemény szavakat írtam le, semmi sem volt olyan, amit valami módon át ne éltem volna vagy amelynek felelősségében közvetlenül vagy közvetve részesnek ne tudnám magamat. Ezért kérem az olvasót is arra, hogy ne álljon meg annál, ami azért tetszik neki, mert a másiknak s a másikról szól, hanem inkább annál, ami reá vonatkozik. S szeretném, hogy aki nem tud egy véleményre jutni a szerző tételeivel, fogadja el a jószándékát közös kiindulási alapnak.” (i.m. 293-294. oldal)