"Nem ezt vártuk, nem erre tanítottak, nem erre készítettek fel" - mondják szinte egyöntetűen a fiatalok. A munkáltatók - évek óta - ugyanezt szajkózzák. Nem kapnak megfelelő képzettségű, és hozzáállású pályakezdőket. Pedig meg is fizetnék őket - szerintük nem is rosszul. Egy mérnök kezdő fizetése 250 ezer forint körül van, és egy jól képzett esztergályos is hasonló összegre számíthat. A munkaerő-piaci kereslet és kínálat azonban ritkán találkozik: szükség lehet némi át- és továbbképzésre, a fiatalok azonban úgy gondolják, eleget ültek már az iskolapadban. Most már keresni szeretnének, lehetőleg sokat, érdekes, változatos munkával, de azért maradjon elég szabadidő szórakozásra, utazásra, s majd persze a családra is.

Mindez rendben is lenne. Csakhogy a munkáltatók strapabíró, magánélettel szinte nem rendelkező munkatársakat keresnek, akik alkalmazkodnak az olykor hektikus munkarendhez, és teljesen azonosulnak a társaság céljaival. A végzettség néha másodlagos szempont: a lényeg, hogy az új kolléga sokat és nagyon tudjon dolgozni.

Csakhogy ez az, amire senki nem tanította meg őket. Magyarországon a 24 évnél fiatalabbak alig ötöde dolgozik - vagy dolgozott, akár időszakosan, alkalmi jelleggel -, míg Hollandiában a kétharmaduk. Sovány vigasz, hogy ez az arány a többi volt szocialista országban sem jobb. Az is köztudomású, hogy Európában a munkaképes korú lakosság körében Magyarországon a legmagasabb az inaktívak, azaz (hivatalosan) nem dolgozók aránya. Egyre több fiatal éli mindennapjait úgy, hogy nem dolgozik, nem is tanul, csak úgy "elvan", s a szülők tehetetlenek: "Dobjam ki az utcára?" - kérdezi a már nem olyan fiatal apa, aki éjt nappallá téve gürcöl családja megélhetéséért. Jó karban lévő nagymamáktól hallani: "Csak nem fog ez a szegény gyerek havi százezerért elmenni dolgozni?" S dugdossák a "szegény" ereje teljében lévő huszonéves zsebébe a tízezreseket, nehogy valamiben hiányt szenvedjen.

Míg Amerikában már gyerekkoruktól munkára nevelik a fiatalokat (akkor kap zsebpénzt, ha tesz érte valamit, füvet nyír, bébiszitterkedik), nálunk ennek soha nem volt igazi hagyománya. Bár az "átkosban" volt egy időszak, amikor az 5+1-es iskolarendszerben megpróbálták heti egy napon munkához szoktatni a középiskolásokat, de a kísérlet csúfos kudarccal végződött. Utáltuk a gyárat, ahol álló napig reszeltünk egyetlen darab vasat, a varrodát, ahol sliccgombokat varrtunk szériában, még talán a mezőgazdasági munka volt a legjobb, ehettünk gyümölcsöt, amennyi belénk fért. Ma egy húszéves, elsőéves egyetemista lány azt mondja, havi "költségigénye" nyolcvanezer forint, de húzza az orrát, ha a McDonald'sban hatszáz forintos órabért kínálnak neki.

A mai ötvenesek generációja még rendszeresen dolgozott a nyári szünetekben: a Dunakanyarban például nagyon jól lehetett keresni málnaszedéssel, a napszámból meg lehetett venni az egész nyári ruhatárat. Egyetemista korunkban tanítottunk, tolmácsoltunk, de a fiúk a vagonkirakástól és az újságkihordástól sem ijedtek meg.

Ma úgy jönnek ki a fiatalok az iskolákból, egyetemekről, hogy életükben nem láttak gyárat, még a mérnökpalánták sem. A bölcsészek lila ködben élnek 5-6 éven keresztül, s ha vége a "kegyelmi időszaknak", s kiderül, hogy nincs állás, frusztrált, megkeseredett emberként mindent és mindenkit okolnak, csak önmagukat nem.

Egyetemi oktatóként hihetetlen tudatlansággal, tájékozatlansággal találkozom nap mint nap: legyen szó történelemről, gazdaságról, a világban történő dolgokról. Elsőéves, frissen érettségizett fiú szerint az 1956-os forradalomban a németek ellen keltünk fel, egy másik szerint Németországból még mindig kettő van. Mérnökhallgatónak fogalma sem volt róla, hogy miért vett részt a Tubes-radar elleni tüntetésen: "csak, mert a többiek is mentek." Az egyik budapesti főiskola egész első évfolyamát be kellett íratni helyesírási tanfolyamra, mert a beadott dolgozatok siralmasak voltak. (Ugyanezen főiskola, ugyanezen elsőseinek elegáns szállodában rendezte meg a gólyabált, ahol csak estélyi ruhában lehetett megjelenni.)

De más téren is "sáros" az iskola. Adós a praktikus életviteli, egészségügyi ismeretekkel, amelyek megkönnyíthetnék a világban való eligazodást. Az alapvető demokratikus, alkotmány-, munkajogi ismeretekkel, amelyek lehetővé tennék a tudatosabb döntéshozatalt. A továbbtanulásra való felkészítéssel, ami nemcsak az elméleti ismeretek bebiflázásából áll, hanem az egyes pályákkal kapcsolatos felvilágosításból, jövőképből is. Hiányzik az együttműködésre, szolidaritásra való nevelés is, pedig ez megkönnyítené a későbbi munkavállalást.

Tudjuk, nem lehet mindent az iskola, az oktatás nyakába varrni. Azt is tudjuk, hogy a jelenlegi pedagógusgárda (beleértve a felsőoktatásban dolgozókat is) alig alkalmas erre a feladatra, mert - tisztelet a kivételnek - maguk is frusztráltak és alultájékozottak. A szülők, a rendszerváltozással küzdő negyvenesek-ötvenesek, nem kevésbé.

A média meg sem kísérli hogy részt vegyen az ifjúság nevelésében. Maradnak a sztárocskák által sugallt felszínes, rózsaszín életképek, amelyek hazug, illúziókkal teli életmodelleket kínálnak. Az eredmény: frusztrált, csalódott huszon- és harmincévesek növekvő tábora.