Kitartó démon
..Sem klasszikus, sem trendi nem szeretnék lenni." (Bozsik Yvette)
Az ezredforduló minden őrülete felvonul Bozsik Yvette darabjaiban, a radikális, posztmodern eklektika indiszkrét bája maga. Táncelőadások, amelyek eleve megkérdőjelezik a tánc érvényességét és határait, pont, amikor vakon és bizalmatlanul vitáznak az okosok, hogy hová tart és mit jelent a modern művészet egyáltalán.
A nagy káoszban jön egy delnő, aki ha kell, animális, ha kell, érzéki, fénylény, de a főripacs cirkuszvezér szerepe sem áll rosszul neki. Magányosnak álcázza magát, közben kifelé vágyakozik. A szolnoki Isadora Duncan vagy, ha úgy tetszik, a kelenföldi Marie Chouinard, mindenesetre a mai táncélet legkülönösebb és legellentmondásosabb alkotója, akinek a jelenléte 1986 óta borzolja a kedélyeket. Annyi biztos, hogy megkerülni nem lehet, vissza kell térni rá időnként, hozzá viszonyítani.
Az üvegkalitkában androgün lényként vonagló, lázadó, kamasz balerinából nemzetközileg elismert, Harangozó Gyula- és Kossuth-díjas táncművész és koreográfus lett. Abban az intézetben tanít ma, amelyről 1994-ben Bérczes Lászlónak a Színház című lapban azt nyilatkozta, hogy levegőtlen, fojtott, zárt világ, a felvételiről rémálmai vannak: "tízévesek voltunk, és egy szál bugyiban kellett végigvonulnunk a folyosón egy csomó férfi előtt. Persze fejletlenek voltunk, de mégiscsak nőnek éreztük magunkat... a férfiak pedig mustrálnak, nyomogatják a lábamat".
Nem véletlen, hogy ma nem Giselle-alakításairól híres, inkább úgy tűnik, mintha a gyerekkori megaláztatást dolgozná fel újra meg újra, nőisége megtiprásáról szólnak a történetei, miközben klasszikus képzettségének és szabad gondolkodásának köszönhetően, páratlan módon egy saját antitánc-nyelvet alakít.
A balettintézetet kitűnően végezte, ergo jól kompenzált, de közben már az Árvai György vezette avantgárd Természetes Vészek Kollektívával (TVK) dolgozott, amire nem voltak büszkék a tanárai, kivéve egyet: Rényi András művészettörténészt, aki a mai napig kritizálja, kanonizálja Bozsik alkotásait.
"...nem a mindent összezagyváló rossz ízlés tombolása, nem a stílustalanság önkénye. Ellenkezőleg: valódi stílus a javából, amit egyedül az össze nem illő elemek kiválasztásának és arányaik halálos pontosságával igazolhatunk" - írja róla Kabaré című darabja kapcsán.
Szűk üvegdobozba zárva, véglényként vonaglott (Living Space), homokban és vízben kalimpált (Győzelem tegnapja), aztán, látva, hogy ez maga az új kiszolgáltatottság, a nemzetközi elismertség ellenére odébb állt. Na ja, a formabontó cella is csak börtön, de ha már az egymásnak ellentmondó dolgairól van szó, mindeközben az operettszínház szerződéses Csipkerózsikája volt. Önálló alkotói életét Imre Zoltán, a Szegedi Balett alapítójának szárnyai alatt kezdte (Genet: Cselédek, 1992), a valódi nőt keresve magában, színházi és irodalmi műveltségére építve a darabjait.
Már gyerekként színházrajongó volt - lévén szülei szolnoki művészek -, a Paál István által vezetett színház volt a példaképe, hamar megismerte a Grotowsky-, és Kantor-féle színészetet, a japán butoht. Dosztojevszkijjel, Kafkával és Sartre-ral is érzékeny korban találkozott, és máig sokat merít a műveikből.
Darabjaiban nemcsak a balett, de a modern tánc történetét is újraírta, mert az utóbbiról sem volt jobb véleménye, sablonok puszta alkalmazásának látta csupán. "Engem azok a koreográfusok érdekelnek - mindenekelőtt Pina Bausch -, akiknél minden pillanat teli van élettel. Az életedből látsz igaz, hiteles töredékeket, és teljesen mindegy, minek nevezed ezt: táncnak, színháznak, akárminek." Megidézi sorra Isadora Duncan, Mary Wigman és Martha Graham emlékét (Trois Hommages), ironikus parafrázisokban jelenít meg nagy elődöket, Nizsinszkijt sem kímélve (Egy faun délutánja). Az idén a Nemzeti Táncszínházban felújított, 1995-ös Sárga tapéta, Charlotte Perkins Gilmann XIX. századi amerikai írónő azonos című novelláján alapul. A Fény látnoknője című opusz Hildegard von Bingen, Benedek-rendi apáca, vízióiról híressé vált polihisztor életét dolgozza fel. Szinte minden darabjában benne van a női identitáskeresés.
1993-tól kapott lehetőséget arra, hogy hivatásos formabontó legyen; társulati tagként a Katona József Színházban hozza létre évről évre a táncdarabokat, rendhagyó szereposztásokkal, nem véve tudomásul a határokat.
"Azért nem mindennapos, hogy egy transzvesztita előadóművész este hétkor fellép a Katona József Színházban, ahol épp jelen van Göncz Árpád köztársasági elnök, majd sétál kétszáz métert, és leadja a műsorát a Capella bár közönsége előtt." (Halász Tamás interjúja; Nekem személyiségek kellenek, Beszélő, 2002. 7-8).
Talán legjobb színházi produkcióját, Petőfi János vitézét úgy vitte itt színre állami támogatással, hogy az országimázsközpont adta a másikat. A darab népmesei motívumok, a férfivá válás városi legendái és a korabeli irodalmi nyelv szintézise lett. A Katonában töltött évek alatt a nőfigurák után erőteljes férfiakat is talált, és megalapította a máig működő Bozsik Yvette Társulatot.
Számos interjújában tagadta, hogy nőmozgalmár volna, ám rendre a feminista diskurzus nézőpontjaiból láttatja a világot, ebben (is) megelőzve a korát. Természetesen mindez a művészi koncepció szintjén marad. Jó példa erre Az Úrnő, a hírhedt
Bozsik Yvette számos, úttörőnek számító magyar művésszel dolgozott együtt, állandó partnere Vati Tamás, de olyan alkotókkal is készített közös produkciókat, mint Diamanda Gallas énekes vagy John Lurie színész-zenész. Kipróbálta a filmezést, és pár éve a családalapítást, ami szerinte a jellemfejlődés biztos záloga, és talán emiatt is, újabban a gyerekeknek szóló darabjai a sikertörténetek (Létramesék, Négy évszak, Varázscirkusz). Kitartóan építkezik, néha táncterápiát tart a kollégáinak, vágya, hogy idős táncosokkal alapítson színházat egyszer, minden máz, lepel lehulljon róla a színpadon. Akkor biztosan szentté avatják majd; így járnak a kitartó démonok. Addig is, hogy keretes legyen a történet, a Szolnoki Színház igazgatására pályáz, és, ha sikerül neki, a méltánytalanul kevés női színigazgató egyike lehet.
