Nők a pont mögött
A rendszerváltás óta a magyar közéletben fokozatosan tűnnek fel női politikusok, ám tartósan kevesen ragadnak meg az élvonalban. A hőskorszak, 1990 női politikus sztárja Petrasovits Anna és Ungár Klára volt. Az éledező szociáldemokrata mozgalom élére kerülő Petrasovits saját imázsára építette az egész párt választási kampányát, ám a lecsúszottak védelmezőjeként pozicionált "újrakezdés asszonya" nem hozta meg a várt sikert. A Fidesz 1990 őszén a főpolgármesteri posztra jelölte Ungár Klárát, aki a fiatal liberális értelmiségi nő szerepkörében üde színfolt volt a férfiak uralta első választási kampányban. Az első szabadon választott kormánynak nem volt női minisztere. A Horn-kormányban Kósáné Kovács Magda a munkaügyi tárca élén rövid ideig az első női kormánytag lett. Igazi áttörést Dávid Ibolya igazságügyi minisztersége hozott, hiszen ő volt az első nő, aki egy parlamenti párt elnökeként politizálhatott, ráadásul folyamatosan a népszerűségi lista élbolyába tartozott. 2002-ben a Medgyessy-kormány rekordot döntött, hiszen három női miniszterrel vágott neki a kormányzásnak. Lamperth Mónika kinevezésével pedig egy tabu is ledőlt, hiszen egy korábban egyértelműen férfias tárca, a rendőrség irányítása került női kézbe. Gyurcsány Ferenc első miniszterelnöksége alatt egy femininnek tartott terület, a családpolitika és esélyegyenlőség került női kézbe, ám 2006-ban ő is meglepetést okozott: a nemzetközi trendeknek megfelelően a külügyminiszteri posztot Göncz Kinga kapta.
Vajon Göncz Kinga kinevezése mögött az állhatott, amire több lap is rákérdezett, hogy a nőkben több az empátia, a mediációs készség, amelyre a diplomáciában egyre nagyobb szükség van? Vajon a jelenleg élvonalban szereplő női politikusok rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket sztereotip gondolkodással nekik tulajdonítunk? Valóban kompromisszumkészebbek, gyakorlatiasabbak, konfliktuskerülőbbek, mint a férfiak? Valóban ennek köszönhetik a sikert? Léteznek-e olyan pozíciók, helyzetek, amelyekben egy női politikus jobban helyt tud állni?
A kérdések mindegyikére nem a válasz. Ha összehasonlítjuk a jelenlegi női politikusokat, teljesen különböző karaktereket látunk, akik nem speciális női tulajdonságaiknak, hanem felépített imázsuknak és/vagy a politikai erőtérben elfoglalt pozíciójuknak köszönhetik a népszerűséget. Szili Katalin házelnöki szerepköre a köztársasági elnöki pozíció után a második olyan tisztség, amely elvileg felülemelkedik a pártpolitikai csatározásokon, és viszonylagos pártatlanságot igényel. Egy ilyen kevésbé konfliktusos szerepkörben könnyebb népszerűnek lenni, ráadásul Szili Katalin sokat tett azért, hogy a jobboldalon kevésbé utálják, mint a többi szocialista politikust, gondoljunk csak propagált vallásosságára vagy kritikai megszólalásaira saját pártjával és miniszterelnökével szemben. Az MSZP-szavazókat mindezekkel viszont messze nem sértette meg annyira, hogy oldalukról megjelenjen az ellenszenv.
Dávid Ibolya népszerűségét is jobban meghatározza a két oldal szembenállása, mint a nőknek tulajdonított politikai stílus. A balliberális oldalon kedvelik, hiszen többször szembeszállt Orbán Viktorral, középen és a jobboldal egy része körében - ugyanezen okokból - kifejezetten népszerű, és a Fidesz szavazói sem utasítják el mereven, hiszen ellenszenvünkkel leginkább a kormánypárti politikusokra koncentrálnak. Ugyanakkor az elvitathatatlan, hogy az MDF politikájában meghatározóak a klasszikus feminin tulajdonságok: a kompromisszumkeresés, a békés együttélés hangsúlyozása, az erőszak és indulatok elutasítása. Ezeket az üzeneteket erősíti Dávid Ibolya nőisége, ami azonban politikai tartalom nélkül nem érné el ugyanezt a hatást.
Göncz Kinga népszerűsége jóval inkább pozíciójának, mint imázsának köszönhető, hiszen a külpolitika a magyar szavazók nagy részét hidegen hagyja, így a pártpolitikai csatározásból kimaradó külügyminiszter személyisége sem képes akkora indulatokat kavarni, amelyek erősen lerontanák a kormánypárti szavazók hivatalból járó szimpátiapontjait. Ő úgy népszerű, ahogy eddig minden külügyminiszter népszerű volt akkor, ha nem volt körülötte nagyon negatív hír, például egy Kalasnyikov-botrány.
Sokkal rosszabbul járnak azok a nők, akik a két nagy párt közötti tűzvonalban méretik meg magukat - valamelyik oldalon. Lendvai Ildikóról vagy Pelczné Gáll Ildikóról senkinek nem a kompromisszumkészség és konfliktuskerülés jut eszébe, ők nőiségük ellenére népszerűtlenek, hiszen a másik oldal látványosan nem kedveli őket.
Ugyanígy nem működik az a teória sem, hogy a nők bizonyos kérdésekben, helyzetekben sikeresebben szerepelhetnek a férfiaknál. A nőkhöz közelebb állónak tartott szakpolitikát is képviselheti sikeresen egy férfi, és férfias területen is helyt állhat nő. A tárca vagy ügy sikere minden esetben az ügy népszerűségén, konfliktusgeneráló fokán és a kommunikátor hitelességén múlik.
A magyar közéletben arra is kevés példa van, hogy a politikusok női szerepükből következő tevékenységeiket, tulajdonságaikat pozitív elemként építsék be imázsukba. Ezért egyrészt a politikusok magánélete iránti viszonylagos érdektelenség, másrészt a nem tudatos imázsépítés tehető felelőssé.
A helyzet valószínűleg a következő években sem változik, hiszen a "balhét továbbra is nagyrészt a férfiak viszik el", azaz a konfliktusos, valóban fajsúlyos politikai pozíciókban továbbra is a férfiak a dominánsak. Ami Angela Merkelnek sikerült, és Hillary Clintonnak, Segolene Royalnak sikerülhet, attól a magyar női politikusok még nagyon meszsze járnak. Fájdalomdíjként néhányuknak marad a népszerűségi dobogó.
Bognár Ákos
A szerző a Political Capital kreatív igazgatója
