- A fejünk fölött az üvegplafonról böhöm tengeralattjáró lifeg, balra monstre akvárium bugyog, jobbra a kisfiad Pókember-kosztümben veri a dobot, és a nappali plafonig tele van játékokkal. Ebben a házban mindenki gyerek?

- Mindig gyereknek éreztem magam, ebből nem is akarok kinőni. Vidámság nélkül nem élet az élet. Rengeteg feszültség, irigység, gonoszság van körülöttünk, amit csak azzal tudok ellensúlyozni, hogy megpróbálok jókedvű, becsületes, jó szándékú és amennyire lehet, ártatlan maradni.

- Nem a legpraktikusabb recept az érvényesüléshez. Főleg Hollywoodban.

- Szerintem meg csak hinni kell. Én legalábbis nagyon hittem abban, amit szerettem, az animációban. Szerencsés időszakban, a nyolcvanas évek legelején érkeztem Los Angelesbe, és leszerződtem a Hanna-Barberához. A tévéből orrán-száján dőltek a rajzfilmek, mindenki a klasszikus Disney olcsó verzióját koppintotta. Semmi friss dolgot nem lehetett látni. Elhatároztuk a későbbi feleségemmel, akkor még csak barátnőmmel, Arlene Klaskyval, hogy 180 fokos fordulattal betörünk erre a piacra.

- Miből?

- Semmiből. Nem létező pénzből. Fél év után otthagytam a Hanna-Barberát, mert véget ért a tévés évad, és imádkoztam, hogy ne hívjanak vissza a következő szezonra, mert szép, szép a fizetés, de nekem álmaim voltak, és tudtam, ha beleragadok, nem lesz belőlük semmi. Akikkel annak idején együtt dolgoztam a Pannóniában, még emlékeznek rá, monomániásan hajtogattam, hogy animációs stúdiót szeretnék. Mindenki rávágta, naná, ki nem akar saját stúdiót? De én meg is fogom csinálni! Az agyamban csak annyi volt, hogy majd három-négy jó haverommal egész nap elrajzolgatunk, elviccelgetünk. Arlene szintén otthagyta a munkahelyét. Ott álltunk, két munkanélküli, és teljesen amatőr módon azt mondtuk, csapjunk bele. Sokan a hasukat fogták, hogy mekkora naivitás. Nem volt egy vasunk se, összevágtunk az összes addigi anyagainkból egy demókazettát, hogy legalább egy munkát kapjunk mint Klasky-Csupó, amiből a hónap végére ki tudjuk fizetni a 750 dolláros lakbért. Hét munkára pályáztunk a következő héten, lerágtuk a körmünket, hogy legalább egy bejöjjön, és szombatra mind a hetet megkaptuk. Ráadásul egyik jobb volt, mint a másik. Csak néztünk, hogy a fenébe fogjuk ezt mind megcsinálni? És pillanatok alatt két emberről tizenötre nőttünk...

- Mekkora infrastruktúrával?

- Semekkorával. Aztán ahogy csurogtak befelé a pénzek, nem ruhára, cipőre meg Ferrarira költöttünk, hanem másológépre, animációs asztalra meg kamerára. Minden bevételt azonnal visszaforgattunk. A legjobb számítógépeket, ceruzákat vettük, miközben én évekig ugyanabban a szakadt tornacipőben jártam. A cég egyre gyarapodott, mi meg maradtunk ugyanolyan csórók.

- Aztán a Simpson-családdal elhúztatok.

- A Simpson-család egy félórás tévéshow minibetétjeként indult, úgy, hogy a Gracie Films a világ összes animációs stúdióját megversenyeztette. Azzal nyertünk, hogy itt voltunk Los Angelesben, és bár fekete-fehérben akarták, elvállaltuk színesben ugyanazért az árért. Heti pár száz dollárt buktunk rajta, de megérte. Másfél évig 65 másfél perces epizódot gyártottunk. Sárga figurákat rajzoltunk, kék hajat adtunk nekik, és a nézők beleszerettek a fricskába. Elkezdtek irkálni a tévének, hogy az egész show-t csak ezért a másfél perces rajzfilmért nézik, a többit akár ki is dobhatják. Erre kapott észbe a Fox, hogy dolgozzunk ki egy félórás verziót a Simpson-családból. Ezt megelőzően évekig reklámfilmekből éltünk, de már ott is eredeti megoldásokban gondolkodtunk. És nem azért váltottunk, amiért sokan, mert az animációban óriási pénz van, hanem azért, mert ezt tudtuk, ebben hittünk és ebből akartunk megélni. Az volt a filozófiánk, hogy a lehető legolcsóbban a lehető legjobb minőséggel megalapozzuk a reputációnkat ebben a városban. És bejött.

- Illetve szétment. A vállalat épült, a házasság szétesett.

- Mert mikor az ember egész nap együtt darálja a problémákat a feleségével, és otthon is folytatja, valahogy elvékonyodik az érzelmi szál. Abszolút békésen váltunk el, nem volt ügyvédesdi, már csak azért sem, mert két közös gyerekünk van, és a harmadik a közös cégünk. Ma is együtt dolgozunk, és jó barátok vagyunk.

- Álmodtál valaha ekkorát? Ötszáz fős vállalat, Fecsegő Tipegők, Paramount-szerződés, Disney-játékfilm?

- Ki nem jönne a számon, hogy én vagyok a legjobb animátor. A világ telis-tele van fiatalokkal, akik sokkal, de sokkal tehetségesebbek nálam. Nekem az ízlésem és a megérzéseim jók, és szerencsénk volt, hogy minden, amibe belenyúltunk, siker lett.

- Csakhogy a rendezés nem szerencse, hanem szakma.

- Tény, hogy nem tanultam, de a Klasky- Csupó negyedszázados fennállása során legalább 600-700 félórás show-t gyártottunk, tehát az egész folyamatot ismerem. Én írattam a forgatókönyveket, én tárgyaltam az írókkal, megtanultam, hogy kell egy sztorit elmondani. Az élő cselekményes film lényegében ugyanaz, mint az animáció, csak emberekről szól, nem rajzfigurákról. A Terabitia producere vagy húsz könyvet küldött az évek folyamán, amit visszautasítottam. Már nem is akart hinni a fülének, mikor fölhívtam, hogy ez gyönyörű sztori, szívesen megrendezem. Másfél évig gyúrtuk a forgatókönyvet. Az fogott meg benne, hogy egy anya írta, hogy megvigasztalja a 12 éves kisfiát, aki elvesztette a legjobb barátját. Magyarul, ezt se a pénzért csináltam.

- Mindig ide lyukadsz ki. Ennyire nem érdekel a pénz?

- Dehogyisnem. Csak annyira érdekel, hogy minél többet tudjak nyújtani a családomnak. Én a lehetőségekért jöttem Amerikába, és a pénz elősegíti az álmaimat.

- Pixar, Disney, Dreamworks, hatalmas a verseny. Még nagyobb a stressz.

- Minél többen vagyunk a pályán, annál jobban iparkodik az ember, hogy jobbat csináljon, mint a másik. Ezért van a Klasky- Csupónál annyi külföldi animátor, mert fontos beötvözni a nemzetközi ízlést, hogy ki tudjunk ugrani az itteni mezőnyből. Azon is folyamatosan gondolkodom, hogy találjak olyan magyar mesét, amit át lehet emelni ebbe a kultúrába, vagyis megértik az amerikaiak.

- Van Pesten lakásod, de ez a mostani látogatás hivatalos: a magyar premiered.

- Van bennem drukk, és legalább annyi büszkeség is, hogy a Híd Terabitiába velem utazik Budapestre. Talán a nézők abba is belegondolnak majd, mi mindenen mentem át, hogy eljussak ide.

- És innen? Merre tovább? Vagy jön egy nap, amikor azt mondod, elég?

- Persze, ha kimerít, hogy Hollywood tele van cápákkal, irigyekkel meg ötlettolvajokkal. De hogy ne rajzoljak, írjak vagy zenéljek, azt nem tudom elképzelni. Van, akit azért tett a földre az Isten, hogy élvezze, amit mások csinálnak. Engem meg azért, hogy azt csináljam, ami örömöt és kikapcsolódást szerez az embereknek.

Hollywood, 2007. február

Ki nem jönne a számon, hogy én vagyok a legjobb animátor