Még hogy színésznő! Grimaszolhat a kamera előtt, mélységes ostobasággal bele is bámulhat, egy folytatással megkeresheti az ő érdemes művészi havi nyugdíját, minden színes újság tetejéről mosolyoghat - de nem színésznő, mert azt a szakma szerény számú és még életben lévő maradékának nevében kikéri magának. A színésznő az, aki tanul, majd hozzátanul, aztán hozzá él, és szépen hozzá is hal. Szegény vízvezeték-szerelő meg kapkodhatja ijedten a szétgurult anyákat - nem jár ő színházba, nem tudja, mi a teendő érzelemgazdag kitörés esetén.

Igazán Pásztor Erzsi sem tudja. Éppen csak megszokta, tudomásul veszi, elfogadja, hogy néha bugyborékolva tör fel belőle a sírás, akár öröme van, akár fájdalma.

Közben könnyesre röhögi magát, ahogyan kiszolgáltatva az érzelmeinek, évről évre kevésbé ura az indulatainak.

Nemrég bosszút állt a szinkronstúdiókon is. Osztott-szorzott és kiszámolta, hogy vagy húsz éve nem változott a gázsija. A mellette álló, szinkroniskolát végzett "színésznő" (grimasz-könny-sírás-röhögés), kétszer annyit kap, mint ő, akinek több mint negyven éve szárad a tinta a diplomáján. Anyjukat! - gondolta magában, és amikor legközelebb hívták, kijelentette: fölemelte a gázsiját száz (100) forinttal. Úgy megijedtek, egy évig nem hívták. Amikor meg mégis, akkor megkérték, hogy az utána jövő "színésznőt" (grimasz-könnyek-sírás-röhögés), engedje már maga elé, mert annak sietnie kell a Barátok köztbe. Megtette, de aztán olyan dühös lett, hogy jól becsapta nekik a stúdió ajtaját. Látod? - mutatja a bekötött ujját. - Ezért nem szabad nekem soha gonosznak lennem, mert azonnal megbűnhődöm. Rácsaptam a kezemre, én állat!

Ritka szerencse az ilyen egyenes visszacsatolás. Az Úristennek láthatóan gondja van Pásztor Erzsi megregulázására, aki ezt a különös érdeklődést odaadó figyelemmel hálálta meg. Még a pálya kezdetén megtanulta, hogy semmi sem jár ingyen. Férjével, Holl Istvánnal és osztálytársukkal, Dégi Istvánnal szerződtek Debrecenbe Szendrő legendás színházába, a legnagyobb szegénységbe. Amikor mindannyiukat továbbszerződtette volna Berényi Gábor Szolnokra, Pásztor nagy pofával kérte ki magának. Nem telt bele három év, és az izgalomtól belázasodva írt alá Berényinek, a férjével együtt. Ha nem teszik, ki tudja, miképp temette volna maga alá őket a bedőlt Petőfi Színház, ahová nagyreményűnek szerződtek volt osztályfőnökük, Szinetár Miklós hívására. Ott, akkor a színészpálya legelején jó lecke volt tudomásul venni, hogy az üstökösként induló bőröndjéhez nem csomagolják hozzá a további szerencsét. No meg azt is, hogy ritka az olyan nagylelkű színi direktor, aki felejteni is képes a színházáért. Pásztor Erzsiék szolnoki pályafutása nem tartott sokáig. Pécsre szerződtek, de Berényi azóta is kitartó Pásztor-hívőnek tekinthető. Amíg színháza is volt hozzá, mindig a legjobbkor jelent meg Pásztor Erzsi életében. Talán jöhetett volna többször is.

Tizennégy évad telt el Pécsett, meg a házassága. Amikor megtalálták a legnagyobb tragikai szerepek, Gertrudis, Bernarda Alba - elege lett. Nem akart sem fenséges, sem magasztos lenni. Nem vonzották a súlyos, nyomasztó jellemek. Vad indulatokat, szenvedélyeket, humort kívánt. Harminchat évesen játszott először Orbánnét Babarczy rendezésében. Onnan számítja magát a pályán. Ami előtte történt, szinte magánügy. Ami utána: boldogságos groteszk szerepeken át, a Jászai díjig. Legalább tíz év kellett a szakmának, hogy fölfedezze Pásztor Erzsiben a humort és az öniróniát.

Mire minden magától értetődő lett körülötte, elvált, és kislányával Pestre költözött. Aláírt a filmgyár társulatába. Háta mögött az András Ferenc által rendezett, Veri az ördög a feleségét című film zajos sikerével. Pásztor Erzsi igazi pesti gyaloglány volt világ életében. Zajos, nagy temperamentumú és viharos humorú mamája fodrászüzletében nőtt színésznővé, kacsát, libát csak a piacon látott. Az, hogy András Ferenc filmjében húslevesszagú, fejkendős parasztasszonyt kanyarított, a balatonarácsi Sajbert Lujzának köszönhette. Őt mintázta kézmozdulataival, szapora járásával, derekát lapogató tenyerével. Pásztor Erzsiék arácsi házával szemben él Lujzika. Nyaranként, évadvégi szünetekben adódott elég idő a megfigyelésére. Pásztor Erzsi karaktergyűjtő albumában az egyik legbecsesebb darab.

Sokat filmezett egészen addig, amíg le nem szerződött a filmgyári társulatba. Onnantól kezdve egy centit sem. A miértek föltevése bizonyos esetekben fölös időtöltés, ha a válasz előre tudható "csak" lesz. Nem is kérdezett Pásztor Erzsi semmit. Néha hangosan nyugtalankodott. 1983-ban beleaggódta magát a Madách Színház társulatába, Székhelyi József kollegiális segítségével. Amíg volt Madách Színház, addig játszott is benne. Kisebb és nagyobb karaktereket, mindig nagy közönségsikerrel. Ha próbára ment, kiöltözött. Ha nem volt dolga, akkor is bejárt, csak hogy bemehessen a kapun. Ha kocsival hajtott el a színház előtt, csókokat dobált az épület felé. Ötvenöt éves volt, amikor a színház akkori direktora, Kerényi Imre nyugdíjba küldte, mondván: éppen három van belőle a színháznál. Meg is mondta ki a másik kettő (grimasz-könnyek-sírás-röhögés). Berényi Gábor és a Játékszín sietett a segítségére. Újra fölfedezték, ki tudja hányadszor. Evie szerepében, a Csodás vagy Júliában már az emeleten bőgött a lépcsőkorlátnak támaszkodva, amikor lent még mindig ünnepelte a nézőtér.

Végkép a készenlétre rendezkedett be. Rajta aztán ne múljon semmi. Ha bárki rátalál, a legjobb formájában találja. Nem az irigykedésre, a féltékenykedésre forgácsolta el az erejét. Megtanult örülni annak, ami jut, és nem kérni számon azt, ami jár. Mert nem jár. Nem is várja.

Pásztor Erzsi ismerős színésznő. Szóba elegyedő, megközelíthető. Leszólítják a közértben, beszélgetnek vele a vonaton. Mert néhány éve gyakrabban tűnik fel a Szeged-Budapest IC-viszonylaton. Székhelyi József direktorsága vitte Szegedre, meg a több évtizedes barátságuk, amelyre hivatkozva Székhelyi másodszori nekifutásra kitaposta a szakmából Pásztor Erzsi Érdemes Művész Díját. Minek kellett másodszor? És minek taposni? Újbóli értelmetlen "miért" újbóli "csak"-kal.

Pásztor Erzsi immár hetvenéves, a szerepek és az, hogy számítanak rá, egyre inkább a szegedi színházhoz kötik - az IBS és az Örkény mellett. A színészt nemcsak a feladatok, hanem a feladatokkal járó kényelmetlenségek is konzerválják. Különben aligha lenne magyarázható, hogyan bírja a hajnali felkelést, a vonatozást, a délelőtt tízórás szegedi próbakezdést, aztán az összes többi feladatot, amely különböző színházakban vár rá. A pályája elején, mint mindenki, nyugodt, anyagilag kiegyensúlyozott, már-már polgári pályavégben reménykedett. Neki nem jött be.

Mégis, kell lennie valamilyen jókedvhormonnak, amiből bizonyos embereknek annyi jut, hogy képesek általa az őket érő sérelmeket, igazságtalanságokat, méltatlanságokat egyszerűen törölni. Pásztor Erzsi ilyen ember. Nagyvonalúan keresztülsírja-neveti magát minden őt ért méltánytalanságon, és ha mégis feldühödik valamin, mielőtt még megsértődne, szégyenkezve és bocsánatkérőn mosolyog, hogy milyen nagy jelentőséget is tulajdonított ő magának.

Aki Pásztor Erzsire színészi feladatot oszt, biztosra megy. Tudja, hogy vidám próbaperiódusra és a premiertől békés közönségsikerre számíthat. Az IBS-ben Schubert Évával, Földi Terivel és Huszár Lászlóval a Macskajátékban játssza Orbánnét. Immár "korosztályba érve", legalább húsz kilóval nehezebben, mint először, de önfeledt boldogsággal és nagy élettapasztalattal. Könnyű neki. Bár akinek Orbánnéhoz elegendő élettapasztalata van, annak éppen, hogy nem könnyű. Megszolgálni Orbánné élettapasztalatát - lehet színésznői álom, de semmi esetre sem lehet életcél. Legfeljebb, ha adódik, akkor a nézőtér állva tapsol, így köszönve meg, hogy a művésznő mégiscsak kibírta az életében mindazt, amit nagy műgonddal és boldogsággal a színpadon a közönsége elébe rak.