Tizenkét évfolyamos lévén az iskola, új osztálytársaim egy része már évek óta ismerte egymást, nekem meg csak Kutas barátom volt, akivel együtt jártunk Wekerléről naponta.

Idegenségemet csak fokozta, hogy jeles tanulóból egy csapásra lettem közepes, vagy még az is alig. Ebben az iskolában pedig sok minden jó volt, meglehet, de rossz tanulónak lenni biztosan nem volt az. Emlékeimben úgy él, hogy az osztály "krémjéhez" tartozó társaimmal egyetlenegy vak szót nem váltottam éveken át.

De azért lassan emancipálódtam.

Fokozatosan, hónapról hónapra, évről évre laktam be a titokzatos várost, a hatalmas iskolaházat, és nem utolsósorban az osztályt, az ötödik, majd hatodik, hetedik és végül nyolcadik c-t.

De az első időszak nehéz volt.

Az nem volt újdonság, hogy, mint akkoriban minden iskolában, a diákok hétévestől tizennyolc éves korig valamennyien és szigorúan sötétkék köpenyt viseltek. Az azonban már igen, hogy e köpeny mellére varrva ott díszlett az iskola címerpajzsa, és hogy egyenruhánk kiegészült egy sötétkék sapkával is, melyet szintén az iskola zománcos címere ékesített. Ez már azért egy kicsit sok volt. Főleg a sapka.

A lányoknak ebben az időben engedtetett meg a nadrágviselés, a fiúknak viszont szigorún tiltott maradt a hosszas haj még sokáig; Töröky tanárnő, magyartanár létére mindig centis vonalzóval járt óráira, hogy bármikor kontrollálhassa tanítványainak feje tetején a paramétereket. Beckó igazgatóhelyettes pedig csak megfogta és irgalmatlanul megragadta a túlméretezettnek ítélt pajeszt, és ezt sziszegte: "Mikor?". Mire a delikvens elhaló hangon rebegte: "Holnap." "Az késő!" váltott át üvöltésbe a hang. "Azonnal indulsz! Egy igazolatlan óra!"

Érkezésem idején, tehát 1967 őszén az iskola igazgatója bizonyos Temesi Alfréd volt. Az ötvenes éveinek derekán járó, kopaszodó, szemüveges, tekintélyt sugárzó bölcsészdoktor a régi világ embere kellett legyen; a harmincas évek elejétől tanított. Testi valójában kétszer ha láttam, ugyanis már csak névleg volt direktor ekkor, pár hónappal elébb UNESCO-főtanácsadóként Madagaszkárba távozott.

(Alighanem az afrikai kapcsolat folyományaként került az egyik folyosó végébe, a büfé mellé egy jókora kitömött hím oroszlán, amely sokáig az egyetlen biztos pont volt új életemben itt.)

Az egykori francia gyarmat felszabadulván - Algériához hasonlatosan - büszkén megszabadult értelmiségétől, tehát a kultúrától is; a hiányt pótlandó az akkor népi demokráciák siettek segítségre. Temesi egy helyi pedagógiai főiskolát megalapozandó hagyta ott pesti belvárosi iskoláját. Ezt azonban jó szívvel tehette: ekkorra már összegyűjtötte-gyúrta a tanári karnak azt a kemény magját, mely garantálta, hogy az Apáczai az ország egyik legjobb iskolája legyen évtizedeken át.

Milyenek voltak ezek a tanárok?

Ilyenek is, olyanok is, de egyként: jók. Még a közepesek se voltak rosszak.

Tökéletesen felkészültek, jobbadán még az 1930-as években képzettek, és mindenekelőtt: emlékezetesek voltak. Nem felejthetők. Egyéniségek voltak, figurák.

Iskolánkban a szürkébb tanárok is hangosan beszéltek, érthetőn, tagoltan, de jó néhányan bírtak ragyogó színészi tehetséggel is.

Tanárként tanultam meg, hogy ha egy tanár valamit szépen, hangosan, nyomatékosan, tagoltan állít, akkor az az állítás meg-je-gyez-he-tő-vé válik, és - nem utolsósorban - igazzá. Persze, sokféle lehet a jó tanár, de az egyik típusú jó tanár egy kicsit pojáca is.

Ma is fülembe cseng tanáraink jellegzetes hangja, hanghordozása; Csernák Emil recsegése, Turtóczky Sándor méltatlankodása vagy Varga Ernő meleg, mosolygós, de nagyon érthető szava. Jó tanárok voltak és jó emberek; a fizikus Csernák bolondult a fociért, a szintén fizikát okító Turtóczky remekül ultizott, Varga Ernő kémiatanárunk pedig művelt, olvasott, zeneértő és zeneszerető, igazi értelmiségi reáltanár volt.

Sain Marci bácsi viszont halkan, szelíden szólott mindig, elég volt neki az is; a nagy matematikatanárok egyikeként kísérletezgetett velünk, mindenféle egyebeket tanultunk, mint a többiek, halmazelméletet például, amit igen szerettem, a karikákkal valahogy jobban boldogultam, mint a kalkulusokkal.

Történelemtanárnőnk, Panni néni elegyesen él kortársaim emlékezetében; azt gondolom, ennek inkább oka az, hogy férje a Kádár kor egyik oktatási minisztere is volt; Panni néni kimondottan liberális szellemben tanított. Meggyőződéses kommunista volt, nem is nagyon lehetett más, polgári, de egyben mozgalmi családból származott, Ságvári Endrével ténykedett lánykorában együtt, testvére neves zeneszerző, a Zeneakadémia tanszékvezető professzora volt, kamaraguru és operadirektor. Panni néni nem csupán tanította a történelmet, de megélte és meg is szenvedte azt; mások ítélkezzenek felette, én nem fogok; meglátogatom inkább.

Kétféle tud lenni a tanár; az egyik figyel a gyerekre, a másikra a gyerek figyel.

Az apáczais tanárok jó része ez utóbbiak közé tartozott. Legalábbis eleinte így tűnt. Mert aztán a helyzet változott. Lettek tanáraim, akik észrevettek engem is.

Az első biztos pont Szabados tanár úr lett.

Ha azt mondjuk, hogy rajztanár volt, nem mondunk a valóról szinte semmit. Afféle minden-tanár volt. Minden-ember.

Tanította ő azt is, amit kellett: híven rajzolni, szerkeszteni, csuprokat, csetreszeket, kubusokat pontosan, tanított színekről, formákról, tanított művészettörténetet, adott le tehát "anyagot", előírtat is, biztosan, de mindig mindenből adott azon felül.

A huszonéves, de barátságosan kopaszodó, mosolygós, már akkor is neves grafikus ismertette meg velem, a zenészgyerekkel a Cantata profanát, például. Heteken át hallgattunk, olvastunk és persze festettünk, rajzoltunk Bartókot. Ma is hallom, ahogy Szabados tanár úr elmondja az egész balladát elébb, majd fölteszi a lemezt, melyen Bartók szájából hangzik el a szöveg szikáran, aztán a zenét hallgatjuk, nem is egyszer, előbb részletekben, majd egészben. Ma is Szabados hangján hallom: "... volt néki, volt néki kilenc szép szál fia. Testéből sarjadzott kilenc szép szál fia."

Nem hiszem, hogy akkor tizenkét évesen teljes mélységében értettük volt a dolgot, csak éppen akkor épült be; mikor aztán hozzáértünk, már nem kellett keresgélni; megvolt.

De hát ez az iskola lényege, a beültetés.

Az irdatlan iskola folyton veszedelmesen és kiszámíthatatlanul hullámzó, idegen gyerektengerében kezdettől biztonságos szigetem volt Szabados Árpád rajzszakköre a negyedik emeleten. Az ablakokból az Egyetemi templom kettős tornyára esett a látás; a patinás egyház mindenkori gazdáinak sejtelmük sincsen arról, hogy templomuk gyönyörű, barokk ikertornya hány száz, hány ezer gyermekrajzon, víz-, és temperafestményen sárgállott, barnállott, aranylott, csillogott bele a szürke, felhős, viharos vagy ragyogó kék égbe.

Szabados tanár úr óráit, szakköreit nemegyszer tartotta a Duna partján, vagy a túlparton, a Tabánban, különösen megbecsült tanítványait meghívta József utcai műteremlakására, és elvitte Szentendrére, emlékszem, hogy egyszer lekezeltem ott tanárával, Barcsay Jenővel is.

Szabados mellett meghatározó emberem osztályfőnökünk volt, egy alacsony, kopaszos, roppant energikus, akkor negyvenes éveiben járó pedagógus. Szenes tanár úr újpesti volt, ifjúkorától kapcsolatos a munkásmozgalommal és a labdarúgással, tudott olaszul, és nagyon keményen tanított magyart, aminthogy mindent úgy csinált.

Istenként tiszteltem kezdetektől.

Ő pedig kezdetektől harcban állt velem.

Pedig hát nem voltam én rossz gyerek, csak mindig belekeveredtem a slamasztikákba.