Az általam becsült és naponta olvasott Hírszerző weblap vitasorozatot is közölt, melyben még ráadásul exhibicionista, öndicsérő, bár egyébként lényeg- és jellegtelen írások is megjelentek. Hogy ez mit jelent nemzetközi vonatkozásban, milyen reflexeket válthat ki, azt itt nem részletezném.

Az, hogy az 1989-ben önállósult négy, majd öt titkosszolgálat reformra szorul, már a Horn-kormány alatt felvetődött, a Boross Péter elnöklete alatt álló parlamenti bizottság meg is vitatta a kérdést, ám az átszervezés különböző (reális) érvek alapján nem ítéltetett időszerűnek.

Egyesek szerint az lenne a vita lényege, hogy a két polgári nemzetbiztonsági szolgálatot, az Információs és Nemzetbiztonsági Szolgálatokat és a két katonait kell-e összevonni, avagy a két információs-hírszerző szervezetet és a két elhárítónak nevezett belső titkosszolgálatot. Persze, nyomban felvetődik a kérdés: ki a főnök, hány főnök van, és természetesen kell egy fő főnök is, bizonyára sokan aspirálnak erre a posztra.

A vita résztvevői, de talán a döntés-előkészítő csoport sem tudja pontosan, miről van szó. A "belső" személyek, legyenek bár tapasztalt, régi szakemberek, igazán rendszerbe illeszkedő reformot soha nem voltak képesek kidolgozni. Ehhez külső látásmód, rendszerszervezői ismeret és politikai tudás kell. Azt kellene mindenekelőtt megnézni, hogy a globalizáció, az integrált nemzetközi biztonsági szervezetek korában melyek a fontos elvi szempontok.

A globalizáció társadalmának nemcsak a jelzője "információs", de az eszközparkja is. A biztonság terminológiája a múlt század második felében jelent meg a politikai szóhasználatban a hadügy tapasztalatai alapján. Napjainkban a társadalom igénye a biztonság primátusa, ami azt jelenti, hogy a konfliktusok, a veszélyek megelőzésére, tehát az ezekkel kapcsolatos új jelenségek észlelésére kell összpontosítani. A bajok, a károk megelőzésének, a biztonság fenntartásának alapvető követelménye a naprakész tájékozódás. A preventív tevékenység, a felkészülés csak a sok ágon megszerzett információk alapján lehetséges. Akkor tudunk a váratlan események ellen védekezni, ha már mégis tudunk róluk valamit.

A számos új veszélyforrással terhes világban az információszerzés már nem a titkosszolgálatok kiváltsága. Régen túl vagyunk azon, hogy ezt leszűkítsük a bizalmas intézményekre. Ma az információk hitelesítésének csúcsa az elemzés, amely a külső-belső hivatalos hírszerzés adatai, a világjelenségek figyelése, a nyilvános hírforrások összevetése, a tudományos és a napi sajtó vizsgálata, továbbá az "utcaképek" és politikai életjelenségek alapján készíti szintéziseit.

A begyűjtött adatok jelentős részét "legális pozícióból" lehet begyűjteni, de igen jelentős a (bizonyos határig nemzetközileg is együttműködő) titkosszolgálatok útján szerzett hírek, személyi, intézményi adatok, illegális ügynöki, műszeres vagy automatizált kommunikációs megfigyelések szerepe is. Az új erőszakformák, elsősorban a nemzetközi terrorizmus, a kigyűrűző lokális konfliktusok, a szélsőséges, gyakorta rasszista utcai anarchizmus, az illegális fegyver- és hasadóanyag-kereskedelem megnövelik a hivatalos hírszerző szervek hatékonyságának fontosságát.

A világ változik. Az intézmények, a szervezetek, a módszerek is. A titkosszolgálat missziója, szerkezetei, módszerei, eszközei, állománya, tudásanyaga ma egész más, mint néhány évvel ezelőtt. A Mata Harik világa rég véget ért. A titkos hírszerzésnek a demokráciákban pozitív szerepe van, nem gyanakvásra épül, nem tisztességtelen és öncélú kémkedés, hanem mind gyakrabban a bizalom eszköze, a nemzetközi szerződések és a belső törvények betartásának bizonyító eszköze. Mondhatni: revízió. A szolgálatok és az egyéb nyomozószervek nem misztikusak, minősített törvény alapján ténykednek, tevékenységük a szakmai logika határáig nyílt, a nyilvánosság mértékét a lakosság érdeke határozza meg. Nem ellenségképei, hanem jelenségképei, kiemelt célterületei vannak.

A szolgálatok tervezett és szervezett reformja folyamatos szükségesség. Természetes, hogy hazánkban is hosszabb ideje napirenden van e terület fejlesztése, amit "átszervezés", "reform", vagy pláne "integráció" helyett innovációnak neveznék. Az átalakításoknak nem a formális logika, a látszatracionalizáció és nem a gyakran konzervatív szakmai indulatok, hanem komoly, interdiszciplináris elemzés, döntés-előkészítés alapján kell végbemenniük. Ilyesmibe belefogni ma a nemzetközi helyzetelemzés szempontjai, a műszaki, társadalompszichológiai, szociológiai, jogi, természet- és politikatudományi, mi több, etnográfiai szempontok figyelembevétele nélkül csak kudarcot eredményezhet. Részletes kifejtés nélkül csupán annyit mondanék: elsősorban funkcióátcsoportosításról és az ezzel járó strukturális bővítésről-csökkentésről lehetne szó - figyelembe véve persze a költségek és az adminisztráció csökkentésének primátusát is. Persze költségkímélő lépéseket már az átszervezéstől függetlenül, megfelelő átvilágítás után is be lehetne vezetni. Ez persze mások számára így szintén prekoncepció, csak annyit mondanék, hogy többünk elemzése áll mögötte. A funkcióátcsoportosítások azt is jelenthetik, hogy a hadászati (másképpen katonapolitikai) információ tartalmában, módszerében és intézményében polgárosodik, de az egyes válságtérségek sokoldalú felderítése (terep, életforma, befolyásos személyek és nézetek, objektumok) bővíti a katonai hírszerzés kompetenciáját. Az egyes testületek belső kontrollja egyre fontosabb. Ezt bizonyítják a korrupciós ügyek, a kiszivárogtatások, köztisztviselők részvétele erőszakos politikai akciókban. Lehet, hogy (a rendőrség illetékes szervéhez hasonlóan) a hadsereg biztonsági szervének erre kéne koncentrálnia. Az "ellenséges" hírszerzés ma nem a nyitott katonaságra irányul.

Ezért egyrészt nevetséges, másrészt felelőtlen és szakszerűtlen dolog, ha "évtizedek" tapasztalataival rendelkező (és ettől persze a szakmai konzervativizmusra is hajlamos) szakemberekből összeállt csoport formális, nem megalapozott, egymásnak ellentmondó, ráadásul politikai álláspontként deklarált tervekkel és ezeket részletező nyilatkozattokkal elbizonytalanítja a szakmát, és muníciót ad olyan politikai csoportoknak, amelyek természetesen mindenbe belekötnek. Különben is, mint minden reform, e szolgálatok fejlesztése is kormányzati, törvénybe foglalása pedig parlamenti feladat, melyhez persze sokféle, modernül gondolkodó szakemberrel kell konzultálni. Egy politikai párt szakpolitikai munkacsoportjának a kérdés politikai elemzése, a bizalom építése vagy a kételkedés, az állampolgárok meggyőzése, az általános és elvi politika, a párt és a szervek viszonyának leképezése a feladata, és nem a szervezeti elemek kidolgozása.

Deák Péter,

a hadi tudományok doktora