Szabó Magda a kor szelével mit sem törődött, más dolga volt. Gereblyézte a múltat, famíliája csaknem elsüllyedt históriája után loholt, családtagokat faggatott, háztartási és anyakönyveket bújt, naplókat, leveleket olvasott. Gyűlt-gyűlt az anyag, hűvös halomba, az anya, Jablonczay Lenke annyi titokkal csipkézett élete, és sorra előkerültek a föld alól a régen felpattant Pandóra-szelencék. Talán az írónő is meglepődött, mikor a történet összeállt, s azt kiáltotta, eposzi köntöst kíván magának. Mert ámítja magát az az író, aki úgy képzeli, a formáról csakis ő dönt. A formát mindig a tartalom választja, ennek a döntésnek ellene menni szakmai botorság, végzetes hübrisz, csakis bukás lehet a vége.

El tudom képzelni, milyen frászban lehetett Szabó Magda, miután az eposzi szerkezet kedvéért megírta könyve első három fejezetét. Ugyanazt a frászt érezhette, mint Umberto Eco, miután kész lett A rózsa neve első száz oldalával. Ugyan ki fogja azt manapság végigvárni - kérdezhette kétségbeesve Szabó Magda a kálvinisták és a pápisták Istenét -, amíg én itt in medias res kezdéssel, propozícióval, invokációval, enumerációval és más eposzi kellékekkel bíbelődöm? De a történet csak kötötte az ebet a karóhoz: vagy eposzi forma, vagy semmilyen, punktum.

Így aztán az olvasó az első nyolcvan oldalon vagy szundikál a helytörténeti traktátusok alatt, vagy csak kapkodja a fejét, hogy akkor most ki kivel van, mi merre hány méter. Máskor már rég a sarokba hajította volna a könyvet, de most valami titokzatos mágnes vonzza őt a könyv sűrűje felé (éppen úgy, mint Eco krimije olvasásakor).

És azután egyszer csak beindul a mese, ez a családmese, ez a nőmese, és szempillantás alatt beszippant minket, mint pókot a porszívó. Már nem figyelünk az állandó jelzőkre és a deus ex machinára, már nincs időnk konstatálni, Szabó Magda milyen magabiztosan kezeli a formát, micsoda szókinccsel dolgozik, milyen elképesztően tud magyarul, hogyan váltogatja a tempót, hogyan lassít vagy gyorsít, micsoda mondatokat fabrikál. Mert részei leszünk az egésznek, családtagokká válunk, csak gyűlöljük a szörnyeteg matrónapárt: a katolikus Rickl Máriát és a református Bányay Rákhelt egyformán, csak kívánjuk a gyönyörű Gacsáry Emmát, csak együtt búsulunk Kálmánkával a kártyaasztaltól hazafelé.

Arra is csak akkor eszmélünk rá, hogy ennek az írónak micsoda barokk humora van, mily csokonais csibészség lakik benne, mikor a velünk egy háztartásban élők ránk szólnak, göcögésünktől nem hallják a tévét (ebből a szempontból a Gacsáry Emma emlékkönyve körül íródott rész talán a legfrenetikusabb!).

Azt persze nem kell leírnunk, hogy remekműről van szó, kimondta ezt már szakma és közönség elégszer, itthon és külhonban egyaránt.

Mi, kanok pedig ne áltassuk magunkat e könyv után, nem valami ócska feminizmus mondatja Szabó Magdával, hogy a világ szoknyás szörnyek és büszke tündérek örökös harca. Ez az igazság. A férfi ebben a gigászi küzdelemben csak mellékszereplő lehet. És ezt Szabó Mária Magdolna annyi bájjal hozza a tudomásunkra, hogy talán már nem is olyan fájdalmas. (Európa, 526 oldal, 2400 forint)