Ám korábbi megszólalásaihoz képest érzékelhető némi változás a közelmúlt eseményeinek és szereplőinek megítélésében, főként a miniszterelnökében. Az elnök korábban a morális válság okozójának tartotta Gyurcsány Ferencet, most viszont ezt mondja: ő csak "föltárta" a válságot, ami "nem az őszödi beszéddel kezdődött". Visszavonulás érződik az utcai tiltakozások megítélésében is. Az államfő eddig igyekezett élesen elválasztani a Kossuth téri "békés" tüntetőket a közülük kivált Szabadság téri "köztörvényes" bűnelkövetőktől. Most föladja ezt a - tényeknek ellentmondó - beállítást, s a Kossuth teret kiveszi "az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyító" békés tüntetések közül, mondván: "a történteket nem lehet a Kossuth térre, azon belül is a hangadóvá vált 100-150 emberre szűkíteni. Nem lehet kétségbe vonni, hogy voltak békés tüntetők országszerte."

Arról szó sincs, hogy Sólyom elismerné: módosított korábbi álláspontján. A fenti változások csupán kiolvashatók a mondataiból (merthogy bennük vannak), ő maga nem mondja ki őket. Épp ellenkezőleg: habozás nélkül elutasít minden olyan kérdést, ami arra utal, hogy bármiben tévedett, netán hibázott volna, vagy akárcsak bizonytalan lenne valamiben. Azt egyenesen "abszurd feltételezésnek" tartja, hogy "bármilyen kapcsolat lehet" az ő szeptember 18-ai beszéde s a tévé aznap esti ostroma között. Holott szó sincs róla, hogy bárki (épeszű) azt feltételezné: az elnöknek szándékában állt a helyzet eszkalálása (ez indokolná a heves elutasítást). Ám következményként nem zárható ki eleve a kapcsolat lehetősége. Az elnök miniszterelnökkel szembeni morális állásfoglalása ugyanis - dokumentálhatóan - alakította a Kossuth tér hangulatát. A téren beolvasták a híreket. A tüntetők élénken reagáltak rájuk: a velük szemben álló nyilatkozatokat elutasították, a rokonszenvezőket ünnepelték. Az elnöki szózat hatására egyfelől még igazságosabbnak érezték Gyurcsánnyal szembeni indulataikat (éljenzés), másfelől szembesültek azzal, hogy igazuk közjogi úton nem érvényesíthető (pfujolás). Nem abszurd a föltételezés, hogy ez segítette őket a fölismerésben: maguknak kell kézbe venniük a dolgokat. Ha az igazság érvényesítésének nincs törvényes útja, akkor marad a törvénytelen: a "forradalom".

Az elnök szerint amit azokban a napokban mondott: "jövőálló mondatok". Hacsak "nem forgatják ki őket eredeti értelmükből". Valójában vitatni is csak az utóbbi esetben lehet őket: Sólyom egyetlen kritikai véleményt se tud említeni, ami "érveket tartalmazott" volna vele szemben. Noha ebben az összefüggésben hivatkozik Kis Jánosra, a hivatkozás rossz. Mert noha ő - természetesen nem egyedüliként - valóban használt érveket, ezek nem az elnök ellen, hanem zömmel mellette szóltak. Azért, hogy igazolják: "az államfő pontosan írta le, mi derült ki az ország számára az őszödi beszédből". (Kis első cikkének - Ami elkerülhetetlen, Magyar Hírlap, október 2. - megjelenése és az elnök előző esti tévényilatkozatának közzététele között, amelyet a cikk részletesen taglal, csak pár óra telt el. Biztosra vehető, hogy a cikkíró korábban megismerte Sólyom nyilatkozatát, mint a közvélemény. Nyilván ismerte a nyilatkozat mögötti érvrendszert is, melynek kimunkálásában tán maga is közreműködött.)

A volt pártelnök reakciója mellett az államelnök további hármat említ: a magyar származású, a régi MDF-fel a rendszerváltozástól jó kapcsolatokat ápoló Paul Georg Hefty cikkét a Frankfurter Allgemeine Zeitungból (a szerző neve nélkül); két (szintén nem nevesített) "alapvető európai intézmény" vezetőjéét; végül egy (általa sem ismert) bolti eladóét, akitől sajtot vásárolt.

Ezek mind pozitív reakciók - egyben aggasztó jelek.

Aggasztó, hogy Sólyom László kizárólag az őt igazoló véleményeket tartja relevánsnak (a bolti eladó szavaiban alighanem a nép hangját véli hallani), miközben a tevékenységét kritikával illető érveket nem létezőnek tekinti. Aggasztó, hogy egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról: "Az elnök nem a két nagy párt mindenkori álláspontját méricskélve alkotja meg saját véleményét. Az elnök nem minden egyes pillanatban áll középen, hanem elveket képviselve szólal meg." Ezeknél is kínosabb: "A Sándor-palota mindig kívül marad a napi politika irracionalitásán." E mondatokban - s az interjú egészében - egy olyan államfői szerepfölfogás és én-tudat sejlik föl, amely kívül és fölül érzi magát a közélet többi szereplőjének világán. Amely csak saját magának: saját erkölcsi elveinek, saját lelkiismeretének (rajtuk keresztül legföljebb Istennek) tartozik számadással. Mintha itt már a köztársasági elnöki szerepen túli: az uralkodói lelkület irányába mozduló önkép nyilvánulna meg.

A közjogi veszélyek taglalása előtt nézzük az ebből származó intellektuális problémákat. Ezek első szinten a korrekt szóhasználat hiányában mutatkoznak meg. Mert az elnöknek természetesen nem "méricskélnie" kell a pártokhoz való viszonyát, csak tekintettel lenni rájuk. Nem "minden egyes pillanatban" kell "középen" állnia, ám az olyan drámai konfliktus idején, amilyen a közelmúltban játszódott le a kormány és az ellenzék között, jobban kell ügyelnie az arányokra. A napi politika se csupán "irracionális"; van racionalitása is. Amit, ha egyfelől hiányol az ember ("a megosztottság az emberek józan eszét veszi el"), akkor másfelől nem szabad azt mondania a beszédeiben használt "érzelmi motívumok" védelmében, hogy "olyasmiket lehet így megértetni, amelyek száraz, szakszerű kifejtése során állandóan a lehetséges ellenvéleményeket kellene kerülgetni".

Ez nagyon rosszul hangzik! Hogy mennyire, azt egy idézettel illusztrálom: "Ha ésszerű érveléssel állok a tömeg elé, nem ért meg... Amit ma elérsz náluk logikus okfejtéssel, holnap megsemmisíti egy homlokegyenest ellenkező irányú érvelés... De ha olyan érzelmeket keltek benne, amelyek a szája íze szerint valók, akkor nyomban követi a parancsot, amit adok neki..."

Bocsánat: az idézet Hitlertől való. Aki igaztalannak és méltánytalannak tartja, hogy ideiktattam, annak igaza lehet. Ám tekintse enyhítő körülménynek, hogy dupla illusztrációul szolgál. Jelezni szeretném vele, hogy mennyire igaztalan és méltánytalan ez is: "sem a kuruc.info, sem a 168 Óra nem befolyásol abban, mikor szólalok meg". Először is nem igaz, amire az elnök utal: hogy mindkét orgánum a politika irracionalitását jelzi, ez ugyanis csak az előbbire áll. Nem jelzik a média jobb- és baloldali megosztottságát sem, hisz egyikük kívül van a demokrácia (sőt az európai civilizáció) keretein: mélyen antidemokratikus, nyíltan raszszista, erőszakos és alpári szellemiséget képvisel. Nemcsak azért nem lehet (és szabad) az elnök módján (és az elnöknek!) közös nevezőre hozni a 168 Órával, mert ez diszkreditálja az utóbbit, hanem mert legitimálja az előbbit.

Az államfő magatartását, úgy tűnik, egyre inkább a saját - mind belterjesebbé és zártabbá váló - erkölcsi világa határozza meg. Ez a belső univerzum azonban érzéketlenné teszi őt - a politika egyik kulcsszereplőjét! - a politika való világa iránt. Hogy ebben a világban a tisztán morális követelményállítás abszurditáshoz vezet, azt jelzi, ahogyan az elnök a kormányfő bocsánatkérését kommentálja. Hiányol belőle egy mondatot. Ennek szerinte így kellett volna hangoznia: "ezt nem lett volna szabad megtenni". Ezzel a követeléssel az elnök politikailag a lehetetlent kéri a miniszterelnöktől. Hisz a mondat a választások megnyeréséhez használt eszközökre utal. Vagyis annak beismerése volna, hogy a győzelem megengedhetetlen módon született. Hogy a kormány megengedhetetlen módon tartotta meg a hatalmat. Ebből viszont nemcsak a kormányfő távozása következne szükségképpen, de az előre hozott választás is. A többségnek tehát nem a konstruktív bizalmatlansággal kellene élnie, hanem föl kellene oszlatnia a parlamentet! Ezt bárki helyesnek tarthatja - az elnök is gondolhatja így -, de a kormányfőtől elvárni ennek kimondását: politikai nonszensz.

Miként ez a mondat is: "másfél évig tudatosan hagyta romlani a költségvetés helyzetét, csak azért, hogy választást nyerjen, és csak azután fogjon majd hozzá az állami pénzügyek rendbetételéhez". Istenem, hát mi másért? Hisz aki nem nyer választást, annak egyáltalában nincs módja ilyesmire. A demokratikus politika így működik. Gyurcsány másfél évre kapott mandátumot, hozzá roppant szűk költségvetési és politikai mozgásteret. Ha technokrataként rögtön nekifog a költségvetés rendbetételének, akkor nemcsak halál biztosan veszít 2006-ban, de szinte biztosan kétharmados többséghez juttatja ellenfelét. Akiről nem ok nélkül gondolhatta, hogy - főleg egy ilyen többség birtokában - a legnagyobb veszélyt jelenti mindarra, amit ő értéknek tart a politikában. Igen, a miniszterelnök kockáztatott. Ha tetszik: hazardírozott. Ám sikerült kitapogatnia azt a keskeny ösvényt, ami egyfelől a költségvetés, másfelől a választási esélyek öszszeomlása között kígyózik. Végig tudott menni rajta - pártját is elvezetve - a győzelemig. Az "állami pénzügyek rendbetételére" (is) szóló demokratikus fölhatalmazás újabb elnyeréséig. Aztán haladéktalanul hozzáfogott. Ha a politika erkölcsét alkalmazzuk, akkor ez a történet rendben van - az elorzott beszéddel űzött manipuláció és hisztéria ellenére is. A politika erkölcse nem rosszabb, csak más: sajátos normái vannak (ezeket Max Weber óta sokan leírtak már).

A politika változik. Változnak a szabályai. Aki ezt mondja: "a kormánypárti frakcióknak nagyobb erővel kell megvalósítaniuk a hatalommegosztás klasszikus elvét..., hogy a törvényhozó hatalom ellenőrzi a végrehajtó hatalmat", az leragadt a parlamentarizmus hőskoránál. Az másfél évszázaddal ezelőtti - a klubszerű honorácior pártok idején működő - gyakorlatot kér számon a zárt, fegyelmezett frakcióval rendelkező modern pártok idején. Ez rég nem működik. Hiányoznak a politikai és szociológiai feltételei. Átadom a szót a (szerintem) legjobb magyar politikatudósnak - aki egyben a köztársasági elnök tanácsadója: "A modern pártrendszerek kialakulásának... következtében... a parlamentáris kormányzat működése teljesen átalakult. A régi alkotmánytani hatalommegosztást új, a kormány és az ellenzék közti »hatalommegosztás« váltotta fel... Törvényhozás és végrehajtás elválasztása politikai értelemben fikcióvá válik, hiszen a kormány... a többségi parlamenti párt vezetéséből jön létre... A kormány politikai ellensúlya így igazából már nem a parlament egésze, hanem a parlamenti ellenzék." (Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris, 1998. 284-285.)

Ha már eddig eljutottunk, ne álljunk meg félúton. Sólyom László kedvenc kritikusa, Kis János ezt írja már említett cikkében: "a parlamentnek felelős kormányzást helyre kell állítani, és világossá kell válnia, hogy Magyarországot egy testület kormányozza, nem egyetlen személy". Kis itt nemcsak a fogalmi gondolkodásban vét elemi hibát, de alkotmányismeretből is elégtelenre vizsgázik. 1. A parlamentnek felelős kormányzás a parlament és a kormány viszonyát érinti; a testületi kormányzás a miniszterelnökét és a miniszterekét. A két dolog egymással indifferens: a kormány centralizált vezetése nem érinti a kormány parlamenti felelősségét. 2. Az alkotmány (1990 tavaszától, az MDF-SZDSZ-paktum óta, melyet egyik részről Kis János kötött!) a miniszterelnök egyszemélyi hatalmát és felelősségét intézményesíti. A parlament neki és programjának szavaz bizalmat. A miniszterek nem a parlamenttől kapnak felhatalmazást, hanem a miniszterelnöktől. Ezt csak ő vonhatja meg tőlük: a parlament velük szemben nem kezdeményezhet bizalmatlansági indítványt. A magyar közjog szerint tehát nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek van kormánya. (A testületi kormányzás, amiről Kis beszél, a rendszerváltozás előtt volt érvényben, a kormány akkori neve: Minisztertanács.)

Kis János a magyar liberális baloldal talán első számú szellemi és morális tekintélye. Méltán. A szava sokat nyom a latban politikai kérdésekben is. A kormányfő és a köztársasági elnök szerepének megítélésében is. Egyik írásában (Pengeélen, ÉS. 2006. október 6.) idáig ment el az elnök október 1-jei beszédét értékelve: "A benne megfogalmazott állítások annyira súlyosak, morális tartalmuk oly nehezen vitatható, hogy a közjogi kötözködés csak ronthat a helyzeten."

Elképesztőnek tartom ezt a mondatot.

Szerintem Sólyom László összes tévedését is magába sűríti.

Akinek az alkotmány - az ő makacs meggyőződésével ellentétben - nem morális, hanem közjogi szerepet konstruál. Nem az erkölcsi világrend, hanem "az államszervezet demokratikus működése feletti őrködést" írja elő.

A szerző közíró