Snitt
A naturalista ábrázolást követelő Glatz nem rajongott szabadabb stílusáért, vagy talán éppen azért nem rajongott, hogy Morell Mihálynak egyáltalán stílusa volt; ez sohasem fog kiderülni. Jellemző mondat, amellyel egyszer summázta, mit gondol tanítványáról: "Morellkém, maga túl piszkosan, rongyosan rajzol."
Megpróbálkozott a szobrászattal is. Második mestere, Kisfaludi Stróbl Zsigmond már fényes művészeti karriert jósolt neki. Ha úgy vesszük, nem is tévedett, Morell Mihály pályafutása valóban fényesre sikeredett, más kérdés, hogy a szobrászattól odébb kanyarodva, a filmművészetben teljesedett ki.
Kényszerből mellesleg.
A főiskola elvégzése után jó ideig reménykedett abban, hogy műteremhez, munkához jut. Előbbiből tizenöt évig nem lett semmi, utóbbiból is csak akkor, amikor otthonról kapott szalonnán és kenyéren tengődő fiatal művészként olvasott egy hirdetést az újságban: a filmgyár rendezőtanfolyamot indít. Úgy mondja: "a filmezés már akkor is nagy cumi volt". Csak rövid ideig tépelődött azon, vajon a képzőművészetet elcserélje-e a filmművészetre, végül arra gondolt: tulajdonképpen Hollywood sem olyan taszító távlat, és jelentkezett a hirdetésre.
Úgy emlékszik, először Kiskunfélegyházán látott mozit, a Robinson kockái villannak fel, és annak a legendás Tarzan-filmnek legizgalmasabb jelenetei, amelyben az úszókirály Johnny Weismüller liánokon lengedezve olyan hangon üvöltött, mintha legalábbis politikai viták részese lett volna a későbbi korok Budapestjén.
Filmgyári gyakornok lett. Első jelentősebb rendezései között említi, amikor elrendezte a színészeknek a kisebb bevásárlásokat, vagy a forgatások szünetében a kávét. Csortos úgy maradt meg benne, mint túlságosan is tartózkodó, már-már modorosan előkelő figura, Páger Antal ellenben közvetlen volt és kedves. Irigyelte egyik segédrendező kollégáját, amikor annak le kellett hívnia az öltözőből Karády Katalint, akit szobájába lépve abban a kosztümben talált, amelyben a művésznő a világra jött. És nevetett a másikon, akit a csínytevő munkatársak "áttűnésekért" zavartak a fénymester irodájába, ahonnan kövekkel kitömött szatyorral tért vissza.
Morell Mihály tehát rendezőnek készült - filmvágó lett. Ezt főként Szőts István Emberek a havason című, Erdélyben forgatott mozijának köszönheti. Amely szakított a hagyományokkal, költészet volt és minden ízében művészet. Ennek megfelelően szerény pénzösszegből, kevés emberrel, kissé kócosan készült. Nem volt forgatási napló, de még csapó sem. Utóbb egyedül Morell Mihály ismerte átfogóan az anyagot, ő emlékezett a jelenetekre, így nélkülözhetetlen lett a vágószobában. Később, a maradék anyagból, gyakorlásképpen ő maga is összevágott egy párhuzamos filmet, de ezt rajta kívül senki sem látta. Illetve amikor a feleslegessé vált, maradék nyersanyagból (közte az ő próbafilmjéből is) a filmgyárral szerződött illatszer-kereskedő később, a kor szokásainak megfelelően körömlakkot kotyvasztott, akkor bizonyára sokan látták, de már vörös körömlakk formában...
Morell Mihály tehát vágó lett.
Jöttek a híres filmek. Az Ének a búzamezőkről, a Tanár úr kérem, a Légy jó mindhalálig, a Pacsirta, a Tizedes meg a többiek, a Lila ákác, az Árvácska, a 80 huszár, a Te rongyos élet és persze a Szindbád. A filmekkel jöttek a híres rendezők is. A hihetetlenül profi Keleti Márton, aki egy idő után tökéletesen megbízott szakértelmében, és épp csak bekukkantott a vágószobába, Sára Sándor, akivel nagy harmóniában dolgozott, Ranódy László, aki végigizgulta a vágás folyamatát, Huszárik, akiről viszont nem szívesen beszél.
Vágta a filmeket végtelen türelemmel, talán csak egyszer ereszkedett elé a lila köd, amikor az egyik Karády-filmet olyan csapnivalónak vélte, hogy dühében megtaposta. Több mint negyven évig ült a vágóasztal előtt, tekerte az orsót, nyisszantott, illesztett, ragasztott, tépelődött és irányt szabott. Próbált rendet vágni a snittek tengerében. Díjakat kapott, magas művészeti elismeréseket. Közben műteremhez jutott, festett, szobrászkodott, igaz, erről az oldaláról kevesebben ismerték. Többen ismerik, amióta 1988-ban abbahagyta a filmkészítést, és ismét belevetette magát a képzőművészetbe. Ma már csak fest, azt mondja, erre még futja erejéből. - Kicsit remeg a kezem - mosolyog -, de nem baj, a cidrizős kontúrok miatt legfeljebb lazúrosabb lesz a kép. Képeit olykor kiállítják, mostanában album készül, melyben szobrai, festményei sorakoznak a lapokon. Az olajfestékkel sejtelmesen fogalmaz, alkotásai az életről, az elmúlásról mesélnek, absztraktak, szürreálisak, szépek.
Tanítványai ma már nincsenek, a korszerű, számítógépes vágáshoz nem is ért. Azt mondja, amúgy sem volt soha a technika virtuóza, ebbéli ismeretei nagyjából a húsdaráló működését voltak képesek értelmezni. Filmekről ma már alig kérdezik, egykori barátai, munkatársai közül sokan elmentek. Filmes társaságba, moziba nem jár; tulajdonképpen az ajtót se nagyon nyitja rá senki. Megesik, hogy olykor a televízióból kicsippenti egykori munkáit, ilyenkor nosztalgiázik egy kicsit, de az emlékek egyre távolabb kerülnek, és ez szomorúsággal tölti el. Leginkább a festőállvány előtt érzi jól magát. - Hiába végeztem el a Képzőművészeti Főiskolát, eleinte rengeteg lehetőségtől estem el, ezért kénytelen voltam egy kicsit meghosszabbítani az életemet, hogy legalább valamit bepótoljak az álmaiból - mondja. December 27-én lesz kilencvenhat éves.
