Mi leszel, ha nagy leszel, Szász Marci?
Tizenkét évesen a gimnáziumot kezdte, tizenhat évesen az egyetemet. Most tizenkilenc. Negyedéves, a Miskolci Egyetem műszaki informatika szakos hallgatója. Nevét évek óta az ész és a tudás szinonimájaként emlegetik különböző internetes fórumokon. Szász Marci - bár az időközben nagykorúvá cseperedett fiatalembernek inkább kijárna már a Szász Márton megnevezés - pedig nem szeretne semmi mást, mint hétköznapi egyetemistává válni, eltűnni a számítógép képernyője mögött.
Szeretné már maga mögött hagyni a csodagyerek legendáját. A mítoszt, amit egy ötévesen százkilencvenötös intelligenciahányadosával híressé lett kisfiú teremtett, aki a kamerák előtt állva bonyolult matematikai feladványokat varázsolt a táblára, és vékony hangon értekezett a relativitáselméletről és az internet lehetőségeiről. Éveken át ő volt az ünnepelt gyerekzseni, aki könyvtárat avatott a miniszterrel, aki egy kereskedelmi tévé társműsorvezetőjeként interjúkat készített a bécsi informatikai kiállításon, feltűnt egy mozifilm epizódszereplőjeként, majd néhány hónapig az egyik multinacionális tejipari társaság reklámarcaként került képernyőre.
A jövő ígérete volt, egy kisgyermek, aki az esze révén nemzeti közkinccsé lett. Mindenki ismerte, néhányan szerették, de sokkal többen irigyelték. Gonoszul irigyelték. Szülei nem is értették, miért kezdenek gúnyolódni egy tízéves gyerekkel egy közkedvelt reggeli rádióadás műsorvezetői. Mit ártott nekik egy szeplős kisfiú Szendrőből? Megdöbbenve tapasztalták, hogy az interneten egyre durvább támadások érik fiukat, valakik pedig magukat Szász Marcinak kiadva minősíthetetlen stílusban válaszolgatnak ezekre. A mélypontot az jelentette, amikor legkisebb gyermeküket, Kristófot az utcán megverték iskolatársai, akik nem hitték el, hogy a televíziós interjúkért nem kap pénzt "híres bátyja".
Szász Mártonnak elege lett a szászmarciságból. A mítosz azonban követte, mint egy árnyék. A ráaggatott zseni titulust nem lehetett levetni, mint egy kabátot. Jellegzetes vörös haja, szeplős arca ma is a tévében látott egykori kisgyermeket idézi, hiába nőtt időközben kicsit mackós alkatú, nagydarab legénnyé, a legtöbben azonnal ráismernek. Ujjal mutogatnak rá a buszon, megállítják az utcán, egyes tanárok pedig rámenősen keresik tudásán a hézagokat. A fiú időnként elbizonytalanodik, ha nem tud mit kezdeni a nem várt támadó éllel, de zavara nem tart sokáig. Örök, mindeddig töretlen optimizmusa a második figyelemre méltó tulajdonsága.
A szülői házban ma is ugyanúgy aggódnak érte, mint kisgyermekként. Édesapja, Szász József munka nélküli műszerész volt, amikor folyton kérdező Márton fiát a gyermekorvos beutalta a miskolci nevelési tanácsadóba, hogy kivizsgálják a szokatlan aktivitás okát. Az eredmény megváltoztatta egész addigi életüket. A férfi ma tűzoltó. Felesége, Szászné Csilla a szendrői óvoda pedagógusa. A négyezer lakosú kisvárosban szerencsésnek tartják azt a családot, amelyben két kereső is akad, Szászék tehát nem panaszkodnak. Nem mondják, hogy Marci fiuknak azért van laptopja, mert filléres alkatrészekből építette magának, nem siránkoznak azon, hogy a fényképszerűen valósághű képeket rajzoló középiskolás Boglárka lányukhoz nem tudnak magántanárt fogadni...
Szász Marci iskoláztatása anyagilag, erkölcsileg egyaránt komoly tehertétel volt. A szendrői iskolát gyakorlatilag harmadikosként kezdte, és negyedikesként be is fejezte. A következő évben az egyik miskolci egyházi gimnáziumban tanult, de a tanárok nem nézték jó szemmel televíziós szerepléseit. Budapesten, egy különleges képességű diákoknak fenntartott magániskolába járt másfél évig, tanulmányait egy ismert médiaszemélyiség támogatta, az utazás és a távollét ennek ellenére lenullázta a családi kasszát. Szász Marci magántanulóként zárta az általános iskolát, így csak a vizsgákon jelent meg. A középiskolai beiratkozás idején már mellőzték a sztáriskolákat, és ez utólag jó döntésnek bizonyult.
Az edelényi Izsó Miklós Gimnáziumban elcsendesedett a csodagyerek körüli korábbi felhajtás. Négy nyugodt év várt rá, valamint számos díj és tudományos elismerés, amelyeket különböző versenyeken ért el. Kidolgozott például egy komplett oktatási rendszert helyhez kötött mozgássérültek tanítására, egy, az iskolai szertárban porosodó tönkrement robotkarból Trabant-ablaktörlőmotorok beépítésével hat tengelyen mozgó, 360 fokban körbeforduló, minden irányba mozgatható ipari kameraállványt épített. Egy főiskolai programozási versenyen második helyezést ért el. "Mi ez a második hely, Szász Marci?!" - csodálkozunk, és egyúttal belátjuk, hogy magunk sem vagyunk mentesek az előítéletektől. Marci szerint a második helyet sem kell szégyellni, az okleveleket rendezgető édesapa azonban nem késik a válasszal, azt mondja, tizenhat éves volt a fiú, de huszonéves programozók között indult a versenyben, így kell nézni a második helyezést. A gimnáziumi éveket kitűnő érettségi zárta, azután jött az egyetem és a programozás.
Szász Marci fiatalkorából kimaradt a bulizás ("voltam egyszer, de nem kötött le, inkább valami értelmessel töltöm az időt"), a sport ("ha délután leülök a gép elé, sokszor azt veszem észre, hajnali három óra lett, akkor már nem mehetek le futni a pályára"), és a fiatalos rajongás valami iránt ("nem tudok egy sztárt sem megnevezni, de szívesen olvasok igényes sci-fit, ami valamilyen elvi kérdést boncolgat, és nem csak lelövik benne a földönkívülieket"). A programozást olyan időtöltésnek tekinti, amely nem enged más hobbit. Legfeljebb egy hirtelen ötletből lett japánnyelv-tanulás jöhet szóba, ha mindenáron a bolondos fiatalkort boncolgatjuk, (évek óta eredetiben olvas angol és német szakkönyveket).
Tavaly egy hat hónapos tanfolyamon adatbázis-kezelést oktatott nála öt-hat évvel idősebb informatikusoknak, de nem az ösztöndíj kiegészítése motiválta, hanem arra volt kíváncsi, képes-e átadni a tudását másoknak. Úgy gondolja, sikerült. Kérdezzük, milyen probléma köti le most. Azt mondja, egy szoftveróriás olyan keresőprogramot hirdetett, amely az adatbázisokhoz fűzött felhasználói megjegyzések között is képes keresni, a piacra dobott változatból azonban végül pont ez a szolgáltatás maradt ki. Nem baj, gondolta, majd ír egyet saját használatra. Amikor elkészült, arra gondolt, jó lenne olyan formába önteni, hogy ne csak ő tudja használni. Miután már a laikusoknak készített változat is biztosan működött, úgy vélte, akkor lenne igazi, ha másodpercenként akár ötvenezer lekérdezést is képes lenne kiszolgálni, de ez már további kérdéseket vetett fel, és most éjszakánként ezeken töri a fejét.
Adja magát a kérdés: miért nem teszi pénzzé valamelyik munkáját? Vagy miért nem foglalkozik valami olyasmivel, amire adott a piaci kereslet? Azt mondja, egyelőre tanulni szeretne, fejlődni, amíg lehet. A pénz egyelőre nem érdekli, ami végső soron egy tizenkilenc éves embertől elfogadható. A végére azután nekünk is maradt egy kérdésünk, amire nem tudott választ adni. Pedig csak egyetemi tanulmányainak lassan közeledő befejezésére céloztunk, amikor megkérdeztük tőle:
- És mi leszel, ha nagy leszel, Szász Marci?
