Akkor mostan benyomulnék a nemzeti egység szimbolikus szférájába, visszafoglalnék ilyen-olyan szimbólumokat, megtöltenék tartalommal ezt-azt, bár élménypárttá semmiképpen sem válnék, egyelőre, de mélyreható, átfogó és bátor reformokra tennék javaslatot, különösen a nemzeti egység szimbolikus szférájában, miszerint a XXI. század kihívásaira adekvát szimbólumválaszt adandó megváltoztatnám az ország címerét: zöld alapon két fehér könnyűfém felni között egy piros sportkipufogó, esetleg alul félkörben a nemzeti önazonosságot verbalizáló Streetracing felirat valamilyen látványos betűtípussal (comic sans leginkább).

Most ez nem csak emiatt a luxusautó-kiállítás miatt ugrott be, amire kitévedtem a nagyobbik gyerekkel, és a főbejárat előtt szinte egyenruhaként viselt, látványosan hamis Dolce & Gabbana pólókban és műanyaghulladékból sajtolt divatnapszemüvegekben fölvonuló magyarok közt még viccelődtem, hogy majd bemegyünk, és egy tuningolt Suzuki Swift lesz kiállítva, és hát ahogy betettük a lábunkat a pavilonba, persze, hogy egy tuningolt Suzuki Swift fénylett előttünk kegyetlenül, platina kipufogóval, gyémántfelnikkel, jáspis Streetracing feirattal, aztán Seat León, Opel Corsa és a többi sorban, de mindegy is, hoszszan lehetne rugózni a mobiltelefonnal veszettül fényképező (az anyagtalan, digitális szemét előállításának leghatékonyabb módszere: azokat a képeket soha a büdös életben nem fogja megnézni senki, ott gubbasztanak majd néhány hónapig a memóriában várva a biztos megsemmisülést; üdvözlet Lugosi Lugo László fotográfusnak) közönség kulturális stigmáin és domináns magatartásformáin, még jól is szórakoznánk rajta, hiszen ki ne szeretné lebunkózni embertársait, de mondom, ez a kiállítás csak gyönge apropó, amiről itten szó akar lenni, az benne van a levegőben, a szó legszorosabb értelmében, egyrészt ugye szén-monoxid, széndioxid, mindenféle füstgázok, aromás szénhidrogének, meg a korom néven ismert apró, sok mérgező szart tartalmazó szilárd részecskék formájában, részben meg teljesen ártalmatlannak tűnő lökéshullámok formájában. Na, ezekre a lökéshullámokra vagyok én kiakadva nagyon.

Punk- és metálkoncerteken nőttem föl, és bármikor képes vagyok elaludni egy több száz wattos mélynyomó ládán, a magasabb frekvenciatartományokban már nyilván bizonytalan a hallásom, azon kívül meg Budapesten éltem le életem nagyobbik részét, tehát nem vagyok denevérfülű hiperzajérzékeny, sőt, mégis elszakadt a cérna vagy micsoda, amióta a fasorból autópályává változtatott Bartók Béla út mellett, a körtérnek csúfolt, kifutópályává betonozott Móriczsigán lakom, és egyéves kislányomat időnként vidékre kell száműzni egy-két hétre, hogy ki tudja aludni magát. Hiába ott a dupla, zajszigetelő üveg, amikor a közlekedő magyarok legalább tíz százaléka (a motorosok kilencvenöt százaléka!) nemcsak hogy szarik a többi fejére (fülébe, fuj!), de direkte polgártársai akusztikus megsemmisítésére tör.

Budapesten és vidéken több százezer, de lehet, hogy több mint egymillió ember lakik forgalmas főútvonalak mellett, a tudatos zajszennyezés mégsem számít... izé, semminek sem számít, társadalmilag elutasított dolognak a legkevésbé. A sportkipufogós decibelbanditákat, a géppuskasorozat-szerű hanghatásokkal közlekedő motorosokat (és a drága chopperek kormányainál, a bukósisak rostélyai és a napszemüvegek mögött csöndes zöldövezetben lakó bankigazgatók, menő ügyvédek és tévébemondók vigyorognak, persze, hogy megfelelően demagógok is legyünk) nem fenyegeti a törvény, de még csak különadó sem sújtja a súlyosan környezetszennyező eszközöket gyártókat, reklámozókat. Sőt, ez a szubkultúra, amelynek szilárd talapzata a nettó taplóság (tudniillik szarni a többi fejére, illetve, fúj, fülébe) egyre virulensebb, és szívesen kenné az ember (szenvedő alany) ezt is a politikusokra, hogy jöjjön akkor Gyurcsány/Demszky/Molnár Gyula, és saját dobhártyájával fogja föl a rezgéseket, vagy vadássza le a tetőről az összes motorost és streetracert egy Dragunovval, de hát vegyük észre, hogy megint mi magyarok vagyunk irdatlan bunkók saját magunkkal, bennünk van elrepedve valami (a nemzeti génállomány kipufogódobja, nyilván), és magunk között kéne elintézni ezt a dolgot valahogyan, leginkább valami társadalmi önszerveződésszerűséggel, például ha alakulna valami sportkipufogó-ellenes szabotázsokat tervező zajgyűlőlő illegális gerillacsoport, keressen nyugodtan a szerkesztőség címén.

Sokkoló, vipera van, Dragunovval elboldogulok.

www.nol.hu/szerda