Ivanhoe
Amikor először olvastam Walter Scott Ivanhoe-ját, már évek óta Robin Hood volt a mániám. Apa igazi tiszafa íjat csinált nekem, tollas nyílvesszőkkel, bőr tegezzel, a Mándy Iván-féle Robin Hoodot már vagy százszor olvastam, láttam rengetegszer különböző Robin Hoodos filmeket és minden igyekezetemmel próbáltam rávenni barátaimat, hogy szólítsanak Lákszlinak.
Az Ivanhoe-t apa adta a kezembe azzal, hogy tessék, itt egy könyv Robin Hoodról. Jó vastagnak látszott, de akkoriban ez már nem ijesztett meg. Belevetettem magam. Sose fogom elfelejteni a csalódott, türelmetlen kíváncsiságot, amivel a cirkalmas mondatokat kerülgettem (hogy lehet egy egész oldalt írni egy arckifejezésről!?), és közben azt vártam, hogy előbújjon a fák közül Robin Hood és a többi sherwoodi legény. De nem bújt. Csak mindenféle kiolvashatatlan nevű kondások, udvari bolondok, templomosok, zsidó uzsorások, szász várurak, normann lovagok voltak ott, Robin Hood meg sehol. Nem bírtam tovább, berontottam apához, a rászegezett könyvvel a kezemben, és dühösen kérdeztem, hogy mikor jön már Robin Hood? Hogy lehet az, hogy egy olyan könyvben, amelyikben Robin Hood is szerepel, nem ő a főszereplő? Apa mondta, hogy nyugodjak meg, hol tartok? Mutattam, apa mondta, hogy ez semmi, még csak az első kötet felénél vagyok, ne izguljak, Robin Hood majd nemsokára megjelenik. Igen, de hogyhogy nem ő a főszereplő? Úgy, hogy ez a könyv Ivanhoe-ról szól. Igen? De hát eddig még Ivanhoe se volt sehol! Ő se szerepel még a könyvben! Egyet se búsuljak, majd fog. De hát Roobin Hood ennyi idő alatt már kétszer kirabolta volna a nottinghami serifet. Apa erre csak legyintett, kisfiam, mondta, ilyen a történelmi regény. Milyen?! Hogy nem azok szerepelnek benne, akikről szól? Igen, mondta apa, mert ez olyan, mint egy festmény. Várjak csak, megmutatja, hátha úgy könnyebben megértem. Elővette a Brueghel-albumot, kinyitotta az Ikarosznál. Tessék, olvassam el, mi a festmény címe? Ikarosz. Igen. Na és hol van Ikarosz? Nem tudott becsapni, már régről tudtam, hogy ott a tenger felett, egy kis pötty. Na látom, mondta apa, az a rengeteg minden, ami még a képen van, azért kell, hogy megmutassa, hogy milyen a világ Ikarosz körül. Hogy teljes legyen a kép. Értem, mondtam, és tényleg értettem.
Ezek szerint szegény Ivanhoe és szegény Robin Hood is csak két kis pötty lesz majd ebben a nagy regényfestményben. Nem, mondta apa, annál azért sokkal több. Olvassam csak szépen, türelmesen. Higgyem el, hogy lesz benne lovagi torna, várostrom, párviadal, fogolyszabadítás, lázadás, de még boszorkány is. Majd, ha egy kicsit belejövök, meglátom, tetszeni fog. Legjobban tenném, ha újrakezdeném: szépen, nyugodtan olvasnám, úgy, hogy mindenre odafigyelek. Nem győzött meg. Nyűgösen mondtam, hogy ez a könyv akkor is olyan unalmas. Nem lehet kibírni, hogy fél oldalon át meséli, hogy kinek milyen ruhája van, meg milyen a lábszárvédője. Az azért kell, hogy igazán bele tudjam élni magam, hogy olyan legyen, mintha filmen látnám. Merthogy amikor ezt írták, akkor még nem voltak filmek.
Na jó, mondtam, megpróbálom még egyszer. Ha akarom, biztatott apa, olvassak egy kicsit előre, aztán, ha majd látom, hogy tényleg van várostrom, kezdjem megint az elején. Kipróbáltam: volt várostrom. Elkezdtem újra az elején. Próbáltam szépen elképzelni minden fűszálat, és apának igaza lett, a könyv magába rántott. Aznap nem vettem elő az igazi íjamat. Olvastam inkább hajnalig.
