--- IMAGE NOT FOUND: 09151.jpg ---

Jeruzsálem lakóinak kiirtásánál is iszonyúbb jelenetek játszódtak le a szíriai Ma'rat an Nu'aman városában, ahol a keresztes lovagok - egyikük leírása szerint - "a felnőtteket kondérokban megfőzték, a gyerekeket pedig nyársra húzva sütötték meg". Az európai kamaszok fantáziáját lebilincselő keresztes hadjáratok a valóságban a történelem legvéresebb tömeggyilkosságai közé tartoztak.

Mondhatnánk, hogy mindez nagyon régen történt. Számunkra. De az iszlám történelmi emlékezetben ma is elevenen él, s összekapcsolódik az európai hatalmak és utóbb az Egyesült Államok valamennyi későbbi beavatkozásával a térségben. Az iszlám szélsőségesek ma sem "amerikai imperialistákról", hanem "keresztesekről" beszélnek, ha megnevezik legfőbb ellenségeiket, akik szerintük nemcsak elfoglalni akarják az országukat és elvinni az olajukat, hanem ráadásul rájuk is kívánják erőszakolni a maguk idegen hitét és szokásait. "Kereszteseket" mondanak, s nem "keresztényeket". Az iszlám sok száz éven át türelmesebb vallás volt a kereszténységnél. A keresztények és a zsidók nagyobb biztonságban élhettek a török birodalomban és később az arab országokban, mint a nem keresztények (vagy éppen az "eretnek" Krisztus-hívők) a keresztény országokban.

Az iszlám hatszáz esztendővel fiatalabb vallás a kereszténységnél. Fiatalabb annyiban is, hogy a legtöbb muzulmán országban népességrobbanás van, a lakosság többsége gyerek vagy fiatal - az elöregedő európai országokkal ellentétben. Az emberek komolyan veszik a vallásukat, a férfiak többsége naponta ötször nyilvánosan imádkozik, ami nálunk a legbuzgóbb hívők esetében is kivételesnek számít. Huszonegyedik századi európai szemmel a vallás kétségkívül túl nagy szerepet játszik az iszlám társadalmakban. De hatszáz évvel ezelőtt Európában még ennél is nagyobb volt a vallás befolyása. S van abban valami bizarr, ha azt hisszük, hogy a világon mindenki a mi "időszámításunk szerint", tehát Krisztus születésétől számítja a történelmet. Legalább ilyen különös, ha mi akarjuk elmagyarázni a földgolyó összes népének, milyen szerepet szánjon a maga vallásának a saját társadalmában. Ez a logika, bármennyire fájdalmas bevallani, a gyarmatosító (és "keresztes") mentalitás, a fehér felsőbbrendűség jellegzetes öröksége.

Az iszlám országokból érkező terrorfenyegetés valós veszély, s minden törvényes eszközzel védekeznünk kell ellene. De a védekezés elemi logikájával ellentétes, ha provokálunk és kigúnyoljuk azokat a jelképeket, amelyek a legbékésebb muzulmán hívő számára is szentek és sérthetetlenek. Nagy butaság a sajtószabadság diadalának nevezni azt, ha valaki Dániában vagy Magyarországon gúnyt űz az iszlám jelképeiből. A távoli (vélt vagy valós) ellenségen gúnyolódni nem a sajtószabadság jele. A sajtószabadság korlátai ott kezdődnek, ahol a diktatúrában a törvények, a demokráciában pedig a társadalmi tabuk húzódnak. Ha valaki a mai Magyarországon a trianoni döntést bölcsnek és igazságosnak nevezné, akkor nagy ostobaságot állítana, de kétségkívül a sajtószabadság valódi korlátait feszegetné. Egy budapesti lapban az iszlámot kifigurázó karikatúrák közlése viszont nem a sajtószabadság, hanem a felelőtlenség jele. A hazai társadalmi közegben ehhez semmiféle bátorság nem kell. Az iszlám világban azonban hívők százmilliói tudatos provokációnak, hitük és vallásuk meggyalázásának, az egykori keresztes hadjárat folytatásának látják az ilyen és ehhez hasonló iszlámellenes megnyilvánulásokat. Természetesen tudom, hogy a hírhedt karikatúrák közlésével a Népszabadság és a Magyar Hírlap szerkesztői csak illusztrálni akarták olvasóiknak, hogy miről is szól a "vita" a dán lap és az iszlám világ között. De nagyon nehéz úgy "illusztrálni" valamit, hogy ne essünk az utánközlés csapdájába. A romániai magyarellenes vagy az iráni zsidóellenes förmedvények esetében e két lap megelégedett a jelenség említésével, sohasem közölte le - szerintem helyesen - magukat az ominózus rajzokat vagy szövegeket.

A karikatúrák szerencsétlen ügyén túllépve is érdemes átgondolnunk az iszlám világhoz való viszonyunkat. Az iszlám terrorizmus mögött rendre olyan fanatikusok állnak, akik a hatalmat csak akkor szerezhetik és tarthatják meg a saját országukban, ha állandósítják a fenyegetettség, a vallásháború, a "keresztes veszély" légkörét. A nyugati világ nagy ostobaságot követ el, ha besétál a fundamentalizmus zsákutcájába, s maga is visszatér a keresztes hadjáratok logikájához. Ha alacsonyabb rendűnek nevezzük az iszlámot a magunk hiténél, kultúrájánál, szokásrendjénél, ha párbeszéd helyett diktálni akarunk nekik, akkor máris adtunk egy kis esélyt az iszlám fanatikusoknak. Az iszlám terrorizmus legfőbb mozgatórugója az a tévhit, mely szerint a nyugati világ (s Izrael) az iszlám megalázására és elpusztítására törekszik. Aki olyan gesztust enged meg magának, amelyet a muzulmán ember a hite megalázásának érez, nagy hibát vét. (Ennek elkerüléséhez persze tanulni és érteni kellene az iszlám civilizációt, ami az iskola és a média közös felelőssége lenne Európa-szerte.)

Mindez különösen igaz Magyarországra. Nálunk egyelőre nem jutnak a hatalom közelébe a mai Amerikát befolyásoló keresztény fundamentalisták. Nem voltak gyarmataink és nincs milliós iszlám lakosságunk sem, mint számos nyugat-európai országnak. Sok ezer arab fiatal tanult magyar egyetemeken, s hazánk a legutóbbi időkig normális viszonyt tartott fenn a világi arab rezsimekkel. Mindez arra predesztinál minket, hogy jó kapcsolatot ápoljunk az iszlám világgal, s ne szítsuk, hanem a magunk szerény módján enyhítsük a Nyugat és az iszlám közti ellentétet. A "dzsihád", a nyugati világ és az iszlám közti szent háború ma irreális rémálom, radikális imámok és elmebeteg nyugati publicisták valóságtól elrugaszkodott képzelgése. De hogy az is maradjon, ahhoz nagy szükség van a józanságunkra. Ha nem akarunk keresztes háborúba lovagolni, akkor ne is szítsuk annak szellemét.