Szabó István lelepleződésének fogadtatása alkalom arra, hogy elgondolkozzunk a párhuzamokon. A holokauszt feldolgozásának ürességét, sekélyességét ismerhetjük föl a kommunizmussal vagy a szocializmussal kapcsolatos mai ítéletek intellektuális felszínességében. Kerülném a totalitárius rendszerek összehasonlítását, anynyi azonban megengedhető, hogy a diktatúra mindkét formája végletes csapást mért az erkölcsi értékekre. Éppen ezért lenne fontos az emlékezés kihívásának megfelelni a holokauszttal és a szocializmussal kapcsolatban egyaránt. Szabó István személyénél és tetteinél számomra most érdekesebb az az igénytelenség, ami a száz értelmiségi megszólalását s számos egyéb reakciót jellemez, s rossz a csönd is: az ítélet kimondása elől menekülés csöndje.

Nekem, később születettnek Szabó István - ahogy korábban Szepesi, Novák, Tar, Molnár Gál - kollaborációja elítélendő. Művészet, focitudás és tudósítói képesség nem menti őket. A művész nem kap felmentést, ahogy a hős sem későbbi bűnei alól. Szabó hallgatása, majd önmentő története nem enyhíti az ítéletet. Martin Heidegger nagy filozófus volt és náci. Herbert von Karajan nagy karmester és náci. Könyveiket olvassuk, lemezeiket hallgatjuk. Emberként elítéljük őket.

Múltunkra való emlékezéskor legalább azt a minimális erkölcsi különbségtételt érdemes megtenni, hogy a totalitárius rendszer(ek)hez fűződő viszonyban voltak bűnösök, áldozatok, ellenállók és szemlélődők. A határok sokszor egyértelműek, másszor nagyon nem. Erről kellene beszélni. A határokról és a határátlépésekről. Arról, hogy kik voltak áldozatok, és kik a bűnösök. Kik a szemlélődők, s kik mertek ellenállni. A bátrakat díjazni, büszkének lenni rájuk, példaképül választani. Hasonlítani akarni rájuk, megismételni tetteiket kicsiben, hétköznap. A szemlélődők szemlélődésén gondolkozni, hogy valóban csak szemlélődni lehetett-e akkor. Hogy a szemlélődés érdektelenség volt-e - tehát bűn -, vagy "alámerülés, kibekkelés". Valamint, hogy a bűnösök valóban bűnösök-e, okoztak-e kárt, mit nyertek s mit veszítettek, léteztek-e alternatíváik.

Évtizedek óta közhelyes mellékmegjegyzés a holokauszttal kapcsolatos emlékezésekben, hogy Magyarországon - szemben más országokkal, elsősorban Németországgal - nem történt meg a szembenézés. Üresen koppannak a ritka, bátor szavak megemlékező politikusoktól, ahogy veszélytelenek és bátortalanok a gyáva mondatok más politikusoktól. A magyar holokauszt lezáratlan, s mi gondolattalanul megyünk el mellette - a róla szóló beszélgetések felszínesek, üresek.

A gondolattalanság azért is érdekes, mert kapcsolódik ahhoz a gondolattalansághoz, ahogy egyes vélemények szerint maga a holokauszt is történt. Adolf Eichmannról írta Hannah Arendt, egy német-amerikai filozófusnő, hogy benne testesült meg a gonosz hétköznapisága, a bűn gondolattalansága. Eichmann - írja - nem gondolkodott azon, hogy helyesen vagy helytelenül cselekedett. Milliónyi gondolattalan Eichmann közös cselekedete - ez lehetett a holokauszt. Németországban elég bátrak voltak ahhoz, hogy abbahagyják a gondolattalanságot. Elkezdtek gondolkodni. Ahhoz pedig, hogy egy olyan aljas és szomorú jelenségről, mint a holokauszt, gondolkodni lehessen, sok gondolkodóra, állítások nyilvánosságára, ütköztetésére volt szükség. Adorno, Habermas, Stürmer, Fest, Nolte, Hillgruber, Mommsen - gondolkodók nevei, akik különböző álláspontokat képviselve vitatkoztak azon, hogy mi történt. Ez volt a többször, többféleképpen ismétlődő német történészvita, mely megkísérelte erkölcsi értékek mentén értelmezni a holokauszt következményeit a mindenkori ma Németországára.

Magyarországon nem volt történészvita. A holokauszt hétköznapi politikai csörték és realista szaktörténeti munkák tárgya, nem intellektuális vitáké. Történeti emlék - mint a Rákóczi-szabadságharc és II. József törvényei -, betű a történelemkönyvben, felirat a múzeumban, főhajtás az emléknapon. Nem fogjuk tudni, hogy nekünk és gyermekeinknek miért fontos. S persze nem tudjuk a kifosztottak, az elpusztítottak hiányát, így sem többek, sem kevesebbek nem leszünk az emlékezéstől. Nem tudjuk majd azt sem persze, hogy ennél kisebb intellektuális nehézséget jelentő ügyeinkben miképp foglaljunk állást. Csak leszünk, s várjuk, hogy valamely felsőbbség megmondja, hogyan gondolkodjunk róla.

A kommunizmussal kapcsolatban a magánemlékezetben helyén vannak a dolgok: magánbarátok és magánellenségek pontosan tudják, ki hol állt. A politikában - ha a múlt ismert - a választók szavazhatnak egyik vagy másik politikusra. A magánnyilvánosság és a közpolitika közötti széles intellektuális tartományban azonban mindnyájunknak tanácsadóra van szükségünk. Egymásra - felelős írástudókra. Mondani, írni kell hát, vitatkozni, állítani, érvelni, vádolni és védekezni. Haraggal és részrehajlással, hogy mások haragja és részrehajlása után a vita az olvasókat meggyőzze, és lehetőséget adjon arra, hogy meggyőződéseinket közös ítéletté formáljuk.

Ne tévedjünk és ne csodálkozzunk. Mai értékeink, egyéniek és közösségiek egyaránt, a vitákból származhat(ná)nak. Panaszkultúránk, elfojtott, megnyomorított magyarságunk, büszkeséghiányunk és aránytévesztett magyarkodásunk, hétköznapi intellektuális renyheségünk, teljesítmény- és szolidaritáshiányunk, túltengő tekintélytiszteletünk és a tekintéllyel való visszaélésünk forrása - sok egyéb mellett - ezen viták hiánya. A viták önmagunkról alkotott tudássá válnak, és segítenek eligazodni hétköznapjaink dolgaiban. Politikában, közéletben, üzleti életben. Ám ha felszínesek és üresek maradunk az élet nagy dolgaiban - abban, hogy hol húzódnak gyávaság és bátorság, a kötelező és a szabadon választott határai egy totalitárius diktatúra keretei között -, akkor a kis, hétköznapi dolgokban sem igazodunk majd el. S akkor nagy baj van, mert kiszolgáltatottá válunk gonosz tekintélyeknek vagy csak hétköznapi Eichmannoknak, és mi magunk is banális bűnösökké válhatunk - úgy, hogy észre sem vesszük.

A most most van. Sok esélyt mulasztottunk el közösen a gondolattalanság megszüntetésére. Száz értelmiségi - nehezen írom, mert közöttük sokan vannak olyanok, akiket másért tisztelek - gyáván és gondolattalanul szeretné folytatni. Ki nem mondva, állást nem foglalva. A fent említett Hannah Arendt a zsidótanácsok kollaborációja kapcsán egy levélben arról írt, hogy a bűn saját népe esetében fáj a legjobban. Megváltoztatva a megváltoztatandót: saját közösségem gondolattalansága fájdalmas és bűnös.