Szabó István: Szembesítés
"Hálás vagyok a sorsnak, és utólag büszke lehetek a történtekre. Életem legbátrabb, legvakmerőbb cselekedete volt az állambiztonsági munka. Hiszen ezzel mentettük meg egyik évfolyamtársunkat az 1956-os forradalom után a leleplezéstől és a biztos akasztástól" - így reagált lapunknak Szabó István Oscar-díjas filmrendező az Élet és Irodalom című hetilap ma megjelenő számában közölt cikkre, amelyben Gervai András filmszakíró föltárja Szabó ügynöki múltját.
- Két évfolyamtársam kérésére vállaltam a feladatot. Hitelesnek kellett lenni, hogy az illető - aki fegyveresen részt vett a Köztársaság téri pártház elfoglalásában - alibije is hiteles legyen. Ezért összevissza mondtam mindent, ami elterelte a figyelmet arról, akit védenünk kellett. A történet dokumentálható eredeti '56-os híradófelvételeken - jelentette ki lapunknak nyilatkozva Szabó István. Mint mondta, örül annak, hogy végre elmondhatja (talán filmen is) a történetét; "gyógyszer lesz sokaknak, és világosabb képet mutat az 1957-től 1960-ig terjedő időszakról". Szabót bevallása szerint a saját védelme nem érdekli, "különösen így, hogy a történetet a filmszemle megnyitójára időzítették".
Gervai András a Népszabadság kérdésére azt állította, szó sincs időzítésről: az ősszel kapta meg a dokumentumokat az állambiztonsági szaklevéltárból, s a múlt héten készült el a cikkel. A kritikus régóta kutatja a Kádár-rendszer kultúrpolitikáját; a struktúra működését többek között a filmes közegben is meg kívánta ismerni, ezért "kötött ki" az állambiztonsági levéltárnál.
- Amikor megkaptam a dossziékat, nem tudtam, kit takar a "Képesi" fedőnév. Amikor megtudtam, megdöbbentem, s komoly dilemmát okozott, hogy megírjam-e. Ám úgy vélem, kutatóként nem mérlegelhetek. Nem Szabó István személyéről szól ez a történet, hanem a múlttal való szembenézésről - fogalmazott Gervai, aki a ma megjelenő Élet és Irodalomban három oldalon át elemzi a fiatal Szabó ügynöki munkáját.
A hetilap által fakszimilében közölt 6-os karton szerint Szabó Istvánt 1957-ben, "terhelő adatok alapján" szervezte be a III/III-as - a belső reakció elhárításával foglalkozó - csoportfőnökség jogelődje (II/5), ám "a népi demokrácia iránt lojális ügynökként" tartották számon a kapcsolat megszakításáig, 1963-ig.
A levéltártól Gervai 48 "Képesi-jelentést" kapott, amelynek többségét a szerző semmitmondónak, komolytalannak, sőt abszurdnak ítéli. A tartó tisztek kommentárjai szerint azonban számos információ érdekesnek, értékesnek, hasznosnak bizonyult, mármint a potenciális ellenségek kiszűrése, illetve további beszervezések szempontjából. Több jelentésen olvasható például: "Róla kartont készítünk, és prioráljuk" (utóbbi kifejezés a további adatgyűjtésre utal - a szerk.).
A jelentések többsége a Színház- és Filmművészeti Főiskola életéről, KISZ-gyűlésekről, tanárok és hallgatók politikai és vallási nézeteiről, elkötelezettségükről, a forradalomhoz való viszonyukról, az állami ünnepségekről szólnak. "Képesi" összesen 72 emberről tesz említést a dokumentumokban, közülük 21 személy magánéletét is ecseteli: ki kibe szerelmes, ki írt levelet nyugati rokonának, ki vett magának drága lemezjátszót, ki miről irkált a főiskolai plakátokra... A megfigyeltek között találunk számos, ma már Szabóhoz hasonlóan világhírnek örvendő filmest: Jancsó Miklóst, Lugossy Lászlót, Mészáros Mártát és Törőcsik Marit.
(Jancsó Miklósról például azt írta Szabó: "A filmgyárban valamiféle egyöntetű hangulat van ellene - természetes, hogy nem sikerül neki semmi, nem felnőtt ember, nem tud összehozni, nem tudja, mit akar. Senki sem veszi komolyan... Már a megjelenése is komikus. A negyvenéves, felnőtt ember úgy öltözik, olyan frizurát hord, mint egy anarchista kamasz. Személyi kapcsolatai sem tisztázottak. Mészáros Márta filmrendezővel él együtt, Mészárosról ugyanaz a véleményem, mint Jancsóról.")
Gervai nem elégszik meg a jelentések elemzésével: az ügynökmúlt alapján átértékeli Szabó István későbbi(!) filmes munkásságát is. Példaként hozza fel, hogy a Szembesítés című film forgatókönyvírója állítólag Szabó kérésére kreált egy, az eredeti darabban nem szereplő figurát, aki azt mondja: "Egy diktatúrában a művész csakis a párté. (...) Igenis kellenek a jó kapcsolatok. Igenis, meg kell alkudni."
A történettel kapcsolatban az Élet és Irodalom jelezte - miként a hetilapban két hete, a Bécsben élő Paul Lendvainak mások között Szepesi György rádiós ügynökmúltját leleplező írásának megjelenését követően is -, hogy a hasonló tárgyú cikkek közlésével immár nyolc éve egy igazságosabb jogi megoldás ajánlása a célja. Az Élet és Irodalom az eddigi, az áldozatokra nézve igazságtalan ügynöktörvényekhez képest olyan jogszabály megalkotásához kíván tényeket és érveket fölmutatni, amely a társadalmi hisztéria helyett megnyugvást teremt; "amellyel a méltatlan helyzetek elkerülhetők lettek volna".
