A közösség érdekeit védő, hiteles gazdaságpolitika középpontjába a költségvetési fegyelmet állították a valutaunió megálmodói: a GDP három százaléka alá szorított éves hiányt és hatvan százalékában limitált államadósságot, s ennek gyümölcsét, az alacsony inflációt. A közös pénz melegére vágyó országoknak emellett még arról is tanúbizonyságot kell tenniük, hogy képesek két éven át viszonylag stabilan tartani nemzeti valutájuk árfolyamát, méghozzá az euróéhoz közeli kamatok mellett.

A gazdaságpolitika mozgástere kétségkívül beszűkül azokban az országokban, amelyek - Magyarországgal együtt - az európai uniós tagsággal vállalták, hogy mindent megtesznek a közös valuta átvételéért. Kormányainknak olyan (konvergencia)programot kell megvalósítaniuk, amely belátható időn belül hasonlatossá teszi gazdaságunkat a valutaunió közösségéhez. Bár a hasonulás rögös útjának - trükközésektől mentes - bejárása rövid távon komoly lemondásokkal jár, mégsem látszik rettenetes áldozatnak cserébe például azért, hogy a mainál stabilabb valutája legyen országunknak. Amelyik nincs folyamatosan kitéve a spekulánsok támadásának, miként szeretett forintunk. E támadásokat a magyar gazdaságpolitika cikkcakkjai mellett a jegybank és a kormány között feszülő ellentétek, s az MNB elnökének a befektetőket hergelő beszédei is tovább gerjesztik.

Jó tudni: nem azért olyan erős a magyar forint, mert olyan szilárd alapokon áll és oly látványosan prosperál a magyar gazdaság, ami a hosszú távú befektetők szemében különösen vonzóvá tenné országunkat. Nem, a dollárjukat, eurójukat, fontjukat, yenjüket forintra váltók a magas forintkamatokban rejlő prémiumra ácsingóznak vagy (jobb esetben) arra bazíroznak, hogy az euróövezeti csatlakozáskor nyerhetnek a forint módosuló árfolyamán. A "forró" pénzeket befektetők előbbi csoportja egy pillanat alatt kivonhatja pénzét, ha bizonytalanságot észlel, az ún. konvergenciabefektetők köre pedig elunhatja a hosszúra nyúlt várakozást. Ahhoz, hogy ébren tartsuk az ország finanszírozása miatt nélkülözhetetlen, de időnként elbizonytalanodó befektetők kedvét, magasabb kamatokat kell kínálnunk, ami persze növeli az államadósság - végső soron ránk háruló - terhét.

Más, nyomós érvek is szólnak amellett, hogy ne halogassuk sokáig csatlakozásunkat az euróövezethez. Ha politikusainknál kicsit előrébb tekintünk a jövőbe, ha öregkorunkra és (főleg!) gyermekeinkre meg unokáinkra is gondolunk, akkor beláthatjuk, hogy az államháztartásunk egyensúlyát szolgáló változások nem csak eurós álmaink megvalósításához szükségesek, hanem ahhoz is, hogy - önző módon - ne terheljük túl az utánunk következő generációkat. Ha még hosszabb ideig ragaszkodnánk kedvenc nemzeti valutánkhoz, akkor sem úszhatnánk meg nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszereink önfenntartóvá tételét, az államigazgatás, az oktatás és más, az adófizetők pénzét felemésztő kiadások ésszerűsítését. A közös valutánál is fontosabb, hogy közösen felhasznált pénzünket ne feneketlen zsákok nyeljék el, hanem tartósan enyhítsék elöregedő társadalmunk gondjait. De nemcsak államháztartásunk finanszírozása, hanem a nemzetközi versenyben való helytállás sem lehetséges már a régi mederben: protekcionista elzárkózással, a nem hatékony struktúrák megőrzésével.

Most, amikor az autópályatrükk lelepleződése kapcsán a kormányfő meglebegtette, hogy talán mégsem kellene oly nagyon sietnünk azzal a fránya euróval, ha annak ára esetleg az útépítések elhalasztása vagy az államháztartási reform fölpörgetése lenne, és ezt a felvetést az ellenzék vezére sem kontrázta kapásból, különösen fontos tisztán látni, milyen veszélyes vizekre vihetnek minket politikusaink. Magyarországon, ahol nemcsak a háztartások pénzügyi megtakarításai csekélyek, hanem a magánszektor beruházási hajlandósága és innovációs képessége is szerényebb az uniós társakénál, korántsem az állami beruházásokban rejlik a gazdaság felzárkózásának, versenyképessége megőrzésének kulcsa. Kellemetlen tény: nálunk az államilag finanszírozott kutatási-fejlesztési források GDP-hez mért aránya megközelíti az uniós átlagot, miközben a magánszektoré messze elmarad tőle (az egyharmadát sem éri el). Nálunk éppen hogy az állam újraelosztó szerepét és túlzott finanszírozási igényének a kamatokat fölfelé nyomó, a magángazdaságot az olcsó forrásokból kiszorító hatását kellene mérsékelni, ahelyett, hogy újból megnövelnénk annak gazdasági hatókörét. Ezt még olyan országokban is belátják a felelős politikusok, ahol korántsem akkorák a bajok, mint nálunk, ahol a belső államadósság azonnal külső adóssággá válik.

Mi még abból sem meríthetünk érveket az euróövezeti csatlakozás elodázásához, ami miatt sokan, olykor joggal, vitatják az euró bevezetése elé állított, a költségvetési egyensúlyt és az árstabilitást szorgalmazó maastrichti kritériumok értelmét, valamint megkérdőjelezik, hogy a Stabilitási és növekedési egyezmény valóban jól szolgálja Európa gazdasági-társadalmi biztonságát és nemzetközi versenyképességét. Kétségtelen tény, hogy az euróövezet sok tekintetben hátrébb csúszott az USA és Japán gazdaságával szemben: kisebb növekedési ütem, alacsonyabb foglalkoztatási szint, rugalmatlanabb munkaerőpiac és magasabb munkanélküliség jellemzi. Erre gondolják egyesek gyógymódnak az állami költekezést kordában tartó szabályok lazítását. Csakhogy azt is látni kell, hogy az unió legtöbb országában, és különösen Magyarország esetében, a magas deficit és államadósság mögött döntően strukturális probléma, mindenekelőtt a társadalombiztosítási alapok jelen szerkezetben kielégíthetetlen finanszírozási igénye áll. Elegendő egy pillantást vetni a parlamentünk asztalán heverő jövő évi költségvetésre, hogy lássuk: a kiadási oldalt két nagy tétel, a nyugdíj- és az egészségbiztosítás támogatási igénye feszíti szét, holott a tárcák zöme névértéken sem kap többet az idei apanázsánál.

A mi jövőnket nem az euró átvételéhez előírt követelmények veszélyeztetik, hanem az egymást váltó kormányaink tehetetlensége, gyávasága és mulasztásai. Ami például abban ölt testet, hogy az 1997-ben megkezdett nyugdíjreform óta egyetlen kormány sem vágott bele újabb, a régi struktúrákat a jövő érdekében átszabó reformokba. A populista csatározással önmagukat és ellenfelüket egyaránt gúzsba kötő politikai küzdőfelek még olyan kisebb lépésekre sem merték elszánni magukat, mint a hatósági árak valós költségekhez igazítása (lásd a már-már fetisizált gázárat). Pedig jól tudják, hogy a támogatásokat legnagyobb mértékben a jómódúak élvezik, s a halogatással éppen nem a társadalmi szolidaritást szolgálják, hanem a status quo fenntartását.

A mi vezető politikusaink a legjobb indulattal sem nevezhetők "muszáj-Herkulesnek"; ők inkább a "Tökmag Jankók" szerepére aspirálhatnak, akik rendre meghátrálnak történelmi felelősségüktől. Pedig tudják, hogy a külső és a belső kényszerek: a kellek és a muszájok egyaránt az euró bevezetését segítő gazdaságpolitika mellett szólnak. Csak persze azt is tudják, hogy a folyamat gyorsítására nehezen fűzhető fel népszerű, rövid távú előnyöket felmutató kampány, miközben a halogatáshoz szavazatszerzéssel kecsegtető osztogatás társítható. Az ország jövőjére figyelő, felelős politikusokhoz méltó komoly érvek helyett "percemberkék" percígéreteit hallhatjuk nap mint nap - kormányzó és ellenzéki erőktől egyaránt, egymásra licitálva. Ahelyett, hogy elmagyaráznák: a közös valuta alfájául és ómegájául megtett költségvetési fegyelem a magyar fejlődésnek is elengedhetetlen feltétele, és hogy a halogatás csak növeli a kényszerű áldozatokat.

A meghátráláshoz nem jelent jó hivatkozási alapot az, hogy másutt sem diadalmenet a csatlakozás: mindenütt nehézséget jelent a kitűzött határidők betartása. Jó, ha látjuk: ilyen súlyos, egyidejű külső és belső egyensúlyhiány (ikerdeficit) sehol másutt nincs, és a hiányokat finanszírozó befektetők számára is nekünk kell a legnagyobb kamatfelárat fizetnünk. Viszonylag kései csatlakozási időpontígéretünk ellenére így nekünk kell a legnagyobb javulást felmutatnunk, nekünk kell a legtöbb erőfeszítést tennünk. Az áldozatok enyhítése érdekében meg kell próbálnunk minden lehetséges (és értelmes) engedményt elérni a merev deficitszabály rugalmasabb alkalmazására: ilyen volt a nyugdíjreform hatásának beszámítása, és ilyen lehet a magánforrásokból megtérülő új autópályák finanszírozásának elkönyvelése. De azért kormányaink sem felejthetik el: országunk vészesen megbillent külső egyensúlyi helyzetére egyedüli gyógyírt az államháztartás tényleges ráncba szedése hozhat.

És az sem jelent jó hivatkozási alapot a meghátráláshoz, hogy jól látható: kevesebb kézzelfogható hasznot húzhatunk az euróközösségből, mint a korábban csatlakozott, felzárkózó országok. A közös torta kisebb, a tányérok száma nagyobb lett, miközben az Európai Uniót körülvevő világ "barátságtalanabbá" vált. Módosult a felzárkóztatás közösségi filozófiája: az infrastruktúrát fejlesztő támogatások helyett mindinkább a tudásalapú társadalmat tekintik kulcsfontosságúnak a versenyképesség megőrzéséhez, amiben az üzleti szektor innovációs kapacitásai játsszák a főszerepet.

Sem a tényleges nehézségek, sem a korábban érkezőkkel szembeni hátrányok, sem a politikai elitünk meghátrálása láttán nem szabad azonban azt hinnünk, hogy az egykor vonzó euró most már Hannibálként fenyeget minket az Alpok kapujában. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a közös valuta átvétele miatt kell lemondanunk a mának élés édes felelőtlenségéről, a tücsökélet előnyeiről. Ha sokáig ragaszkodnánk forintunkhoz, felelősen akkor sem ígérhetnének politikusaink lazább költségvetéssel párosuló gazdaságpolitikát, több autópályát és kevesebb adót.

Nem kell persze azt hirdetnünk, hogy az euróövezet minden világok legjobbika. Elég, ha belátjuk: a mi általunk választhatók csak rosszabb alternatívát kínálnak.