A Lassú válasz nagy kérdéseket vet föl. Hogyan gondolkodjunk a rendszerváltásról másfél évtized után? Mit tartsunk a világról - a kapitalista piacgazdaság és az alkotmányos demokrácia párosáról -, amelyben ma élnünk adatik? Végezetül: ha okunk van az elégedetlenségre, érjük-e be e rendszer reformjával, vagy vessük el az egészet valamilyen gyökeresen más, vonzóbb alternatíva kedvéért?

Tamás Gáspár Miklós válaszai drámaian egyszerűek. A rendszerváltás megbukott. Az új rend erkölcsileg védhetetlen. Nincs más hátra, csak a forradalom.

Rendszerváltás

Ha cikkem nagyjából helyesen írta le a Szolidaritás történetét, akkor - állítja TGM - a mozgalom vezetői 1989-ben elárulták a híveiket. A kerekasztalnál a kapitalizmust választották eredeti programjuk, az önigazgatás helyett. Kész helyzet elé állították azokat, akik nevében tárgyaltak.

Ez elfogult olvasat. Nem ad számot írásom egyik fontos megállapításáról: 1980-81-ben a Szolidaritásnak nem volt elfogadott gazdasági programja. Két jövőkép versenyzett egymással: az önigazgatásé és a kapitalizmusé. A tagság nagyobb része minden bizonnyal az önigazgatást támogatta. De a másik, a magántulajdon- és piacpárti program is komoly támogatást élvezett. Az 1981. augusztusi kongresszus nem tudott választani. A vitát, mint írtam, a Jaruzelski-puccs erőszakosan félbeszakította.

Ennél sokkal lényegesebb, hogy az önigazgatás vagy kapitalizmus kérdése nem a kerekasztalnál vetődött föl újra, hanem csak azt követően, hogy a kommunisták választási katasztrófája kormányra röpítette a Szolidaritást. A lengyel gazdaság romokban hevert. A boltok üresek voltak, még kenyérért, tejért is órákon át kellett sorban állni. A szervezet tagjai és szavazói elsősorban azt várták vezetőiktől, hogy vessenek véget az általános lerongyolódásnak. A Szolidaritás-kormány megtehette volna, hogy ehelyett beláthatatlan kimenetelű kísérletezésbe kezd egy végiggondolatlan gazdaságszervezési rendszerrel. Ez lett volna az igazi árulás.

A stabilizáció választása kétségkívül egyet jelentett a kapitalizmus választásával, és fájdalmas műveletek sorát kényszerítette ki. A boltok szinte azonnal megteltek áruval, de az árak az égbe szöktek, és tömegessé vált a munkanélküliség. Jó három évbe beletelt, míg az életszínvonal újra emelkedni kezdett. Ez TGM szerint erkölcsi vereség volt a döntés meghozói számára, amivel sem ők nem voltak képesek, sem én nem vagyok képes szembenézni.

Talán így lett volna, ha a Mazowiecki-kormány választhatott volna jobbat is annál, amit választott. De hiszen szerinted sem választhatott, Gazsi. "Az államkapitalizmus e pazarló, merev és szétrothadt formáját épp oly kevéssé lehetett szocialista módon megdönteni, mint a félfeudális cári, oszmán és Habsburg-birodalmat", mondod. Ha pedig meg kellett dönteni, és ha "szocialista módon" nem lehetett, akkor nem vall-e nagy felelősségtudatra és erkölcsi bátorságra, hogy a Mazowiecki-kormány habozás nélkül meghozta az egyedüli választást, amely abban a helyzetben vállalható volt?

Ez azonban ma már történelem. Az viszont nem csupán történelem, hogy akár helyesen döntöttek a Szolidaritás vezetői 1989-90-ben, akár nem, a rendszerváltás TGM szerint máris megbukott, végérvényesen és jóvátehetetlenül. A rendszer, mely létrejött belőle, "méltán népszerűtlen". És nemcsak kelet-európai változatában. Mi szól egy olyan világ mellett, ahol "a háború, az éhínség, a munkanélküliség, a környezeti katasztrófa, a nukleáris veszély, a terrorizmus, a kultúra tagadhatatlan hanyatlása" az úr? Ideje ráébredni, így TGM, hogy csak a Szovjetunió szenvedett vereséget, nem a szocializmus eredeti, marxi ideálja. A marxi ideált sem a szovjetrendszerű országokban, sem másutt nem próbálták ki, ezért a történtek az eszményekről semmit nem mondanak.

Fordított sorrendben fogok haladni. Először azt veszem szemügyre, mit tudunk meg Tamás Gáspár Miklóstól a szocialista alternatíváról.

Szocializmus

Megpróbáltam kigyűjteni a cikkből jövőképének alkotóelemeit. "Önkormányzó-önigazgató, igazságos, közösségi társadalom"-ról beszél. Olyan társadalom ez, teszi hozzá később, ahol nincs jelen "a kizsákmányolás, az elidegenedés és az elnyomás". Érdekes módon nem említi, hogy Marx szemében a szocializmus egyszersmind "szabad egyének társulása" volt, de biztos vagyok benne, hogy a szocializmustól a szabadság kiteljesedését is várja. A "legtágasabb tolerancia" hívének mondja magát, így hát a szocializmusról is nyilván mint toleráns társadalomról gondolkodik. Nincs szó a cikkben emberi jogokról; ezekkel Marx hadilábon állt ugyan, de Gazsi szívének köztudomásúlag kedvesek, tehát készséggel fölteszem, hogy szocializmusa emberi jogok nélkül sem lehet meg. A jövő társadalmát körülíró normatív elvek listája tehát nem rövid.

Mégsem tudtam meg sokat. A sorra vett elveket a felvilágosodásból kinőtt eszmeáramlatok valamennyien a magukénak vallják, bár kétségkívül más és más értelmezésben. Nemcsak a marxi szocializmus osztja őket, hanem a liberalizmus is.

Így hát TGM-nek mondania kellene valamit arról, hogy miben különböznek ezek az elvek az ő felfogásában attól, ahogyan a liberális hagyományban jelennek meg. Konkrétabb tartalmat kellene adnia az eszményeknek, melyek mellett állást foglal.

És itt kezdődik a nehézség. Eszményeink tartalmát részben azok az intézmények jelölik ki, melyek közvetítésével a bennük foglalt célok, kötelezettségek és tilalmak érvényesülnek. Az elvek természetesen megelőzik az intézményeket; ez utóbbiak elsősorban eszközök. De nem kizárólag azok. Egyben tartalommal is kitöltik az önmagukban még meglehetősen absztrakt elveket. A szabadság és egyenlőség liberális értelmezéséről például sokat elmond, hogy a liberálisok az alkotmányos demokrácia és a magántulajdon elsőbbségén alapuló piacgazdaság hívei. Ahhoz, hogy tisztába jöhessünk vele, mit jelentene szabadság és egyenlőség TGM szocializmusában, hallanunk kellene valamit arról, milyen intézmények által koordinálná a szocialista társadalom az egyéni cselekedeteket. Ezt állította vitatott cikkem.

TGM azonban nem hajlandó nyilatkozni. "Szerintem ellen kell állni az utópiát követelő közhangulatnak", írja. "Amint a közönség megkapja az utópiát, azt mondja rá: utópia, nincs realitása. Ennek a játéknak nincs értelme."

Kedves Gazsi, be kell vallanom, döbbenten állok e kijelentés előtt. Rá akarod venni az embereket a világ rendjének felforgatására, de nem mondod meg nekik, hogy minek a kedvéért dobjanak oda mindent, mert ha megmondanád, csak legyintenének? Honnan tudhatnák, hogy a te szocializmusod nem lenne rosszabb a kapitalizmus és demokrácia legrosszabb változatánál? Honnan tudhatnák, hogy fikarcnyival is jobb lenne a szovjet szocializmusnál? Netán onnan, hogy te épp azért választod a szocialista ideált, mert az elidegenedés, az elnyomás és a kizsákmányolás minden formáját elutasítod? Melyik kortárs nyugati eszmeáramlat dicsőíti az elnyomást, melyik helyesli a kizsákmányolást, melyik követel még több elidegenedést? Ahhoz, hogy megkülönböztesd magad, meg kellene mondanod, mit értsünk ezeken a rossz dolgokon, és milyen intézményi rendtől várjuk a visszaszorításukat. E két kérdés pedig elválaszthatatlanul összefügg, mert, mint igen helyesen írod, "eszmény és valóság" közt nem húzható éles választóvonal.

Arra hivatkozol, hogy Marx is elzárkózott a szocializmus leírásától. "Marx elmélete kritikai történelemelmélet", írod. "Nincs elmélete - mert az ilyen teóriát helytelennek kellett tartania - arról, hogy általában hogyan kell a kizsákmányolás, az elidegenedés és az elnyomás távollétében az egyéni cselekedeteket »koordinálni«".

Ez Marx-értelmezésként aligha állja meg a helyét. Marx valóban elzárkózott attól, hogy a szocializmus működésének technikai részleteit előre kitalálja, de a rendszer alapvonalairól határozott elgondolása volt, s ezt minden szociáldemokrata ismerte a XIX-XX. század fordulóján. Minden szociáldemokrata tudta, hogy a szocialista gazdaság úgy fog működni, mint egy óriási gyár; hogy minden szükségletet természetben fognak számba venni, minden költséget munkaidőben fognak mérni; hogy az igényeket és a költségeket egy központi instancia veti majd egybe; hogy a termelés és elosztás az előzetes terveket fogja követni, nem utólagosan működő önszabályozás hangolja össze őket, mint a kapitalista piacon; hogy mindenki képességei szerint fog hozzájárulni a megtermelt javakhoz, s kezdetben munkája szerint részesedik a társadalmi termékből, később pedig - amikor beköszönt az általános bőség - szükségletei szerint; hogy mindenki váltakozva tölt be különböző - termelési és vezetési - feladatokat, s hogy következésképpen megszűnnek a társadalmi osztályok; s hogy ily módon elhal az állam is mint külön apparátus által működtetett, kényszerítő szervezet. Ez nem túl kidolgozott, de megvitatásra alkalmas elgondolás volt, és a vita bebizonyította a tarthatatlanságát.

"Mivel az eszményeket meg se kísérelték valóra váltani, az eszmények megvalósíthatatlansága vagy megvalósíthatósága mellett nem szólnak tapasztalati érvek", írja TGM. Nem értem. Miért csak a történelmi tapasztalat bizonyíthatná, hogy egy ideál megvalósíthatatlan? Ha eszményeink nem tartalmatlanok, akkor érvelni lehet ellenük. Az érvelés kimutathatja, hogy nem is érdemes a megvalósításukkal kísérletezni. Az érveket pedig cáfolni kell, nem a lehetőségüket tagadni.

Más kérdés, hogy téves elmélet is betölthet termékeny történelmi szerepet. "Megállja a helyét Rousseau könyve, a Társadalmi szerződés, amely a polgári forradalom filozófiai programja volt?" - kérdi TGM. Aligha. S ha érvei nem érvényesek - nem kellett talán az abszolút monarchiát, a hűbéri előjogokat, az elmaradott agrártársadalmat fölszámolni? S tévedéseivel is, nem volt Rousseau-nak érdeme abban, hogy némileg igazságosabb és civilizáltabb társadalom született, habár gondolatai a Nagy Terrorhoz is hozzájárultak?"

Így igaz. De honnan tudjuk, hogy Rousseau elgondolása a polgári társadalomról nem volt tartható? Onnan, hogy kifejtette ezt az elgondolást. Ha ő is azt felelte volna vitapartnereinek, amit TGM nekem; ha nem próbált volna mondani valami fontosat arról, "hogyan kell a kizsákmányolás, az elidegenedés és az elnyomás távollétében az egyéni cselekedeteket »koordinálni«, ma kevesen ismernék a nevét.

Kedves Gazsi, ki kell mondanom: a te szocializmusideáloddal nem az a baj, hogy téves, hanem az, hogy üres. Egyedül azt tudjuk meg róla, hogy a "polgári" társadalomra jellemző intézmények öszszeegyeztethetetlenek vele. Ezeknek mindenestül el kell tűnniük. Hogy a helyükbe mi lép, azt sűrű homály fedi.

Kapitalizmus

De valóban méltók-e a pusztulásra? Szerintem nem. Felettébb tökéletlenek, mégis védelemre méltó értéket képviselnek. Részük van abban, hogy társadalmunk "némileg civilizáltabb és igazságosabb" lett, hogy azzal a fordulattal éljek, melyet te alkalmazol a francia forradalom utáni világra.

A jogokkal körülbástyázott magánszféra: érték. Új tartalmat adott az egyéni és társas szabadságnak: lehetővé tette az intim viszonyok elválasztását a személytelen kapcsolatoktól, szuverenitást adott az embereknek a csak rájuk tartozó dolgokban. Érték a joguralom: korlátozta az önkényt az állam és a neki alárendelt embersokaság viszonyában és az emberek egymás közti viszonyában is, és mindenkit egyenlővé tett a törvény előtt. Érték a képviseleti demokrácia: politikai tartalmat adott az egyenlőségnek azzal, hogy kötelező és kikényszeríthető törvényt csak az alkothat, akit a törvénynek alávetett emberek maguk választottak önmaguk közül. S érték a piac is: magával hozta a fogyasztói szuverenitást, megnövelte az életpálya-választás szabadságát, és hallatlan lökést adott a technikai fejlődésnek.

Már hallom is a Marxhoz illő gúnykacajt. Fogyasztói szuverenitás! A gazdagoknak, nem a nincsteleneknek. A pályaválasztás szabadsága! A középosztálynak, nem a szegénységben élőknek, nem a munkanélkülieknek. Technikai fejlődés! A hadiiparral mint húzóágazattal az élen és nyomában a környezet pusztulásával.

Nem tartozom azok közé, akik behunyják a szemüket a társadalmi egyenlőtlenség, a természetes környezet fenyegetettsége vagy a fegyverkezésben rejlő veszélyek előtt. Azokhoz sem tartozom, akik úgy vélik, hogy korunk minden bajának gyógyszere a piac lehető legnagyobb mértékű deregulálása és az állami feladatok minél nagyobb részének átruházása a minél szabadabb piacra. Amikor TGM még nem volt szocialista, a liberalizmusnak ezt a szabadpiac-idealizáló változatát képviselte, magas színvonalon. Akkor is vitában álltam vele. De vitában állok vele most is, amikor azt javasolja, hogy dobjuk el a piacot és a magántulajdont.

A jogokkal védett privátszféra sem csupa kívánatos dolgot állít elő. Társadalmunkban az esélyegyenlőség legmakacsabb ellensége a szülő-gyerek kapcsolat: ez örökíti át nemzedékről nemzedékre a szerzett előnyöket és hátrányokat. Mi a megoldás: elválasztani az újszülötteket a szüleiktől, vagy kitartóan keresni azokat a megoldásokat, amelyek révén az induló hátrányok ellensúlyozhatók?

A joguralom felszíne alatt is kiáltó igazságtalanságokat találunk. A fehérgalléros bűnözők védelmét a legjobb ügyvédek csapatai látják el, az ágrólszakadt tolvaj örül, ha kirendelt védője nem alszik el a tárgyalásán. Mi a megoldás: elvetni a joguralom intézményeit, vagy keresni a lehetőséget a kiszolgáltatott emberek törvény előtti helyzetének javítására?

A piaccal sem áll másképp a dolog. Felszámolása új problémákat teremtene anélkül, hogy a régieket megoldaná. Ha valamiben, ebben biztosan van tapasztalatunk.

S amikor - okkal - azon háborgunk, hogy a piac mily könnyen termel egyenlőtlenséget és kiszolgáltatottságot, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a piac ugyanakkor a modern társadalom egyik legrobusztusabb egyenlősítő intézménye is. Nemcsak arra gondolok, hogy keresztülgázol a kasztok, rendek, céhek özönvíz előtti kiváltságain. Az új keletű, gazdasági eredetű egyenlőtlenségek iránt sincs tisztelettel. Ma Nyugat-Európában magas, néhol kirívóan magas a munkanélküliség. Ez rossz dolog. Az állam egyebek közt úgy próbál segíteni a bajon, hogy adót csökkent, csökkentve ezáltal a munkaerő foglalkoztatásának költségeit. Ennek is van rossz oldala, mert - egyebek közt - a szociális juttatások terhére megy. De miért kell adót csökkenteni? Azért, mert a tőke elvonul a harmadik világba, ahol a munkaerő sokkal-sokkal olcsóbb, mint Európában. Emberek milliói, akik elképzelhetetlen nyomorúságban tengődtek, megélhetéshez jutnak, és felemelkednek a bérmunkások osztályába. Csökken a távolság köztük és nyugati embertársaik között.

Világunk soha nem lesz tökéletes; mindig szükség lesz arra, hogy a piac fogyatékosságait az állam közreműködésével, az állam fogyatékosságait a piac közreműködésével korrigáljuk. És mindig szükség lesz a demokratikus politikára, hogy mindkettejük fogyatékosságait korrigálja.

Demokráciára nemcsak azért van szükségünk, persze, mert a piac és az állam esendő intézmények - a demokrácia is az -, hanem mindenekelőtt azért, mert az egyenlőbb, békésebb, szabadabb, környezettudatosabb, szolidárisabb világhoz való közelítés nem pusztán technikai kérdés. Nem olyan feladat, melynek megoldásához elegendő volna a tervezőasztal mellé ülve új szabályokat, új eljárásokat kieszelni. E feladat kapcsán érdekek és világszemléletek csapnak össze, és szembesítésüknek politikai küzdelemben kell végbemennie. Ami semleges technikai megoldásnak látszik, gyakran önző érdekeket szolgál vagy ideológiai elfogultságokat fejez ki. Ebben egyetértünk.

Persze TGM felfogásában a helyes politika a forradalmi politika. De még ha türelmetlenül várja is a mindent elsöprő forradalmat, a politikai cselekvés az ő számára sem merülhet ki puszta várakozásban. Sokat elmond a forradalmárról, hogy rövid távon mit támogat, és mi ellen hadakozik.

Politika

Kedves Gazsi, cikked nagy erkölcsi pátosszal íródott; azt hiszem, politikai állásfoglalásaid enélkül nem is érthetők. Így hát vizsgálatukat azzal kell kezdenem, hogy a köztünk lévő nézeteltérés morális vetületéről beszélek. Amit mondhatok, fájdalmas lesz, de te tudod: olyasvalaki mondja, aki nehéz időkben a küzdőtársad volt, és ma is baráti aggodalommal követi nyilvános szereplésedet.

"Nekem - szemben Adammal és veled - nem tiszta a lelkiismeretem", írod befejezésül. Ebben a mondatban szemrehányás van elrejtve, hisz végig amellett érvelsz, hogy annak, aki a rendszerváltásban közreműködött - ha becsületesen szembenéz az eredménnyel -, nem lehet jó a lelkiismerete.

Oka van megbánni tetteit.

Szerintem a bűnbánat még a te mai álláspontodon is indokolatlan. Hisz az "államkapitalizmust", ugye, "szocialista módon" nem lehetett megdönteni, de mégiscsak meg kellett dönteni. Ezt te mondod, én másképpen mondanám.

Ha ezt belátjuk, abból még nem következik, hogy nekünk csak a rendszerváltás sikereihez van közünk, emberi költségei sajnálatosak ugyan, de nem ránk tartoznak. Nem háríthatjuk el magunktól a felelősséget azok sorsáért, akik elszegényedtek, munkanélkülivé váltak, elvesztették a tisztes egészségügyi ellátás minimumát. De az emiatti erkölcsi rossz érzést nem szabad összekeverni a bűnbánattal, mert megbánni azt kell, amit helytelen volt megtenni. A rendszerváltást helyes volt megcsinálni.

Vannak helyzetek, amikor a legjobb döntés is veszteségekkel sújt olyan embereket, akik a rájuk zúduló hátrányokról nem tehetnek. Az ő veszteségeik miatti rossz érzésnek azonban nem arra kell inspirálnia, hogy ne tegyük meg, amit kell, vagy hogy utólag gyakoroljunk bűnbánatot, hanem arra, hogy ismerjük fel: bár azt tettük, ami helyes, mégis az adósaik vagyunk, és erőnk szerint rójuk le az adósságunkat. Tegyünk azért, hogy a világ, melynek megteremtésében részt vettünk, egalitáriusabb és méltányosabb legyen.

Azt hiszem, Gazsi, te összekevered ezt a két dolgot, és ez a konfúzió megboszszulja magát. Mint aki egykori vétkét igyekszik jóvátenni, minden fájdalmas gazdasági intézkedés ellen tiltakozol, nem vizsgálva, hogy mi volna az ára annak, ha elmaradnának, és minden életszínvonal-emelő intézkedést lelkesen üdvözölsz, nem vizsgálva, hogy milyen árat kell fizetni értük. 2002-ben megdicsérted a Medgyessy-kormányt száznapos programjáért, melynek következményeit a mai napig nyögi az ország. 2004-ben a kórház-privatizáció ellen nyilatkoztál. 2005 őszén felszólítottad Gyurcsány Ferencet, hogy oldja fel a költségvetési tartalékok zárolását. Legutóbb afölött lelkesedtél, hogy a Schröder-kormány belebukott "népellenes" programjába, mellyel a társadalombiztosítás exponenciálisan növekvő deficitjét próbálta megállítani. Természetesen a munkanélküliségnek sem vagy barátja - ki volna az. Ám a deficit fedezésére kényszerülő kormány eladósodása, a magas adók és járulékok, valamint a magas munkanélküliség között összefüggés van. Mi a "népellenes": hagyni, hogy a költségvetési hiány kezelhetetlenné váljon, vagy csökkenteni a deficitet?

Az ilyen ellenvetésekre azt szoktad felelni: ezek az összefüggések a kapitalista rendszer belső összefüggései, te pedig a kapitalizmust mindenestül elveted. Csakhogy nem egy jobban működő alternatívát ajánlasz a kapitalizmus logikájába illeszkedő, "népellenes" politika helyett, hanem jóléti intézkedéseket a kapitalizmuson belül, ahol az általad is elismert összefüggések uralkodnak. Retorikád forradalmi, de a napi politikában szinte mindig a retrográd oldalra sodródsz. Csak akkor állsz tévedhetetlenül a jó oldalon, amikor az emberi jogokat, a megtaposott kisebbségeket véded. Ilyenkor még mindig a régi Gazsi vagy. De ezt nem a marxizmusodnak köszönheted. Ezt a marxizmusod ellenére őrizted meg egykori önmagadból.

A te elsődleges közönséged ma az MSZP tagságának és a környezetéhez tartozó értelmiségnek az a része, mely nem tud megbékélni pártjának modernizálódásával. Nemrég azt írtad, hogy akik az MSZP-ben baloldali fordulatot sürgetnek, többnyire nacionalista fordulatra gondolnak. Ehhez természetesen semmi közöd. De közöd van ahhoz a hangulathoz, hogy a pártvezetés a népnyúzásra specializálódott, szívtelen liberálisok fogságába került.

Mint tudod, nem tartozom az MSZP szavazói közé. De tisztában vagyok vele, hogy az egész magyar - szocialista és liberális - baloldal sorsát évtizedekre eldöntheti, hogy az MSZP-vel mi lesz. E párt jövője hosszú ideje pengeélen van. Szavazóbázisa választásról választásra öregszik, s még mindig aránytalanul nagy részét adják a Kádár-korszak nagyiparának egykori "fellegvárai". Egyetlen megbicsaklás hirtelen elsöpörheti. Tekints Lengyelországra!

A szocialisták egyebek közt attól szenvednek, hogy soha nem tudták a maguk Bad Godesbergjét megcsinálni. Te ma azoknak vagy ékes szavú szószólója, akiknek minden idegszáluk tiltakozik a magyar Bad Godesberg ellen.

Félek, ezt valóban okod lesz megbánni.

Vitatott cikkemben a legnagyobb elismerés hangján írtam arról, hogy Jacek Kuronnak miniszterként volt bátorsága személyes felelősséget vállalni a sokkterápiáért, mellyel a Szolidaritás-kormány kihozta a válságból a lengyel gazdaságot. Te azt felelted, hogy nincs szemem a hozzám legközelebb állók erkölcsi vereségéhez. De mi volt ebben az erkölcsi vereség?

Netán az, hogy egy meggyőződéses szocialista - mert Jacek kétségkívül az volt mindhalálig - a kapitalizmus logikájába illeszkedő program mellé állt? Való igaz, e program nem az "önkéntes mozgalmak sokaságára épülő, hatalommentes és közösségi társadalom" megteremtését készítette elő. De amikor te kiálltál a Medgyessy-kormány száznapos programja mellett, te is egy olyan intézkedéscsomagot támogattál, melynek szocialista utópiádhoz édeskevés köze volt, s ezt ki is mondtad.

Vagy abban állna az erkölcsi vereség, hogy míg te látod és mások számára is világossá teszed a különbséget a végcél és a rövid távú célok között, addig a Szolidaritás-vezérek - mint mondod - "hamis tudattal" cselekedtek? Nem vették ugyanis észre, hogy egy szocialista munkásmozgalom vezetőiként a polgári forradalom céljait váltják valóra. "Önmagukat csapták be". Nem tudom, kire gondolsz. A Szolidaritás megmaradt szocialistái nyíltan szembefordultak a kapitalista úttal, támadták a sokkterápiát, és önálló baloldali pártot alapítottak. Jacek nem tartott velük, és nagyon is jól tudta, mit csinál.

Marad az, hogy a sokkterápia, ami mellett ő agitált, elvett az emberektől, a jóléti állam pedig ad nekik. Ezért lett volna Jacek sorsa az erkölcsi bukás? Az emberek helyzetén javítani jó dolog, rontani rajta rossz. Csakhogy nem mindig lehet úgy javítani, vagy legalább a nagyobb rosszat elkerülni, hogy közben ne okozzunk - olykor súlyos - rosszat is. És amikor nem lehet, akkor a politikai közszerepet vállalók nem azzal bizonyítják morális emelkedettségüket, hogy nem néznek szembe a közjó előmozdításának emberi költségeivel, hanem azzal, hogy van bátorságuk a fájdalmas igazság szemébe nézni, és vállalják a gyakorlati következményeket.

Jacek szemébe nézett az igazságnak. Ez nem lesújtó, hanem felemelő. "A nagyságnak, írta Hegel, nem részvéttel adózunk, hanem csodálattal."

Kezdetnek az is elég volna, ha ebben egyetértésre jutnánk.