Budapest és a "magyar sivatag"
A modern állam alapvető funkciói közé tartozik a területi különbségek mérséklése, az esélyegyenlőség megteremtése az ország különböző részein. Hiába hirdettek ambiciózus iparosítási, közlekedési vagy lakásgazdálkodási programokat a korábbi évtizedek kormányai, az életkörülményekben megmutatkozó különbségek fennmaradtak, és a rendszerváltozás után még növekedtek is.
A megtermelt jövedelem egy főre jutó értéke ma Budapesten több mint háromszor akkora, mint az ország legelmaradottabb megyéiben. Ez a múlt század húszas-negyvenes éveiben volt még így; a rés az ötvenes-
hetvenes években szűkült, most viszont folyamatosan tágul. Ilyen eltérések Európa nyugati felén két-három évtizeddel ezelőtt mutatkoztak.
Az 1940-es évek végén Jean-François Gravier professzor, a francia regionalizmus és decentralizáció szellemi előfutára nagy hatású könyvet jelentetett meg Párizs és a francia sivatag címmel, melyben kimutatta, hogy az ország globális fejlődése a fővárosra összpontosuló fejlesztések nyomán nem lehet hatékony, a nemzetgazdaság versenyképességének kulcsa a régiók és a regionális központok felemelkedése. Az ennek érdekében folytatott hosszú politikai harcokat, a civil mozgalmak küzdelmeit siker koronázta. A különbségek csökkentek, a vidéki francia nagyvárosok funkcionálisan gazdagodtak, az ország közigazgatása lényegesen átalakult, csökkent a központi hatalom befolyása, megerősödtek a helyi és a regionális autonómiák.
A magyar főváros ellenpontozásának igényét a magyar szellemi elit is számtalanszor megfogalmazta. A Trianon utáni új Magyarország gyenge területi szerkezetének fejlesztése a '20-as évek második felében került először a viták kereszttüzébe. Az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó igyekezett következetesen fejleszteni a Budapesten kívüli szellemi centrumokat. Ezt írta 1927-ben a Pesti Naplóban: "Budapesten a lágymányosi pocsolya az utolsó nagy szabad tér, tehát vagy lesz ott egyetemi város, vagy külföldi példák után indulva számolnunk kell azzal az eshetőséggel, hogy tudományos életünk súlypontjait Szegedre és Debrecenbe kell áthelyeznünk. Ez a két nagy alföldi város nemcsak telket adott az egyetemi építkezésekhez, hanem ötven százalékkal járul hozzá magukhoz az építési költségekhez is... Csak éppen Budapestnek jusson ki minden állami intézet és építkezés ingyen? Ezt a rendszert az osztó igazságra való tekintettel nem lehet tovább fenntartani!"
A tágan értelmezett magyar gazdaság területi szerkezete ma egyáltalán nem felel meg a posztindusztriális korszak és az európai integráció versenykövetelményeinek. A XX. századi decentralizációs tervek, koncepciók sorra kudarcot vallottak. Szinte minden decentralizációs nekirugaszkodást a központi hatalom (és az ágazati irányítás) - törvényszerűnek is tekinthető - ellenállása akasztott meg. Nem hallgathatjuk el természetesen a területi közigazgatás történetileg kialakult provincializmusának visszahúzó erejét sem.
Hosszan sorolhatnánk Budapest túlsúlyának kedvezőtlen következményeit. Vegyük csupán a Ferihegyi repülőtér példáját. Ha az egyetlen közforgalmú repülőtér mellett az országban 4-5 regionális is működne, a zsúfoltság mérséklődne, a fővárosra nehezedő forgalmi nyomás enyhülne. A vidéki nagyvárosokban létrejövő több száz új munkahelyről és az ott élők lényeges időmegtakarításáról nem is beszélve. A decentralizált fejlesztések társadalmi hatékonysága más példákon is hasonlóképp bizonyítható. Az ország működési költségei több tízmilliárd forinttal csökkennének, az izmosodó autonómiák javítanák a demokratikus közhatalom minőségét, a nemzeti identitás regionális elemei kibontakoznának és a piaci verseny is erősödne.
A funkcionális gazdagság tekintetében sokkal kisebb a különbség Budapest és az európai fővárosok, mint vidéki nagyvárosaink és a nyugat-európai regionális központok között. Régióközpontjainkban gyengék az üzleti szolgáltatások, nincsenek repülőterek, konferencia- és vásárközpontok, tudományos-technológiai parkok, országos vagy nemzetközi funkciók csak elvétve.
Nemzeti érdek, hogy 2007-től Magyarországon regionális operatív programok szerveződjenek, mert a régiók fejlesztéspolitikai önállósága nélkül nem teljesíthetők az új kohéziós politika prioritásai. Ha a beérkező uniós forrásokat a jelenlegi - minisztériumokhoz telepített, ágazati túlsúlyú - szerkezetben használjuk fel, a kohéziós politika eredményei csak korlátozottak lehetnek, a különbségek alig mérsékelhetők. Az új fejlesztéspolitikához modern területpolitikai felfogás kell. Az elmúlt tíz évben minden az állami regionális politika kiépítését szolgálta. A következő években a régiók saját politikájának törvényi és financiális garanciáit kell megteremteni.
Az eddigi kormányok nem- igen alkalmazták a Nyugat-Európában sikeresnek bizonyult decentralizációs eszközöket. De a meghatározó döntések még előttünk vannak. Hamarosan egyértelműen állást kell foglalni számtalan kérdésben. A kormányzati fejlesztési filozófia európaisága mérettetik meg azon, hogy milyen szerepük lesz a Nemzeti Fejlesztési Tervben a régióknak, bekapcsolódhatnak-e nagyvárosaink az európai légi közlekedésbe, létesülnek-e kutatóintézetek vidéki egyetemi központjainkban, megszerveződhetnek-e vidéken csúcstechnológiai képzést nyújtó egyetemi tanszékek, talál-e kvalifikált munkahelyet régiójában a nem Budapesten végzett diplomás. Az egyik legidőszerűbb kérdés, melyről heteken belül dönteni kell: hol lesz Európa magyarországi kulturális fővárosa 2010-ben. E döntés eszmei jelentősége az, hogy kiderül: decentralizációbarát lesz-e az ország középtávú fejlesztési stratégiája. Ha nem, ha az évszázados gyakorlat nem változik meg radikálisan, akkor a fővároson kívüli ország egyre inkább "elsivatagosodik", ami pusztító hatással lesz az "oázisokra" is.
A szerző egyetemi tanár,
a Magyar Regionális
Tudományi Társaság elnöke
