Ez akkor is így van, ha a három német baloldali párt (most éppen, szövetségi szinten) látványosan faséban van egymással! Ám ne feledjük, annak idején a szocdemek közül sokan éppen a jobbra tartó Helmut Schmidttel szemben kerestek maguknak új politikai otthont a Zöldeknél, Oskar Lafontaine és Gregor Gysi Balpártjának nagyszerű szereplése mögött pedig nem az NDK, hanem a legtágabb értelemben vett szociális biztonság utáni nosztalgiát lenne jó végre észrevenni.

Egon Bahr, a Brandt-féle „merjünk-több-demokráciát-szocdempárt” talán utolsó mohikánja a választások másnapján nem véletlenül ajánlotta elvtársai figyelmébe a skandináv baloldali pártok sikeres együttműködését a Spiegel Online-nak nyilatkozva.
Tehát még egyszer: a voksok igazán meggyőző többsége a baloldalon maradt; az SPD és a Zöldek által elveszített szavazatok mondhatni dekára a Balpárthoz kerültek, míg a másik térfélen a látványos liberális comeback egyes egyedül az egyértelműen meggyengült keresztény pártok kárára következett be.

A német demokraták (pontosabban azok a nők és férfiak, akik annak tartják magukat), imádják a Wählerauftrag kifejezést, ami csak körülírva magyarítható, és akkor a törvényhozóknak adott választói felhatalmazás lesz belőle. Nos, megint csak a számok alapján eléggé egyértelmű, hogy ezúttal a választók meggyőző többsége (51,1 százalék SPD-Zöld-Balpárt kontra 45 százalék CDU/CSU-FDP) azt jelezte: azt szeretné, ha baloldaliak irányítanák az ország sorsát. Ehhez képest a vízcsapból is csak hörgés hallható. Azt állítják, hogy a németek nagykoalíciót meg még átfogóbb, még gyorsabb „piaci” reformokat akarnak (és csupán azt nem tudták eldönteni, hogy Angie vagy Gerd üljön-e a kancellári székbe). Quatch – üres locsogás!

Meglehet, hogy a többség a reformokra adta a voksát – csak nehéz megmondani, hogy melyekre. Mert még a Schröder-reformok támogatottsága is csökkent (a baloldali reformkritikusok elpártoltak tőlük), a jobboldal pedig egyértelműen visszaesett. Nem állítható, hogy a szavazatok a Hartz IV., az Agenda 2010 kódjelű neoliberális kurzust erősítenék. A voksolók nem még alacsonyabb bérekre és még tovább tartó nyugdíjbefagyasztásra, nem a szociális juttatások folytatólagos faragására, a tőke kedvezményeinek gyarapítására és a bérből, fizetésből élők terheinek növelésére, a munkavállalói jogok korlátozására áhítoztak. (Mindenki észrevette, hogy a kancellár saját magát balról előzve kampányolt; jobbkeze, Franz Müntefering pedig még előbb majdhogynem kiátkozta a tőkét, mint olyant. A Zöldek – róluk se feledkezzünk meg – szintén erős baloldali üzenetekkel kampányoltak.)


Egyszóval semmi jel nem utal arra, hogy a németek többsége azt akarná, és szavazatával azt üzente volna, hogy erősítsék fel az alulról fölfelé történő újraelosztás folyamatát, és, ha lehet tegyék ezt keresztény-liberális mezben, esetleg az első német kancellárnő vezényletével, avagy fekete-piros színekben. (A nagykoalíciót az üzleti érdekkörök által nem kis részben gleichschaltolt média- és a közvélemény-kutatók sugalmazták a kampányban, az eredmény fényében azonban a sajtónak megcsappant a hitele, a demoszkópék pedig egyenesen nevetségessé váltak.)

A választók jó része nyilván megrettent a heidelbergi professzor, t.i. a magát a német Vasladynek képzelő fekete kancellárjelölt főtanácsadója antiszociális adóreform-csomagjától, és talán attól is, hogy elképzelték: a Bush iránt vonzódó hölgy még a végén megkeresi a maga Falkland-szigeteit is.

El kell ismerni: a német szavazónak (is) megint több esze volt, mint képviselői és az elemzők hitték volna. Azt mondta: elég volt a jobbratolódásból. Megkockáztatható, hogy a német társadalom lélektani pillanathoz érkezett – és fontos lenne, hogy ezt Németország határain kívül is mind többen megérezzék –, amikor komolyan el kell gondolkodni az elmúlt másfél évtized történésein, benne a globális tőke gátlástalan nyomulásán. „A gazdaság a döntő csatát már a választás estéjén elveszítette – összegez most a Spiegel Online, amelynek írásából kiderül: miután a fekete-sárga félnek nincs többsége a Bundestagban, a cégvilág által remélt „reformok” kilátásai gyengültek.

De nyilván ők sem gondolják, hogy ez a harc lett volna a végső. A látványosan baloldalellenes kampányt folytató Der Spiegel nyilván nem csak tréfának szánta néhány hete Marx-címlapját és címlapsztoriját, amelynek mottója ez volt: Kísértet járja be…

Léderer Pál
(Online - a nyomtatott lapban megjelentnél bővebb változat.)