Amikor Orbán ezeket mondta, a Fidesz volt a legnépszerűbb párt 40 százalék fölötti közvélemény-kutatási eredményekkel, és reálisnak látszott a lehetőség, hogy az MDF-kormányt egy olyan liberális-szocialista koalíció váltja majd le, melynek vezető ereje a Fidesz. Orbán abban bízhatott, hogy ő lesz a következő ciklus miniszterelnöke, de azzal is számolt, hogy a kormányba az MSZP-t is be kell vonnia. Legyőzendő ellenfélként beszélt az MDF-ről, s majdani koalíciós partnerként az MSZP-ről. Egy ilyen kormány majdani miniszterelnökének liberálisként, a piacgazdaság és a jogállam elkötelezettjeként kellett megjelennie, s így is tett.

A helyzet 1993-ban megváltozott. Az év végére világossá vált: a választásokat az MSZP nyeri, ő ad majd miniszterelnököt, s az új koalícióban a Fidesz legfeljebb kisebb partner lehetne. Orbán viszont miniszterelnöknek készült, nem ifjúsági és sportminiszternek. 1993-1994 fordulóján még az MDF, a KDNP, a Fidesz és az SZDSZ négyes koalíciójáról ábrándozott. Az MSZP győzelme s az MDF súlyos veresége után azonban világossá vált: nem egy liberális-szocialista vagy liberális-konzervatív koalíció, hanem csak a magyar jobboldal vezetőjeként lehet valamikor miniszterelnök. Új politikai stratégiája a jobboldal vezéri pozíciójának megszerzése volt.

Orbán, mint láttuk, már a jobboldal liberális kritikusaként is tisztázta a maga számára: a magyar jobboldal "elkorhadt, régi világot képvisel", nem hasonlít a nyugat-európai országok modernizálódott kereszténydemokratáihoz és konzervatívjaihoz. Ha az ő vezérük akar lenni, akkor az ő eszméiket kell magáévá tennie. Elvégre a modern nyugati jobboldal liberális gazdaságpolitikát képvisel, az állam viszszavonulásának híve, a magyar jobboldal viszont a széles körű állami szerepvállalásé volt a háború előtt is, és az MDF vagy a KDNP fölfogásában is. A modern nyugati jobboldal szembefordult a két háború közötti nacionalizmussal, és az európai integráció élharcosává vált, a magyar jobboldal viszont megmaradt a húszas-harmincas évek avítt nacionalizmusánál, az irredentizmusnál, amely ellen emlékezetes módon tiltakozott a Fidesz, amikor kivonult az MDF-es házelnök által elrendelt trianoni megemlékezésről. A nyugati liberális demokráciákban többé-kevésbé a jobboldal is elfogadja a vallásszabadságot, a lelkiismereti toleranciát, míg a magyar jobboldal - miként azt liberálisként Orbán kifogásolta - kitart az egyház politikai szerepvállalása, a "keresztény Magyarország" jelszava mellett. Orbánnak ahhoz, hogy az "elkorhadt, régi világot képviselő" jobboldallal elfogadtassa magát, nem volt elég visszatérnie ahhoz a fideszes antikommunizmushoz, amelyről 1992-ben még le akarta beszélni párttársait, hanem egyfajta modern antikommunizmus helyett a magyar jobboldal avítt antikommunizmusát kellett magáévá tennie.

Orbán ezt a fordulatot eredményesen végrehajtotta. A Horn-kormány ellenzékében 1994-ben a Fidesz volt a legkisebb frakció, az 1995-ös köztársaságielnök-választáskor már egyenrangú tagja volt az ellenzéki szövetségnek, 1996-97-re pedig már Orbán volt az ellenzék vezére. A Bokros-csomag elutasításakor a gazdasági liberalizmust adta fel, az alapszerződések elleni támadáskor pedig a jobboldal agresszív nacionalizmusát tette magáévá. A Fidesz 1996-os "vitairatát" áthatotta az a dühödt antikommunizmus, amely a volt kommunistákat és a liberálisokat együttesen minősíti idegen érdekek képviselőjének, a magyar társadalom kiszipolyozójának. Orbán nemcsak a maga nézeteit alakította át, de a pártját is. A Fideszből távoztak azok, akik nem tudták követni őt ebben az eszmei fordulatban, viszont csatlakozott hozzá sok volt kereszténydemokrata, kisgazda és MDF-es. Az 1998-as választási győzelem nyomán többszörösére duzzadt Fidesz-frakció döntően nem liberális, hanem nemzeti-konzervatív szemléletű (korábban jórészt helyi) politikusokból rekrutálódott, akik számára már természetes közeg volt az a jobboldaliság, amihez Orbánt és szűkebb körét 1993-ban gyakorlatias politikai megfontolások vezették el.

E felfogásban baloldalinak lenni érthetetlen, visszataszító dolog, amire jó szándékú embert legfeljebb önös anyagi érdekek késztethetnek. A nyugati demokráciák jobboldali demokratái számára a baloldal is a nemzeti politikai közösség része, amellyel versenyben állnak a választók kegyeiért, a politikai hatalomért, de sohasem hiszik, hogy ők, jobboldaliak lennének a nemzeti törekvések egyedüli legitim hordozói. A magyar jobboldal másképpen gondolkodik. Akárcsak elődei a két háború között, a kommunistákat és a liberálisokat a nemzettől idegen politikai törekvések hordozóinak tekinti, akiket kész a magyarságtól etnikailag is idegenként ábrázolni. Sok képviselője őszintén hiszi, hogy a magyar társadalom, ha szabadon dönthet, és nem vezeti félre ellenséges propagandagépezet, csak a jobboldalt választhatja. Az 1994-es vereséget a nehéz gazdasági helyzet miatt még meg tudták maguknak magyarázni, hiszen maga Antall nevezte kormányát "kamikazekormánynak", de a 2002-es választási kudarcot már csak csalásként tudták értelmezni. Őszintén hiszik, hogy az ország nagy többsége velük együtt "keresztény Magyarországban" gondolkodik, és átmeneti félresiklásnak tekintik a szekularizációt. Meggyőződésük, hogy az ország népe azonosul a trianoni nosztalgiával, és mélyen megdöbbentette őket a december 5-i népszavazási bukás.

Kun Béla vagy Rákosi diktatúráját Orbán nem azért jellemzi úgy, hogy "a baloldal ráront a saját nemzetére", mert diktatúrák voltak, hanem egyáltalán azért, mert kommunistákként hatalomra kerültek. (Elvégre egyetlen jobboldali politikusról sem mondja, hogy "rárontott a saját nemzetére", még ha erőszakkal jutott is hatalomra, és erőszakot alkalmazott is magyarok tömegeivel szemben.) Ezért is állítja párhuzamba a népszavazási eredményt a kommunista diktatúrákkal: ha a baloldal és/vagy a liberálisok a jobboldallal szemben érvényesítik a maguk akaratát, akkor "rárontottak saját nemzetükre". Akár diktatórikus eszközökkel (a nemzeti többség akarata ellenére), akár demokratikus eszközökkel (tehát a nemzet többségi akaratának megfelelően) tették ezt. A rárontás szempontjából a nemzet véleményének nincs jelentősége.

A német, az olasz vagy az osztrák jobboldalnak keresztül kellett mennie a második világháború traumáján, hogy a nacionalista, etatista jobboldaliságtól eljusson a modern, demokratikus jobboldaliságig. A pártállami diktatúra évtizedeiben föld alá szorult kelet-európai jobboldal jórészt kimaradt ebből az átalakulásból. Orbán így találta, így tette magáévá. Eleinte csak mezként hordozta, de mára talán már belsőleg is azonosul vele.

Kívánhatunk Magyarországnak olyan demokratikus jobboldalt, amely nem tekint nemzetidegenként a konkurens politikai irányokra, s önmagát a plurális demokrácia egyik szereplőjeként, s nem a nemzet egyedül hivatott vezetőjeként fogja fel. Ilyen jobboldal azonban nincs Magyarországon, s mindaddig nem is lesz, amíg a mostani megsemmisítő politikai vereséget nem szenved, s amíg nem támadnak a jobboldalon olyan politikusok, akik megértve, hogy ez a jobboldaliság elvesztette történelmi létjogosultságát, Orbánékkal szemben megteremtik a modern, demokratikus magyar jobboldalt.

A szerző közgazdász, az SZDSZ volt országgyűlési képviselője 1994-2002