Ahogy Alain Minc-kel folytatott beszélgetésében mondja: paradox módon akkor kapták fel újra ezt az életművet, mikor összeomlott a kommunizmus. (Hová tart a kapitalizmus?, Le Figaro, június 27). Így aztán most mindketten úgy aposztrofálják az öregurat, mint az európai szellemi élet legbefolyásosabb gondolkodóját - ami azért fura, bár lassan tény: az utóbbi pár éven jó pár érdekes Marx-könyv jelent meg, divatos szerző lett.

Attali fura figura, közgazdász, Mitterrand tanácsadója, az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank elnöke volt, regényeket ír, a harmadik világ felemelkedéséért harcolt vagy éppen a homokórák képes történetét vázolta. Most Marxét. (Marx Károly, avagy a világ szelleme.) Szolid, tényfeltáró életrajz, a művek keletkezésével, gondolati ívével együtt. A tőke gondolati hátterét tán most először olvasom újabb életrajzokban. Legalább lehessen tudni, miről is van szó. Emellett Attali olykor kiemel egy-egy érdekes fonalat, pl. Marx harcát Bakunyinnal, az orosz anarchistával az Internacionálén belül - mintha látta volna, hogy ez a kváziterrorista "vonal" egyszer csak bolsevista állami szinten feltámad. A kötet tehát egy gondolkodó élete. Attali csak az utolsó fejezetben - A világ szelleme - írja meg a szocializmus eltorzult történetét, közben azon sajnálkozik, hogy egy nagy lehetőséget (a szolidaritásét) lopta el a szovjetrendszer, illetve az ország, melytől épp Marx óvta az emberiséget, mondván, hogy az ázsiai viszonyok között kizárt bárminő szocialista formáció lehetősége.

A Minckel folytatott diskurzus azért érdekes, mert a mai francia szellemi élet két nagy protagonistája vitázik. Az egyik (Attali) baloldali és optimista, szerinte a globalizáció csapdájából - amit Marx már a XIX. sz. végén megjósolt - csak a szolidaritás, az emberek kölcsönös segítsége, azaz valaminő új testvériség jelenthet kiutat. Ezen persze a szkeptikus és technokrata Minc csak mosolyog: ez a prognózis - mondja - a "szentek testvériségének" képzeli el a jövő világát, ami gyermeteg gondolat. (Kuncognak)

Aztán komolyban folytatják: Attali abból indul ki, hogy a tőkés világrend jelenlegi alakzata (részglobalizáció, centrum-periféria függőségi viszony, válságok) rendkívül veszélyes fázisába lépett, az is elképzelhető, hogy össze fog omlani, és kialakul egy egységes (tán federatív) világgazdaság, ahol már más törvények fognak működni. Minc kíváncsi lenne, hogy milyen is lenne ez az új rendszer, de Attali azzal tér ki, hogy ő nem próféta. Ezt a magas labdát Minc azonnal lecsapja: az, hogy a testvériség győzelmében reménykedni, ráadásul tőkés alapon, az mégiscsak a próféták vak utópiája. Attali ismét Marxra hivatkozik: aki szerint a tőkés gazdaság nemcsak az egyetlen szuperdinamikus formáció, de a kapitalizmus "az egyetlen felszabadító formáció" - szemben minden korábbiakkal -, ezért, mondja most Attali, ki fogja magát pörögni (akár összeomlása révén is). Mivel azonban már minden ki volt próbálva, most már csak a testvériség segíthet az emberiségen. (Egyébként nemrég publikált egy kiáltványt a testvériségről ...)

Itt, Kelet-Európában, ahol már túl vagyunk jón-rosszon, jókat derül az ember ezen a Figaróban közölt vitán: számunkra bájosan naiv az a vehemencia, ahol két - egyébként józan - közgazdász ilyen teológiai kérdésekben esik egymásnak.

Aztán a kultúra kritikájára terelődik a beszélgetés. Itt már érdemes Marxot idézni: az eldologiasodás, a piac mindent uniformizáló hatása már megfoghatóbb jelenség: bár a kínálat ezerféle cuccot, divatholmit, testformát kínál, valahol mégis minden egyforma lesz. Csupa egyforma nőt látsz a kifutón, uniform tévéműsorokon koplalsz, egyenirányított gondolatokkal találkozol az újságokban. Ja, mondja Attali, az "árufetisizmus" marxi fogalmát - amiből következik a piac konformizmust teremtő hatása - túl korán dobták ki (ld. A tőke első kötetét). Ha emlékeznénk rá, könnyebb lenne a sokféleség uniformitását megérteni. A pikírt megjegyzés ugyan találó, de lerágott csont: Adorno, Habermas meg a 68-asok reszeltek rajta eleget. Viszont az is igaz, hogy mivel könnyen felejtünk, nem árt visszaidézni azt, ami e gondolatcsokorból máig érvényes maradt.

Egyébként a dialógusban mutatott forma meg ez a Marx-könyv Attali névjegye: hihetetlenül szellemes, fantasztikusan érzi, mi a "trendi" a szellem piacán - olykor akár a grafomán felszínesség árán is. Jellemző, hogy az európai-amerikai szellemi életre a Zaj, a zene politikai gazdaságtana c. könyve fejtette ki legnagyobb hatását: olyan zenetörténetet kínált, amiben az esztéta, a közgazdász, a történész és a jelen kritikusa adott egymásnak randevút, de úgy, hogy elemzései a U2 együttes vagy Lionel Richie rajongóitól sem állnak távol. Mert azzal a tézissel vesz le a lábadról, hogy a mai világban nem a szó (és a gondolat), hanem a zene teremti meg a társadalmi változások feltételeit. Mit mondjak, már itt is a Marx-könyvön gondolkodhatott.

Ez a Marx-könyv - ahogyan korábban Derridáé (Marx kísértetei) vagy Meghnad Desai (Marx bosszúja) műve - jelez valamit. Bár a múltban kutat, a sorok között a jövőkeresés empátiáját találod.