A galambfeletti teljesítmény
Kleine Didi postagalamb volt, a legnagyobb hazatérőbajnokok egyike, s ez idő szerint alighanem az egyik legdrágább is. Joggal gondolhatnánk: nincs jövedelmezőbb üzlet, mint őt eladni. Az üzletkötés után ugyanis a derék madár az első adandó alkalommal meglóg új tulajdonosától és hazarepül. A tenyésztő aztán zsáknyi pénzért valaki másnak újra eladja, a galamb megint visszatér, és ezt egészen addig lehet ismételni, míg a kis Didi fel nem dobja puhán tipegő lábait.
Peller József, a világ egyik legjobb galambásza, számos verseny győztese azt mondja: a felvetés vicces ugyan, ám csöppet sem életszerűtlen. Már ő is adott el olyan galambot, amely az üzletkötést követően néhány óra múlva ismét felbukkant nála, s bár új gazdája még aznap visszakapta a szökevényt, mi tagadás, Peller úrnak jólesett a madár ragaszkodása, valamint az a bizonyosság, hogy kitűnően megtanulta a leckét.
Peller József hatvanéves. Fél évszázada, egyetlen nap kihagyás nélkül tenyészti, gondozza, röpteti, versenyezteti postagalambjait. Az 1957 óta rendezett 800-820 verseny egyikéről sem hiányzott. A világon egyedüliként három galambolimpián győzött, egyéb viadalokon szerzett első helyezéseit, érmeit, serlegeit még összeszámolni sem könnyű. Kimagasló teljesítményéért nemrégiben a galambászok világszövetségének Oscar-díját is átvehette; itthon gyakorlatilag verhetetlen.
Most mégis azt mondja: vége, befejezi. Egyrészt a csúcsról már csak lefelé vezet út, másrészt elege van az itthon sűrűn tapasztalható nyafogó irigységből. Elege van abból, hogy mindenki a titkos receptet követeli tőle, pesterzsébeti háza elől olykor még a kukáját is ellopják, hátha meglelik benne valamiféle csodavitamin maradékát, amellyel a tolvajok szerint galambjait galambfeletti teljesítményekre teszi képessé. Elege van abból, hogy sokan úgy gondolják, a galambászat csupán abból áll, hogy az ember a Deák téren elkap néhány poros, felpuffadt városi galambot, hazaviszi, lecsutakolja, különleges vitaminokkal felerősíti, néhányszor próbaképpen kizavarja a légtérbe, és már indíthatja is a versenyeken a győzelem reményében.
Peller József ötévesen csodálkozott rá először édesapja dísz-, és a szomszédban lakó idős szabómester postagalambjaira. A negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét írtuk, postagalambot csak a rendőrség és a katonaság engedélyével lehetett tartani. Hogy miért, azt Peller József is csak akkor tudta meg, amikor néhány évvel később alaposan belemélyedt a galambászat tudományába. Amikor arról olvasott, hogy a történeti feljegyzések szerint már az ókori Egyiptomban és Indiában nagy galambkultusz volt, hogy a görögök Periklész korában állandó galambposta-állomásokat üzemeltettek, perzsák felett aratott győzelmüket egyenesen a hírvivő galamboknak köszönhették. Vagy arról, hogy a római légiókban is alkalmaztak postagalambokat, az első világháborúban pedig a német hadsereg közel százötvenezer hadigalambja cikázott a frontvonalak között gyufásdoboz méretű, kémkedésre használt fotómasinával vagy fontos üzenettel a begyén. De használtak hadigalambot
Peller József egyre megszállottabban foglalkozott galambjaival. A nyugodt katonaéletet is nekik köszönhette: galambász főnöke vele neveltette kedvenceit, így nemcsak az ő madarai röpültek gyorsan, Peller úr katonaideje is.
A hetvenes évek elején, miközben már a profik között is elindult, ismert belga, holland és német tenyésztőktől vásárolt néhány kitűnő vérvonalú példányt, velük és utódaikkal aztán versenyek sokaságát nyerte, győzelmeit e helyütt lehetetlen felsorolni. A legfontosabbak mindenképpen az olimpiai első helyezések, melyek közül a világon egyedül ő tudhat magáénak hármat. A történeti hűség kedvéért jegyezzük föl: az elsőt 1997-ben First Ladyvel szerezte, a másodikat 2003-ban Mr. Villámmal, a harmadikat az idén Junior Villámmal, amelyről azt állítja: a valahavolt legjobb galambja.
Peller úr azt mondja, hiába piszkálják őt titokért meg csodavitaminokért, ő legfeljebb a mérhetetlenül sok munkáról tudna mesélni, amit a galambokkal és a galambok érdekében végez. Hajnalban kel, és azonnal indul körülbelül négyszáz kedvencéhez a lakóház méretű dúcba. Naponta kétszer másfél órát edzésképpen röpteti, a tíz-tizenötféle magból álló keverékkel eteti, tízféle samponnal tisztán tartja őket. A munkában aktívan részt vevő felesége segítségével hetente többször elviszi őket 30-40 kilométerre, és méri a hazatérés idejét. A hétvégi versenyeken természetesen a legjobbakat indítja, nyert már rövid (100-400 kilométer), közép- (300-500 kilométer) és hosszú távon (500-1200 kilométer) is, olimpiai sikereit az úgynevezett all round kategóriában érte el, ez pedig azt jelenti, hogy az olimpiai versenysorozatnak nevezett, valamennyi távot magában foglaló tizenegy viadalon az ő galambja volt a legjobb. Mesél arról: régen az a galamb volt esélyes, amely a fiókáihoz sietett haza, ma a tenyésztők az úgynevezett özvegy módszert használják, melynek lényege, hogy a verseny előtt egy hétre elkülönítik a versenygalambot a párjától, így az fejvesztve rohan haza... Állítja: a galambok pontosan érzik, milyen hangulatban foglalkozik velük. Könnyű őket megbántani, egy-egy szem mogyoróval viszont könnyű kiengesztelni. Fontos apróság: évtizedek óta ugyanabban a ruhában végzi a dolgát, egy kék pulóverben és egy kopott mackónadrágban. És hogy azok kíváncsiságát is kielégítse, akik konkrétumokra vágynak, gyorsan lediktálja, milyen egy Peller-féle galambtea. Íme, a recept: 23 százalék keskeny útifű, 14 százalék orvosi zsálya, 13 százalék csipkebogyó, 12 százalék gyermekláncfűgyökér, 11 százalék csalánlevél, 9 százalék kamilla, 7 százalék izlandi zuzmó, 6 százalék katángkóró és 5 százalék hársfa. A keverékből egy púpozott evőkanállal szórjunk négyliternyi forró vízbe, és miután kihűtöttük, ne felejtsünk el az itatóba öntés előtt egy evőkanál mézet hozzáadni.
Aki azonban azt reméli, hogy ezzel mindent megtudott, téved. Mert fontos a múlt, a szakmai fogások és a biológia alapos ismerete, lényeges a magkeverék, a tisztítósampon, a mackónadrág és a csodatea is, de még annál is jelentősebb a madarakkal ápolt személyes kapcsolat. A barátság. A kölcsönös bizalom. Amikor tizenhat évnyi közös munka után meghalt Golden Boy, a legnagyobb bajnokok őse, Peller úr szabályos temetést rendezett neki, sírjára kicsi fejfát fabrikált, sőt az általa kiadott magazinban hosszú nekrológot írt róla, melyben egyebek mellett ez állt: "Családtag voltál minden vonatkozásban, ezentúl egy mécsessel több fog végigégni szeretteim eltávozásának emlékére."
Elég volt, mondja sokadszor Peller József, és serlegektől roskadozó vitrinjére mutat: különben is, fér még ide valami? A vitrinben kupák, érmek, a bajnoknak készített ajándékok tömkelege. Emlékeket mutat, sikereit vésték már aranyba, márványba a tisztelők, kapott festményt, galambos nyakkendőt, galambokkal díszített faliórát, egyszer még egy vontatókötelet is. Egy idős ember ajándékozta meg vele, mondván, ő ilyesmit gyárt, csak ezzel tud tisztelegni a sokszoros bajnok galambász előtt. Gratulált Szász Endre, Puskás Ferenc, szorongatták a kezét királyok, hercegek, grófok.
Peller József a profi versenyzést befejezte, de galambjai nem vonulnak nyugdíjba, mert az amatőrök között még elindulnak olykor, és a galambászat szépségét hirdető akciókban is részt vesznek. Peller úr mostanában egy különleges versenyt szervez a nemrégiben elhunyt II. János Pál és az újonnan megválasztott XVI. Benedek pápa tiszteletére. A galambokat a Szent Péter térről engedik majd fel, hogy - amint a bajnok galambász fogalmaz - "káprázatos kavalkádban hirdessék a békét és a szeretetet". Azt mondja: ha ebben a durva világban mindez akár csak egyetlen embert megszelídít, az már siker. Legalább akkora, mint amikor egy galambja sok száz kilométernyi röpülés után könnyedén landol a háztetőn: megjöttem, főnök.
