Azt játszom, hogy nem ismerem Kováts Krisztát gimnazista korunk óta. A Kováts meg azt, hogy nem is ismerhetném, mert nem itt van. Máshol. Ott, ahol értelmezhető szó a klub, a közösség, a barátság, az összetartozás. Ott, ahol nem kell folyton valamilyennek mutatkozni. Nem kell ugrálni, hogy észrevegyék végre az embert. Ott van, ahol csak úgy dolgozik az ember, aztán abból meg kisül mindenféle. Többnyire jó. A Kováts valahol ott van, ahol a nyugalom lenni - értelemszerűen, nem lehet itt.

Csak hát mégis.

Nincs nagy égzengés, nincsenek bulvárhírlap-írói fanfárok, csak meló van. Megállás nélküli, folyamatos, rendszeres munka. Kováts Kriszta életformája az, hogy szorgalmas. Ilyen. Meg szőke és kék szemű. Egyikről sem tehet, genetikai ajándékként kapta. Ahogyan a hangját is. Hogy legyen mindig hova térni, ha deficitet hozna az élet.

Kováts Kriszta megmaradó fajta. Szinte mindenki az, aki elmondhat magáról négy év Horvai-osztályt. Kapás Dezsővel és Gáti Józseffel. Sokat kell tennie annak, aki őutánuk el akar veszni a színházi pályán. Még kevesebbel is fönn lehet maradni.

A Kováts meg aztán igazán elmondhatja magáról, hogy végigdolgozta a főiskolai négy évet. Nem mintha különösebb démonok hajtották volna elérni valami különöset. Ő úgy dolgozik, ahogy más levegőt vesz. Nem is figyel föl rá. Egymásra találnak a feladattal, vagy ráméri valaki, neki mindegy. Csinálja. Gáti főiskolaszerte minden osztályában mesélte, saját sikereként könyvelte el, hogy a Kováts Kriszta megtanulta Babits Keresztény makámáját. Ha valaki, Gáti tudta, hogy megtanulhatatlan. Nem a Kovátsnak. Aki nyilván úgy volt vele, mint Edmund Hillary a heggyel. Ott volt, hát le kellett gyűrni. Aztán körülnézni, hol a következő.

Vannak még.

Vagy a Kováts talál magának. Ő már akkor tudott pályázatot írni, amikor a többiek még azt hitték, a szabadúszás nem a fuldoklás szinonimája. Már akkor nekiindult Angliának, megmutatni az angol iskolásoknak milyen is Alice Csodaországban, amikor a többiek legfeljebb a sarki nyelviskola árait böngészték. Elszánt szorgalma, természetes fegyelme megóvta minden nyafogástól. Oka pedig, lett volna elég. Saját magára szabott színházát, társulatát vesztette el, amikor nyolc év után otthagyta a Rockszínházat. Ha a nyolc évből csak a fele volt olyan, amilyennek álmodta, már többet kapott a pályától, mint sokan. Nem is volt egy szava sem. Elégtétellel sem töltötte el, hogy a Rockszínház az ő távoztával lassan lélegeztetőgépre kapcsolta magát, majd végpusztult. Az ilyen érzelmi viharzások távol állnak tőle. Alkati sajátosságként, a szisztematikus, aprólékos, folyamatos munkában hisz.

Dolog után nézett.

Talált. Ha a színészek énekelnek, és attól megtelnek CD-albumok, talán megkockáztatható lehet valaki, aki még énekelni is tud. Meg kottát olvasni, zongorázni, gitározni. Miért is ne tudna, amikor azt is csak tanulni kellett. Ő bejárt azokra az órákra, amelyek helyett mások az iskola melletti preszszó-fakultációt választották. Az eljövendő dalok szövegei egyből adottak voltak. Ott találta őket a Fábri Péterrel egybefűzött, közös életükben. Fábri járta a várost, és mindenről Kováts Kriszta jutott az eszébe. Füttyös Gyuritól kezdve, a Thököly úton át a Híd felé vezető utakig. Versbe szedődtek, dalszövegekbe. Gyűltek egyre a CD-k, az albumok és vasárnapi délutánokon már nem lehetett elférni a zenészbarátoktól a hatodik kerületi lakás étkezőjében. Tele lett velük az élet.

Kellett egy hely.

A Komédium. Örömzenére vágyó zenei klub szerveződött Kováts Krisztára. Nézők, akik már a Rockszínházban együtt dúdolták vele Mária Magdolna dalát, egyéb hallgatók, akik éteri nyomozásba fogtak, hogy a rádiók által sosem játszott magyar dalok közül néha fölfedezzék a Kovátsét. Ha sikerült, körbe SMS-ezték a várost. Ők lettek a Komédiumban beinduló Kovátsműhely törzsközönsége. A zenekar pedig a barátokból, lehetőséget megragadó fiatalokból, szinte már tisztelőkből állt össze. Kováts Kriszta pedig estéről estére összeültette a közönségét, a zenekarát a vendégeivel. Akik szívesen jöttek zenélni, mert ők sem bánták, ha valaki amellett, hogy kíváncsi rájuk még el is tudja énekelni azt, amit ihletett pillanatukban kottapapírra vetettek. Dallal hálálták meg a vendégeskedést. Volt, aki nótát hozott, volt, aki szöveget, volt, aki mindkettőt, és még bele is énekelt. Kováts Kriszta pedig egymásra eresztette őket. Így kerültek egy albumba olyanok, akik talán már régen keresték az egybenyitható utakat, csak a megélhetés körüli nagyon fontos dolgok mindig más irányba terelték őket. Erre az albumra most ráértek. Megérte nekik. Ahogyan mindenkinek, aki Kováts Kriszta körül keres helyet magának.

Ott ugyanis béke van.

Ezen a CD-n is. Városi, presszóba ülős, benzinfelhős, téri tócsákból tükröződő csöndes béke. Éppen csak annyi, amennyi egy napra elegendő. Nem több. Hogy elhiggyük, mi is éppen abban a városban élünk, bolyongunk, keressük és veszítjük el egymást, ahol a Kováts. Barátaink vannak, emlékeink, elszámolható éveink, visszaköszönő egykori szerelmeink, nevetéseink, félmosolyaink. Ezek mind vannak. Addig biztosan, amíg forog a CD, és a Kriszta énekel.

Információk: www.kovatsmuhely.hu
A Kovátsműhely bemutatkozó koncertje: június 11. este 8. Városmajori Színpad