Pénteken egy órakor jó lesz? Előtte ugyanis egy brazil autósmagazintól jönnek. Tudja, mióta a The New York Timesban megjelent az a cikk, saját projektjeim idegenvezetője lettem! - mondja a telefonba Hans Monderman, amikor megbeszéljük a drachteni találkozót. Az 59 éves városépítészt munkái most tették egy csapásra híres emberré - még birkózik a szereppel. Pedig évek, évtizedek óta ugyanarra a filozófiára építi kereszteződéseit, bevásárlóutcáit. Pofonegyszerű filozófia: valóban közössé teszi a köztereket.

A The New York Times ominózus cikke - amely feltette Drachtent, ezt az álmos frízföldi városkát a világtérképre - "futballhuligán-külsejűnek" írja le Mondermant. De boldog lehet a nép, amelynek ilyenek a huligánjai: elegáns, szakállas úr vár a groningeni vasútállomás parkolójában. Groningen? Hiszen az már nem frízföld, hanem a várossal azonos nevű tartomány!

- Gondolom, nem egyetlen kereszteződésért utazott négyszáztíz kilométert - mondja erre Monderman, hozzátéve: több mint száz projektje látható Észak-Hollandiában.

Az 1970-es években a holland kormányt aggasztotta, hogy az akkori gyér autóforgalom dacára ezrek haltak meg évente az utakon. Szakértői csoportokat hoztak létre a probléma orvoslására. Az egyik ilyenben egy fiatal építőmérnök, Hans Monderman is helyett kapott. Meg akarták például vizsgálni, hogy a kétszer kétsávos országúton miért éppen a belső sávban történnek a balesetek. Kamerákat szereltek fel. A balesetek száma hirtelen csökkent, a kamerák puszta léte nagyobb figyelemre késztette az autósokat. - A kontextus megváltoztatja a viselkedést! - vontak le egy ma már evidensnek tűnő tanulságot.

Még egy fontos körülménynek kellett közrejátszania ahhoz, hogy a drachteni köztereknek ma csodájára járnak. A XVII. századi fríz falu négy évtizede lendülhetett hirtelen fel. A Philips idetelepítette villanyborotvagyárát. Tömegével költöztek be a munkások: Drachten ma 45 ezer fős város. Hans Monderman itt szabad kezet kapott, ő lett a főépítész. - Az én szakmám rendkívül konzervatív. Még egy ilyen helyen is óriási csatákat kellett vívnom - mondja.

Ekkor már Drachten forradalmi kereszteződéséhez érünk. Vörös téglás útburkolat, felfestés nélkül. Egyenrangú kereszteződés, figyeljük: ki ad elsőbbséget? Lámpa, tábla ugyanis nincs. Újra és újra ugyanaz történik: akár kamion, akár személyautó vagy bicikli, gyalogos érkezik, a "szereplők" felveszik a szemkontaktust. A józan ész és az udvariasság pedig meghatározza, ki kit enged előre. Tizenhétezer jármű fordul meg itt (pontosabban: be) naponta, s erre még rá kell számolni legalább ennyi kerékpárt! - Mi, hollandok nem is számítjuk be a bicikliket. Nálunk a forgalom hatvan százalékát teszik ki, míg egy német városban tizenkettőt, egy angolban kettőt-hármat - így Monderman.

A kereszteződés szélén halványan festve két zebra látszik. - Ehhez a helyi politikusok ragaszkodtak. Nekik fontos, hogy elnyerjék az idősek, a gyerekesek jóindulatát. Meg is értem őket - mondja az építész, de saját példáján mutatja be: a gyalogos nyugodtan átkelhet akár toronyiránt, az úttesten is. Az autósok nem ijednek meg.

Az úttesten? Itt nincs a szó hagyományos értelmében vett úttest vagy járda. - A közlekedésmérnökök a Buchanan-elméletből indulnak ki. Ez arra épül: a gépkocsi világát és a gyalogosokét szigorúan szét kell választani. Az én projektjeim viszont "osztott teret" alakítanak ki, s aki ide betér, tudat alatt is elfogadja ennek a szabályait - magyarázza az ötletgazda. A szó szoros értelmében az élet igazolja a szavait: a statisztikák szerint egyetlen (!) komoly baleset nem történt Monderman kereszteződéseiben. Halálosról nem is beszélve.

- A lényeg az: nem kell hülyének nézni sem az autóst, sem a gyalogost. Akinek például tehenet jelző táblát raknak ki két tehéngazdaság közé, azt gyereknek nézik. Úgy is fog később viselkedni - állítja az építész, elismerve: az autósok 10-15 százalékán semmilyen megoldás nem segít. "Fiatalemberekről van szó, akik meg akarják mutatni a barátnőjüknek, milyen klassz gyerekek!"

- Soha nem félek, ha itt kelek át. Sőt, a többivel ellentétben ebben a kereszteződésben még egyszer sem kellett leszállnom a bringáról, csak lelassítanom. Mindig átengednek - mondja Johan De Vries gimnazista, aki éppen az iskolából kerekezik haza. A sarki számítógépes boltban viszont már morognak az eladók, amikor erre terelődik a szó. Jobb szeretnék, ha járda lenne a boltjuk előtt, nem csak "valami olyasmi". - Minden projektnél kell pár év, amíg a helyiek megszokják, s belátják: jobb így. Régebben nagyon utáltak ezen a környéken, de ma már szívesen járok vissza - mondja Hans Monderman. Miként egy közeli körforgalomhoz is, ahol azt a problémát oldotta meg: hogyan lehet - szintén felfestés, lámpa és tábla nélkül - a bicikliutat integrálni a körforgalomba? Ez "interaktív tér": Monderman szökőkutat tervezett hozzá, amely annál erősebb vízsugarat bocsát ki, minél nagyobb a forgalom. Érzékelő jelez a víznek. A pszichológusok szerint a szökőkút jó hatással van a dugóban egyre türelmetlenebb autósokra.

Drachtenből Harenba, egy Groningen melletti kis faluba megyünk át. Itt a sétálóutcát alakította át "osztott térré", ami tulajdonképpen megint csak "a semmi megvalósítása". E sorok írója például olasz kisvárosok főterén látott ilyet, hogy autós, motoros, robogós gyalogossal keveredik, utóbbi pedig egy kiülős kávézó közönségével.

A tudósító Haren egy kis utcájában szarvashibát követ el. - Hogyan csökkentené a sebességet ebben az utcában? - teszi fel a leckekérdést a mérnök. - Fekvőrendőrrel! - így a válasz. Sajnos ez szitokszó a Monderman-szótárban. De az utcácska végében fény derül a helyes megoldásra: osztott tér, virágládákkal. Mindjárt ki is próbáljuk. Leparkolunk az úttesten. Az arra haladó járművek komótosan kikerülgetik a kombi Volvót. Majd áttérünk az utca "kresz-es" végébe. Ugyanúgy leparkolunk. Az első jármű ránk dudál.

Nyolc európai országban és Floridában is kezd meghonosodni a Monderman-recept. Ki bánja - a KRESZ-táblák gyártóján kívül?

Drachten, köztér