Nemcsak azért, mert azok regényből készültek, A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések García Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, A görény dala pedig Danilo Kis Borisz Davidovics síremléke című művéből született. Ezúttal Alekszandr Szuhovo-Kobilin (aki egy személy volt, nem Szuhovo és Kobilin, mint a Népszava minapi előzetesében olvashattuk) Tarelkin halálát vette elő, amely 1869-ben eredetileg színpadra készült groteszk komédia. A lényegi eltérés azonban abból adódik, hogy ezúttal a mai Budapestre, egy körgangra kerül a történet.

S ez a változás nemcsak az aktualizálás okán döntő fontosságú, hanem azért is, mert egy feudális-hierarchikus rendszer helyett a demokratikus-szabadversenyes kapitalizmusról szól a valószerűtlenül mulatságos eset.

Cukor Jenő földhivatali előadó kompromittáló aktákkal el kívánna tűnni, hogy a messzi távolból zsarolja Koncz államtitkárt, amikor észreveszi, hogy a Király utcában valami bűzlik. Még nem átvitt értelemben, hanem konkrétan. A szomszéd lakásból árad a tömény hullaszag. Az előadó nagy ötlete - ne firtassuk, tényleg jobb-e az eredetinél -, hogy szükségtelen világgá mennie, egyszerűen személyazonosságot cserél az elhunyttal, akit jelentéktelen kisnyugdíjasnak tud. Különféle apróbb, de könnyen megoldhatónak tetsző nehézségek után azonban kiderül, hogy a halott drog- és lánykereskedő volt, amolyan kerületi keresztapa. Így miközben Koncz államtitkár az eltűnt iratokat és Cukor Jenőt keresi, két gengszter, egy volt feleség, sőt végül egy futtatott kiskorú lány a halotton szeretne behajtani különféle járandóságokat.

Valóban gonosz bohózati helyzet, számtalan alkalmat ad félreértésekre, kergetőzésekre és bujkálásokra. Az író pedig mindezt leleményesen és könyörtelen módszerességgel ki is használja.

Természetesen színre lép a rendőrség is, nemcsak egy főtörzs és egy őrmester személyében, hanem egy alezredes is érkezik. Államügyről van ugyanis szó. A gonosz, bohó - ez a műfaji megjelölés - játék nemcsak a bohózati lehetőségeket aknázza ki a publikum mulattatására, Forgách András igazi szatírát ír. Nem a társalgási vígjáték szabályai szerint vezeti a cselekményt, hanem a naturalizmus előtti dramaturgia eszközeit használja és parodizálja. Az államrend fokain ügyködő szereplők - az előadó, az alezredes, az államtitkár - hosszú magánszámokat adnak elő, nagy magánbeszédekkel lépnek színre, amelyek során értelmezik magukat, helyzetüket, megosztják nézeteiket, elveiket, tapasztalataikat a nézőkkel.

Sok minden kiderül ezekből a monológokból, egyebek közt az, hogy az államtitkár, akinek az a feladata, hogy közpénzeket pártkasszákba folyasson át, úgy látja, a pártok között bűnözési verseny folyik. Erre pedig rímel az alezredes vélekedése, aki szerint fontos nemzeti érdek, hogy semmi se derüljön ki, hiszen az megrendíthetné az államrendet. A bohóság nem attól fordul tragédiába, hogy a gengszterek megölik a történetbe tulajdonképpen véletlenül keveredett alkoholista takarítónőt, majd az aláaknázott házat fölrobbantják, hanem attól, hogy a szatíra a társadalmi rend alapjait veszi célba. Nem a gyakorlatát, hanem az elveit.

Az a dolognak csak egyik oldala, hogy nagyjából bűnöző vagy bűnrészes itt mindenki, s még az sem a legnagyobb baj, hogy a rendőrség, miközben az eltűnt iratokat keresi, mit sem törődik az orra előtt zajló túszejtéssel, kínzással, gyilkossággal, hanem az, hogy a bűnözés a rendszer alapjából, a kíméletlen versenyből következik. Koncz államtitkár monológjából nyilvánvaló, hogy nyerni csak a pályán kívül, az illegalitás világában lehet, miközben folyton kínosan kell ügyelni a legalitás látszatára.

Az író a cselekményt bravúrosan vezeti a realitás fölött, a röhögtető és a siralmas képtelenségek határán, közben pedig fantasztikus nyelvi leleménnyel beszélteti a szereplőket. Igazi szellemességeket kever úgy rossz viccekkel. Rímes klapanciákat, klasszikus idézeteket és agyonkopott közhelyeket adagol úgy, hogy rendre célba találnak: hol első szándékból, hol mandinerből. A szellemesség a helyzetet leplezi le, a rossz vicc, a közhely, klapancia meg azt, aki mondja.

Fodor Tamás rendezésében egyensúlyban van a darab szórakoztató-bohózati jellege és szatirikus fantasztikuma. A színészeknek nemcsak remek poentírozási lehetőségekre, de éles, kontúros alakformálásra is lehetőségük van. Hannus Zoltán adja a pitiáner, ám nagyralátó, a nehézségekkel szívósan küzdő földhivatali előadót, Epres Attila tárgyilagos magabiztossággal meg bravúros rángatózással jellemzi a mindig győztes államtitkárt, Tamási Zoltán fanyar logikával világítja át az alezredes szolgálatkészen hajlékony gondolkodását. Horváth Zsuzsa kopott lelkű bejárónőt, Nádasi László egy talán csak álcázásként ostoba rendőrt, Nyakó Júlia kedélyesen érzelemmentes asszonyt formál. Homonnai Katalin három szerepben is az ártatlan éretlenséget hozza be a játékba.

Körgangon, nyilvános területen zajlik a nyilvánvalóan képtelen játék, a lepusztult közeget praktikus egyszerűséggel jellemző díszletet Szegő György tervezte. Bizonyára költségcsökkentési megfontolásokból is kerül ki minden cselekvés a lakásokból, de végül ennek tartalmi következménye lesz. Nincsenek titkok, nyilvánosan folyik minden disznóság, minden bűn. Mindenki mindent tud, de ez semmin sem változtat.

Baksa Imre, Epres Attila és Téglás Márton