Deák Péter azt mondja, hogy a NATO- és az EU-tagsággal "értékrendet" választottunk, s "ezzel kapcsolatos felelősségünk és kötelességünk fokozottan növekedett". Igaza van, de ebből az alapállásból sajnos tévesen próbálja levezetni mind az iraki katonai beavatkozást, mind pedig a magyar katonai szerepvállalást. Ugyanis - mint közismert - a NATO és az EU értékrendjét választó országok nagy része elutasította a háborúban és az azt követő folyamatban való katonai részvételt. Ők éppen arra hivatkoztak, hogy értékrendjükkel ez a háború és az ilyen "béketeremtés" nem fér össze, s hogy éppen felelősségük tudatában cselekedtek így. Magyarország is választhatta volna a felelős magatartás e formáját.

Deák Péter azt mondja, hogy a magyar szállítózászlóalj "humanitárius válságkezelő, békefenntartó küldetésben" vesz részt. Két bekezdéssel később már annak örvend, hogy az ebből származó legnagyobb "gyakorlati" hasznot a "harci tapasztalatok" megszerzése jelenti. E két állítás nem lehet egyidejűleg igaz. A valóság az, hogy állig felfegyverzett katonáink az első pillanattól háborús körülmények között szolgálnak, és ebből eredően valóban harci tapasztalatokra tesznek szert. Deák szerint ezek hasznosak. Szerintem nem, de ettől még neki lehet igaza. Itt nem vitatkozom azzal az örök tétellel, hogy a legjobb hadgyakorlat a háborúban való részvétel. Civilként azonban legyen szabad megjegyeznem, hogy Magyarország határaitól több ezer kilométerre zajló, mintegy 50 milliárd forintba kerülő tapasztalatszerző akció helyett sokkal jobban szeretném, ha ezt a pénzt az iraki nép valóban humanitárius megsegítésére vagy talán a magyar közállapotok javítására fordítottuk volna.

A szerző összefüggést tételez fel az önkéntes haderőre való áttérés és az iraki katonai jelenlét költsége között. Téved, hiszen az önkéntes haderőre való áttérés társadalmi költségeinek megtakarításaiból fedezhetők a hivatásos hadsereg felállításának költségei. A látszatát is el kellene kerülni annak, hogy az iraki katonai kontingens 10 milliárd forintra becsült - az Országgyűlés által elutasított - 90 napos túlszolgálata bármilyen anyagi öszszefüggésben állna a hadsereg modellváltásával. Ha sor került volna rá, a kormány külön alapjából fedezték volna a költségeit, vagyis a honvédség nem enynyivel kevesebbel, hanem ennyivel többel gazdálkodhatott volna.

Deák szerint a magyar katonai alakulat március 31-ig való kinntartása racionális döntés, ennek "merev elutasítása nemzetközileg példátlan lenne" (illetve most már volt). Számos racionalitás létezik, viszont az iraki katonai jelenlét racionalitásának elutasítására számos példa akad. Más típusú racionalitás, de racionális döntés eredménye nyomán hívta viszsza Spanyolország (1300 fő), Norvégia (140 fő), a Fülöp-szigetek (51 fő), a Dominikai Köztársaság (300 fő) és Honduras (370 fő) a katonáit.

Deák szerint, ha a parlamenti pártok nem tudnak megegyezni az iraki magyar kontingens kinnmaradásáról, akkor "a szélsőjobb alkalmasint még az utcára is kivinné az iraki szerepvállalás kérdését, s egyesek a minél nagyobb zavarkeltés végett még újabb népszavazást is kezdeményezhetnek". Hogyan kerülnek egy mondatba a szélsőjobb, az utcai tüntetés, az iraki szerepvállalás s a zavarkeltő és újabb népszavazást kezdeményező "egyesek"? Szélsőjobbos szervezetekkel nem tüntetek együtt, és nem tartom szerencsésnek, ha parlamenti pártok utcai tüntetéseket tartanak vagy népszavazást kezdeményeznek a parlamenti politizálás helyett. De itt nem erről van szó! A világ országaiban és Magyarországon nem a szélsőjobb vitte ki az utcára az iraki háború ellenzőit. A háború nem szélsőjobboldali ellenzői voltak többségben az utcán, és ők képviselték a normalitást, szemben a politikai és médiaelit jelentős részével, mely támogatta a háborút. Szélsőjobbot emlegetni fölösleges riogatás, és a korábban vagy a jövőben a háború ellen utcára vonulókkal szemben inszinuáció. Szeretnék hitet tenni itt a demokratikus országokban szabadon "művelhető" jogintézmény, a politikai establishment kialakult hatalomgyakorlási mechanizmusát olykor bizony megzavaró népszavazás intézménye mellett is.

Az a másutt is, nálunk is tipikus politikusi és "független szakértői" felfogás, melyet Deák cikke példáz, így foglalható össze: bármi is történt korábban, ma már nem lehet magára hagyni az iraki népet. Ebben az állításban van igazság, de azt a látszatot kelti, mintha Irak katonai megszállása az emberi jogok érvényesüléséről, Irak demokratizálásáról szólna elsődlegesen és meghatározóan, mintha a már adott helyzetben felejthető lenne az ide vezető úton elkövetett bűnök, a politikusok és szakértőik felelőssége, és mintha fegyverrel és az amerikaiakkal valaha is megoldható képletről lenne szó.

Csapody Tamás, szociológus

Csapody Tamás