Nuray helyett leendő sógornője jelent meg a szertartáson, ő hamisította alá a nevét is az okmányon. Amikor a lány tiltakozni mert a férj ellen, apja összeviszsza verte és megtaposta. A keresztény Serap sem járt jobban: már nyolcévesen odaígérték egy unokatestvérnek, tizenhat éves korától iskolába sem engedték; minek, úgyis háziasszony lesz belőle. Serap ellenkezett, de sem anyja, sem testvérei nem álltak mellé. Amikor közölte, hogy ő nem hajlandó férjhez menni, apja nemcsak megverte, hanem kis híján összekaszabolta a konyhakéssel. A lányokat végül a rendőrség mentette ki a szülői házból, és helyezte biztonságba a Papatya lánysegítő szervezetnél.

A Papatya titkos szervezet: se címe, se telefonszáma, a munkatársakról sem szabad fényképet készíteni, még a nevüket se szívesen mondják meg, mert mindez veszélybe sodorhatná őket és egész tevékenységüket. A kényszerházasság elől menekülő, többségükben török, illetve muzulmán lányok két hónapig élhetnek a berlini "menhelyen", ezalatt igyekeznek elrendezni a sorsukat. Nuray például visszatért a szülői házba, miután apja ígéretet tett, hogy felbontja a házasságot. Serap viszont álnéven egy másik német nagyvárosba költözött. A szülei még mindig nyomoznak utána, ő pedig retteg, hogy megtalálják és megölik.

- Nincsenek adataink arról, hogy a Németországban élő külföldi családok hány százalékában dívik a kényszerházasság - rázza a fejét a Papatya munkatársa egy berlini konferencián. Névtáblája nincs, a tévésekkel pedig már korábban megállapodott, a kamera őt elkerüli. - Valószínűleg csak egy kisebbségről van szó, de nem is a szám a lényeg, hanem az, hogy ezt a jelenséget túl sokáig eltűrtük. Pedig a férfi-női egyenjogúságot kimondó német törvényekbe ütközik, még akkor is, ha a rendőrség és az igazságszolgáltatás sokáig úgy kezelte, mint ami belefér a "kulturális különbségekbe".

Az 1986-ban alapított Papatya évente 60-70 lányt fogad be, túlnyomó többségük török, de vannak köztük libanoni, marokkói és a volt Jugoszláviából származók is. A lányok körülbelül fele viszszatér - olykor csak időlegesen - a családjához, a másik fele saját lábára áll. Az apák épp ezt próbálják mindenáron elkerülni: a nők függetlenségének megakadályozása érdekében a legbrutálisabb verésektől és halálos fenyegetésektől sem riadnak vissza. A háttérben ott lappang a félelem: mit szól majd a közösség, a barátok, a rokonok, ha elveszíti az ellenőrzést a lánya felett? Mit szólnak a szomszédok, ha a kislányt meglátják az utcán egy fiúval? A legjobb minél előbb férjhez adni, még mielőtt valami "baj" történik, aztán viselje a felelősséget a férj.

- Sajnos a muzulmán nők egy része is elfogadja az erőszakot. Ha egy férfi azt állítja, hogy a becsületén esett csorbát kell kiköszörülni, akkor minden eszköz megengedett: a lányt fizikai és lelki terrorral házasságra lehet kényszeríteni, ha pedig az anyja a védelmére kelne, kékre-zöldre lehet verni. A jelenségnek ráadásul semmi köze ahhoz, hogy tanult vagy képzetlen emberek a szülők, a diplomásoknál legfeljebb több a lelki, és kevesebb a fizikai terror - magyarázza Seyran Ates ügyvédnő, a 2004-es berlini Frauenpreis díjazottja. A női jogok szószólójaként számon tartott asszonyt is többször megfenyegették, és legutóbb már saját családja is arra kérte, kritizálja valamivel visszafogottabban a török közösséget. - Néha én is félek, de vajon nem abszurd helyzet, hogy egy demokráciában veszélybe kerülhet az, aki szót emel a jogsértések ellen?

A német sajtó manapság előszeretettel cikkezik arról, hogy a török bevándorlók nem hajlandók integrálódni és párhuzamos társadalmat hoznak létre: gettókban élnek, csak egymással érintkeznek, csak törökül beszélnek, és a saját szokásaikat tartják. Miközben az óhazai török társadalom egyre modernebb, a németországi közösségekben a kőkonzervativizmus jött divatba. - Nemcsak az apákkal, hanem a fiútestvérekkel is gond van. Ők azok, akik általában végrehajtják a családra szégyent hozó lány halálos ítéletét - magyarázza az ügyvédnő, aki török vendégmunkások gyermekeként már Berlinben született. Kritikájából kijut a többségi társadalomnak is: - A németek évtizedekig azt gondolták, hogy a bevándorlók egyszer majd hazamennek. Maradtak. Most már a harmadik generáció nő fel, anélkül, hogy tudná, valójában hova tartozik. Valójában nem ismerik a régi muzulmán hagyományokat, de nem fogadják el a német szabályokat sem. Az iskolából kimaradnak, semmilyen sikerélményük nincs az életben, és a gettóbeli közösségben egyedül a macho mivoltukkal tudnak maguknak tiszteletet kivívni. Ez pedig a nők fölötti uralkodást jelenti. Ez tehát nemcsak kulturális, hanem szociális probléma is, és így is kell kezelni: vigyázni kell, hogy különösen a jelenlegi európai légkörben nehogy általános idegengyűlölet legyen belőle.

Rana Husszeini, jordániai újságírónő a németországinál jóval brutálisabb gyilkosságokat is látott - a becsület nevében. Az apa elhatározásával szembeszegülő lányokat nem egy, hanem húsz lövéssel, vagy tizenhárom késszúrással ölték meg. A gyilkos fivéreket 3-6 havi börtönre ítélték. Azok a lányok, akik el tudtak menekülni, menhely híján a börtönökben kerestek menedéket, ott éltek éveken keresztül a köztörvényesekkel. Husszeini tényfeltáró munkájának köszönhetően a jordániai kormány - más arab országokkal ellentétben - legalább elismeri, hogy van ilyen probléma, és keresi a megoldást. Rana kérdésünkre elismeri: - A világ jelenlegi állapota, az iraki háború sajnos hátráltatja a munkát. Eddig is vádoltak azzal, hogy a nyugat ügynöke vagyok, és a nők felszabadításával fel akarom lazítani a hagyományos erkölcsöt, de most még a mérsékeltek is bekeményítenek, mert úgy érzik, a teljes muzulmán értékközösséget veszély fenyegeti.

Berlin, 2004. november

Muzulmán nõk Berlinben (a kép nem a riport helyszínén készült)