Mintha villanásra feltámadt volna: a Filmszemle premierjén Nagy Imre láttán nagy taps tört ki a Kongresszusi Központ sötét termében. Másnap a párizsi Le Monde címlapra tette magyar fesztivál-beszámolóját, megemlítve persze ezt a váratlan (?) tapsot. A Napló-sorozat második részét láttuk, a rendszerváltás előtt, 1987 februárjában.

A forradalom őszéről azóta több érdekes, olykor izgalmas, de igazán jó film még nem készült. A Temetetlen halott szép és igaz munka - de csak akkor, ha elfogadjuk, hogy nem a politika, nem az ötvenes évek egésze a témája. Alapjában más eszközökkel él, mint a korfestő Napló-sorozat, ahol egyébként szintén a hősnő szűkebb sorsa, portréja volt az igazán maradandó. Nagyon zárt film, a legjobb értelemben. A keretjáték Nagy Erzsébeté, a politikus lányáé, aki nem kér a gyilkosoktól semmit, és ezzel a gesztussal a jelené is Mészáros Márta alkotása. Jelenidejű film, holott a sztálinista-kádárista diktatúrának rég vége. Jelenidejű mégis, nemcsak a záró képsor kissé idealisztikus és derűs jelenetével, amelyben két fiatal virágcsokrot helyez a sírra. Nemcsak azért, mert gyilkosai közül senki nem ismerte el bűnét, s van, aki állami védettségben élt vagy él 1989 után. Azért szólhat a jelen vitáihoz, mert ma is akad, akinek elfogadhatatlan, hogy hőssé válhatott egy kommunista - szembefordulva addigi ideológiájával, eszméinek gyakorlatával és önmaga szolga-múltjával. Nem érnek fel Nagy Imre cvikkeréig sem, ezért nem is békülhetnek példájával.

Mészáros Márta keskeny sávon jár, amikor zárt portréfilmjébe mégis beiktat eredeti dokumentum- és híradórészleteket. Kádár Jánost látjuk e képeken. Kísérteties az a bizonyos 1957. május 1.,

amellyel a rendszer először igazolhatta magát a kétszázezres ünneplő (vagy legalább odasereglett) tömeggel. Számomra riasztóbb volt Kádár néhány később elmondott beszédrészlete. Önmaga szerepében 1958 táján: kínzóan valódi ez a saját primitív beszédétől néhány önfeledt, nevetgélő percre megszédült lumpenarc (nekem örökké az marad) - nincs színész, aki jobban eljátszaná. (Filmje végén a mártírok hamvainak megtalálásakor Mészáros Márta néhány képet felhasznált Ember Judit emlékezetes dokumentumából, az Új magyar Mária-siralomból is.) Sikerült a dokumentumok beillesztése - ellenpontozza, de nem töri meg a portrét.

A történelmet nem jó fikcióval didaktikusan "illusztrálni". Ezért, bár én a romániai deportálás összes jelenetét kissé magyarázó hangja ellenére is szépen kidolgozottnak, igaz hatásúnak érzem, igazán nagyra a börtönjeleneteket tartom. Egyaránt igaznak Jan Nowicki kétségbeesett tanácstalanságát, dühöngését, majd végső megerősödését igazában: "Kegyelmet nem kérek." Cvikkeres, bajszos arc - összekötözve, arccal a földnek ássák el. Egyenruhás hóhérlegények ücsörögnek faládákon a börtönudvar falánál csontbuta, állatias közönnyel, feltárva valamit a gonoszság észrevehetetlen lényegéből. Vida, vakhitének fanatikus vérbírája, aki felsőbb utasítás nélkül is halálos ítéletet hozott volna, és e butának születettek csoportja együtt - talán itt lapul valahol a magyarázat... Nagy Imre szelleme, példája ma is azért fontos, amiért a forradalom utolsó napjaiban, és amiért halálakor volt. Akkor, október legvégétől azok is elfogadták, akiknek egészen más nézeteik voltak a társadalomról és a magyar jövőről. Petri György szép versében "esendő, sértett" férfiről ír. Mészáros Márta filmjében ez az esendő, sértett férfi már visszatalált a magyar néphez, az igazsághoz. Történelmi válsághelyzeteken túl, demokratikus társadalomban "nemzeti egységet" kívánni ostobaság. A nácikon és a halálukig hű, a véresen embertelen utópiáért megingás nélkül munkálkodó ("az úton végig kell menni" jelmondatú), önigazoló és bűneiket semmivel nem megváltó sztálinistákon-leninistákon kívül bármely élő vagy halott politikusról közös véleményt botorság lenne a mai időkben megkívánni. Ha azonban ma a történelmi Nagy Imre életútját mocskoló véleményt hallok vagy olvasok - erősnek érzem a sötétséget.

A Temetetlen halott nemcsak becsületes, hanem jó film is. Szerencsére nem történelmi festmény - talán ezért fogadhatja szeretettel a gimnáziumi korosztály. Mészáros Márta munkája ugyan hű a "történelmi" Nagy Imréhez, de hősének előéletét - néhány visszapillantást leszámítva - nem ábrázolja. Az 1953-tól zajló eseményeket ismertnek feltételezi, ötvenhat októberét és november negyedikét, meg Nagy Imréék szovjet elhurcolását csak jelzi. Azokkal értek egyet, akik szerint a Napló-trilógiával, annak szélesebb tablójával együtt teljes ennek a filmnek az igazsága.

A Temetetlen halott azonban vállalt hiányaival, vállaltan érzelmes jeleneteivel önmagában is erős, hiteles, igaz játékfilm-dokumentum. Nem történelemlecke, de biztos vagyok benne, hogy sok fiatal emberben történelmi kíváncsiságot (is) ébreszt. Csendes erejével továbbgondolásra serkentő, megragadó portré. A közelkép portréalakját játszó Jan Nowicki akkor is szinte egymaga viszi-hordozza vállán az egész alkotást, ha Vida vérbíró szerepében kiváló Mácsai Pál, és a börtönorvos szerepében még nagyszerűbb Cserhalmi György. Nowicki természetessé tesz néhány apró és furcsa gesztust, szánni való sírása, dührohama, és ritka mosolya nehezen feledhető. Börtöncellájában csótányhoz beszél, börtönudvarsétán mosolyogva egy szimatoló patkányt szemlél: őrei bolondnak nézik. Bolond, hiszen szülőföldje porából őriz haláláig zacskónyi földet. Nowicki hosszú "magyar" színészi pályájának ez a film az eddigi csúcsa. (Igen méltánylandó Ujlaki Dénes szinkronalakítása is.) Jancsó Nyika operatőr - ha nem profán így titulálni - régi munkatársa Mészáros Mártának. Úgy érzem, főként a nem díszletben, valódi börtönben forgatott kékeszöld jelenetek révén most fotografálta legjobb munkáját.

A Temetetlen halott a komor hátteret, a vérző zászlókat, a zsarnokság bukását és új győzelmét a háttérbe száműzi - vázlatosan, csak lábjegyzet formában érinti. Élesen, elmélyülten, alig feledhetően elevenít meg egy halála előtti tetteivel és halálával még inkább politikailag igazzá vált becsületes férfit. Akivel sokaknak ma is nehéz megbékélni.

Kulka János és Jan Nowicki