A pártmúzeum
Ez az első olyan hazai történeti kiállítás, amelyben elvileg mintha meg akarnák valósítani Hannah Arendt totalitarizmuskoncepcióját, és egymás mellé állítják a nyilas és a kommunista diktatúrát. A totalitarizmuselmélet a kommunista és náci diktatúrák rokon vonásaiból indul ki: az egypártrendszer, az egyedül legitim üdvtan hirdetése, a „vezér” kultusza és az állam mindenhatósága mindkét rendszer közös ismérve.
A pártállami rendszer története azonban tág teret kap a kiállításon, a puhuló Kádár-rendszer gyakorlatilag egy szintre kerül a nyilas diktatúrával. Ez azt sugallja, hogy a két diktatúrának a múzeum külsején és kapujában jelképesen hangsúlyosan egyenlősége a bemutatott pártállami időszak egészére is érvényes. A tájékozatlan látogatónak annál is inkább erre a következtetésre kell jutnia, mivel a múzeum kifejezetten kerüli témájának pontos meghatározását.
Mindebből az is következik, hogy a kiállítók még azt a koncepciót sem fogták fel, amelynek jegyében múzeumukat megnyitották: a totalitarizmuselmélet lényege ugyanis épp a különböző rendszerek közötti strukturális hasonlóságok és összefüggések bemutatása volna. Ha ezt megteszik, ha felsorolják a két diktatúra áldozatainak számát és a terror módozatait, akkor a múzeum időhatárai váltak volna tarthatatlanná, mivel a Kádár-korszak kései szakasza aligha feleltethető meg a nyilas uralomnak. Ennek ellenére elképzelhetőek olyan szempontok, amelyek alapján a Kádár-kori diktatúra és a nyilas terror együtt is kiállítható, de akkor ezeket a szempontokat a kiállítás elején le kell szögezni. Ez azonban elmaradt.Az első kiállítási terem a „kettős megszállásé”. A kiállításnak ugyan nem célja a holokauszthoz vezető út bemutatása, de a kérdést az alábbi mondatokkal nem lehet elintézni:
„Az 1944-es náci megszállásig Magyarország élén választott, legitim kormány és parlament állt, ellenzéki pártok tevékenykedtek, képviselőik ott ültek az ország házában. A háborús megszorítások ellenére érvényesült a sajtószabadság. A magyar polgárok jobban és szabadabban éltek szomszédaiknál. Március 19-e után azonban ízelítőt kapott az ország abból, mi várt volna rá, ha a nácik győznek.”
A látogató azt hiheti, hogy a későbbi eseményekért csupán egy szűk, kis létszámú réteg tehető felelőssé, holott a valóságban ez épp fordítva volt. Az önvizsgálatnak, a katarzisnak a lehetősége így eleve elmarad. Annak fényében, hogy a zsidóellenes intézkedések vagyoni következményeinek több százezer haszonlesője volt, illetve hogy a kormánypártok a nyilasoktól zsidóellenességben csak csekély mértékben különböztek, a közölt tájékoztatás teljesen félrevezető.A következő teremszövegben Szálasi kapcsán is megtévesztő információk szerepelnek:
„Szálasi hungarista mozgalma, szociális programja, zsidóellenes és nacionalista demagógiája, valamint radikalizmusa révén – a titkos választójog bevezetését követően – jelentős politikai erővé növekedett. Német segítség és támogatás nélkül azonban soha nem válhatott volna kormányzati tényezővé.”
A nyilasok az 1939-es választások alkalmával a kerületek felében nem voltak képesek jelöltet állítani, mivel nem rendelkeztek az ehhez szükséges tízezer pengős kaucióval. Sajtójukat a választások előtt betiltották és a párt szinte teljes vezetőségét internálták. Ennek ellenére azokban a kerületekben, amelyekben egyéni jelölt is indult, a nyilasok átlagosan negyven százalékot kaptak. Teljesen szabad körülmények között akár a választást is megnyerhették volna. Erről a rendezők mélyen hallgatnak: érthető, hiszen amennyiben e kérdést tárgyalnák, fel kellene adni azt a szemléletet, amelyben a magyar felelősség tárgyalásának nem nagyon jut hely.A kiállítóknak a nyilas mozgalommal kapcsolatos és az érintőképernyőn lehívható értékelése („német mintára alakult”) arról árulkodik, hogy nincsenek tisztában a tényekkel. A nyilaskeresztes párt-hungarista mozgalom egyáltalán nem német minta szerint alakult. Magyarországon egyrészt már 1920-ban léteztek fasiszta és nemzetiszocialista pártok, az NSDAP-tól teljesen önállóan. Másrészt a nyilasok ideológiájukban a turanizmusra és Prohászka Ottokár „hungarizmusára” támaszkodva teljesen egyedi, önálló világképet testesítettek meg.
A kiállítóknak a korszak társadalmi állapotaival kapcsolatos tájékozatlanságáról tanúskodik az érintőképernyőn elérhető szöveg is.
Eszerint 1939 után a „mozgalom lassú erjedésnek indult, részben a magyar közélet antiradikalizmusa, részben a mozgalom élesen zsidóellenes szalonképtelensége miatt.” Az állítás indoklásának minden szava téves. Nem a magyar közélet volt ugyanis antiradikális, hanem a politikai elit egy szűk része. A közélet állítólagos „anti-radikalitása” jól mérhető az eladott sajtótermékek jellegéből: míg a Magyar Nemzet olvasótábora nem haladta meg a százezer főt, addig a nyilas Pesti Újság 1941-ben is elérte a napi kétszázezres példányszámot. De nemcsak a nyilasok lapja hirdetett radikális és uszító antiszemita propagandát: a Virradat vagy a Magyarság ugyanabban a stílusban cikkezett, míg polgári-liberális írások szinte csak a Népszava és a Magyar Nemzet hasábjain jelentek meg. A magyar közélet radikalizmusa mérhető le az 1939-es választások eredményein is: Sombor-Schweinitzer József rendőrfőtanácsos elkeseredetten állapította meg 1943-ban hogy a képviselők 75 százaléka „intranzigens antiszemita”, és ebben a tekintetben semmi különbség sincs nyilasok és kormánypártiak között. Kállay bevallja emlékirataiban, hogy a pártjával való első találkozáson már az a benyomás alakult ki benne, hogy „többet egy őszinte szót sem” szólhat, és 1943-ban csak a parlament elnapolásával tudott kormányozni.
A következő terem a gulág világát mutatja be. Minősíthetetlen, hogy egy múzeum pontos információk helyett tízmilliós számokkal dobálódzik, amikor épp a gulág áldozataira vonatkozóan már részletes adatok állnak rendelkezésünkre.
„A gulág lágereiben több tízmillió ember pusztult el. Voltak évek, amikor az őrszemélyzet brutalitása, a szovjet hatóságok által megszabott kivégzési tervszámok – kvóták – a szörnyű körülmények, a napi 10–12 órás megerőltető munka, az éhség, a fagy hatására több millióra rúgott az áldozatok száma. A rabok bányákban, út-, gát- és vasútépítéseknél dolgoztak, embertelen körülmények között, megfelelő szerszámok, élelmezés és ruházat nélkül.”
Valójában 1939 és 1945 között a gulágon összesen 1 370 000 személy vesztette életét. 1939 előtt az itt elpusztultak száma egy évben sem haladta meg a százezer főt. A sztálini diktatúra áldozatainak száma csakugyan tízmilliós nagyságú, de ezek túlnyomó többsége nem a gulágon pusztult el. A kivégzési kvóták, vagy a „csisztka” azaz az 1937–38-as nagy tisztogatás halálos áldozatait is helytelen a gulág áldozatai között szerepeltetni, mivel ők a táborokba általában be sem kerültek. Tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló adatok is leleplezőek, teljesen felesleges a szovjet rendszer bűneit enynyire körvonalazatlanul és pontatlanul bemutatni.
Hatalmas szőnyegen járva láthatjuk a Szovjetunió területét, közben vonatkerekek zakatolása hallható. Azt, hogy pontosan hol voltak táborok, nem tudhatjuk meg, mert a szőnyegbe ezt az információt már nem hímezték bele, ami nem lehet véletlen, mert különben el kellene azt is magyarázni, hogy miért foglalkoznak az Andrássy út 60. története kapcsán olyan létesítményekkel, amelyek tőle több ezer kilométer távolságban, Szibériában találhatók. És ha ezt szükségesnek tartották, akkor miért nem tartották ugyanezt szükségesnek a Magyarországról deportált zsidók sorsát megpecsételő náci megsemmisítő táborok esetében? Nem érv, hogy a kiállításnak a Sztójay-kormány korszaka nem tárgya, hiszen a megsemmisítő táborok 1944. október 15. után is működtek, sőt csak ebben az időszakban és a háború utolsó hónapjaiban került sor a rettenetes halálmenetekre, amelynek során a kiürített koncentrációs táborok lakóit vagy munkaszolgálatosokat a legelemibb ellátás nélkül hajtották tovább a hátországba. Erről a kiállításnak semmilyen mondanivalója sincs, holott a holokauszt áldozatainak jelentős része e halálmenetekben pusztult el.
Az átöltözést prezentáló teremben látható talán a leglátványosabban a szimbolikus bemutatás kudarca. Az ötlet – hogyan lesznek a kisnyilasokból kiskommunisták – üdvözlendő. Ez a bemutatás azonban teljesen mást sugall: a terem közepén ugyanis egy tányéron egymással szembeállított pártszolgálatos és ávós forog. Képernyőn meg azt láthatjuk, hogy különböző figurák egymás után átöltöznek az előzőek által visszahagyott ruhákba, hangeffektusként pedig a ruhaszekrényajtók csapódása hallható. A falon kis keretes szövegként szerepel az a formanyomtatvány, amelyben a bűnbánó nyilasok felvételüket kérhették a kommunista pártba – de ez az utalás majdnem teljesen elsikkad a sokkal látványosabb nyilas–ávós átöltözködés mellett. Amennyiben a kiállítók a kisnyilasok kiskommunistává változását kívánták volna illusztrálni, akkor két párttagsági könyvnek, vagy két civil ruhás és pártjelvényes figurának kellene a tányéron forognia. Annak tükrében, hogy 1945-ben egyetlenegy nyilas sem öltözött át a politikai rendőrség egyenruhájába (még a kiállítók bevallása szerint se), a prezentációt nehéz másnak, mint történelemhamisításnak minősíteni.
Az antikommunista ellenállással foglalkozó terem: egyetlen berendezési tárgya a pódiumra állított, háromszor ismétlődő asztal és szék. Filmben kiválóan festene e díszlet, sokat elárulna a kor fojtó légköréből. Múzeumban viszont szükséges volna a prezentáció ténybeli alátámasztása. Annál is inkább, mivel épp ennek az ellenállásnak a történetét tárta fel a történelemtudomány a legkevésbé. A teremszövegben viszont tényekkel alá nem támasztott mondatok szerepelnek: „Tízezrek vállalkoztak a fegyveres ellenállás szervezésére”, „Sokuknak a nevét sem ismerjük. Másokról még mindig a kommunista hazugságok terjednek. Pedig ők igazi hősök.” E mondatoknak nemcsak a valóságtartalma kérdőjelezhető meg (például nincs adat arról, hogy „tízezrek” próbáltak volna fegyveres ellenállást szervezni), hanem az is, hogy egyoldalúan hősiessé magasztosít minden antikommunista mozgalmat, így a szélsőjobboldali, rasszista irányultságúakat is. Mivel a kiállítók külön hivatkoznak a rongyos gárdistákra és a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségére, ezért kötelességük lett volna legalább azt bemutatni, hogy az antikommunista ellenállás egy (jelentős) része egyáltalán nem demokratikus érzületből táplálkozott. Ha hatalomra jutottak volna, ők is a terrort alkalmazták volna ellenfeleikkel szemben. Azzal, hogy ezt a szempontot a kiállítók teljesen elhallgatják, a ház általuk is felvállalt üzenetét kérdőjelezik meg: a már említett totalitarizmuselmélet egyik lényeges pontja, hogy a diktatúrák ellen diktatúrákkal küzdeni katasztrófát jelent.
Noha a múzeum deklaráltan két totális diktatúrának kíván emléket állítani, csak az antikommunista ellenállásnak szentel külön helységet, az antifasiszta ellenállásnak nem. Valójában nem meglepő ez az eljárás: ha ugyanis készítettek volna az antifasiszta ellenállóknak is termet, akkor nehezen lehetett volna elkerülni annak bemutatását, hogy a tettesek és áldozatok csoportja nem választható el feketén-fehéren egymástól. A politikai rendőrség, a későbbi ÁVO (Államvédelmi Osztály) és jogutódja, az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) első tagjai kivétel nélkül korábbi áldozatok, zsidó munkaszolgálatosok voltak, tehát már ezen a jogcímen is ki lehetne őket állítani, és közülük többen az antifasiszta ellenállásban is részt vettek, ami újabb érv amellett, hogy ne csak tettesként szerepeltessék őket.
Az át- és kitelepítésekről szóló terem ötletes enteriőrje (lefüggönyzött fekete kocsi, falat borító újságkivágatok) nem leplezheti el, hogy ebben a helységben is elhallgatásokkal operálnak a kiállítók. A kitelepítések első áldozatai ugyanis a magyarországi németek voltak, de az ő sorsukról szinte semmit sem tudunk meg. Így a termet minden olyan témától megtisztították, amely a látogatónak lehetőséget adna a nemzeti felelősséggel való szembenézésre. Emellett a teremszöveg hamis információkat terjeszt: „A győztesek döntése következtében Magyarországról is elűzték a német származásúakat, mintegy 200 ezer főt.”
A németek elűzése nem a győztesek döntésének következménye volt. A magyar kormány önállóan, saját hatáskörben, minisztertanácsi szavazással határozott erről. A kormánydöntés időpontjában a Szovjetunió ilyet még nem kezdeményezett, a SZEB ekkor még semmilyen nyomást nem gyakorolt, sőt angol–amerikai részről kifejezetten tiltakoztak a magyar kitelepítési szándék ellen. Sajátos módon az érintőképernyőn elhelyezett, nehezen hozzáférhető szöveg maga is cáfolja azt, amit a látogatók teremszövegként látnak. Előbbiben ugyanis már az olvasható, hogy a kitelepítésre „a magyar parlament döntésének következtében” került sor. Miért titkolják el ezt a tényt a teremben?
Az ávósokról csupán egy leegyszerűsítő és hamisításokkal terhelt mondat olvasható: „szélsőbaloldali elemekből, bűnözőkből és megannyi egykori nyilas pribékből formálódó szervezet”.
Valójában az ÁVO és az ÁVH vezetésében, tehát a kiállított tablón szereplő személyek között egyetlen egykori nyilas pribék sem szerepel. Nem is szerepelhet, mert az intézmény alapítói, illetve vezetői között egyetlen korábbi nyilas sem akadt, és szerepük az egyszerű ávósok között sem volt említésre méltó. Arról, hogy a vezetők közül hányan voltak bűnözők, a történeti kutatás egyelőre nem rendelkezik megbízható adatokkal, az állítás tehát felesleges denunciálás. Az ávósok egy része csakugyan meggyőződéses kommunista, azaz „szélsőbaloldali elem” volt. Többeknél a bosszúállás is felvetődhetett szempontként, hiszen az ÁVO kezdeti vezetői kivétel nélkül zsidó származásúak voltak, és munkaszolgálatosként a diktatúrát először az áldozat oldaláról ismerhették meg.
Ezeket a tényeket a kiállítás feltűnően elhallgatja. Azt a feltételezést, hogy erre az elhallgatásra azért került sor, mert a kiállítók nem akarnak „feszültséget” kelteni a kérdésben, el kell vetnünk, hiszen a tények bemutatása nyilvánvalóvá tenné, hogy a baloldali zsidó származásúak „beözönlése” a biztonsági szervek soraiba a szovjet tanácsadók tudatos intézkedése volt, mivel esetükben el lehetett tekinteni attól a veszélytől, hogy jobboldali elemek kerülnek be a szervezetbe. Másrészt a zsidó származás egyáltalán nem akadályozta meg a politikai rendőrség, illetve az ÁVO és később az ÁVH vezetőit, hogy zsidókkal szemben is kíméletlenül járjanak el. A politikai rendőrség első áldozatai között szerepeltek a Weishaus- és Demény-frakció zsidó származású tagjai. Később pedig a „burzsoázia” és a kapitalisták ellen indított hadjárat áldozatai között felülreprezentált a zsidó áldozatok száma. A tények igényes, differenciált bemutatása esetén tehát nem kellene attól tartani, hogy a látogató az ÁVH-ban a „zsidóság meghosszabbított karját” fedezze fel.
Az épület magja, a pincebörtönben berendezett kiállítás. Erre megfelelő felkészítéssel érkezik a látogató, mivel a csigalassúsággal fekete aknába leereszkedő liftben hóhérsegéd mondja el akkurátus pontossággal az akasztás technikájának részleteit. Ezek után természetes, ha a látogató megrendülten lép be az első terembe. Megrendültségét tovább erősíti az azonnal szemébe szökő nagybetűs szöveg, amely egy letartóztatott pap rettegéséről számol be. Majd balra pillantva mocskos cellákat és elgyötört arcú rabokat láthat. A hozzá nem értőnek azonban fel sem tűnik, hogy a kommunizmus áldozatait bemutató kiállítás első „mártírjaiként” Szálasi Ferencet, Pálffy Fidélt, valamint Baky László és Endre László államtitkárokat, a zsidódeportálások fő felelőseit láthatja.
Mivel a teremben semmilyen szöveg sem igazítja el a nézőt arról, hogy őket fogva tartásuk alatt nem kínozták, valamint arról, hogy a velük szemben lefolytatott eljárások nem nevezhetőek kirakatpereknek, ezért mindenki gondolhatja, hogy a megtört alakok igazságtalanul szenvedtek a házban. Ténykérdés viszont, hogy – éppen – a háborús főbűnösök ellen indított eljárások semmiképp sem tarthatók megalapozatlannak, ellátásuk és elhelyezésük a lehetőségekhez képest nem volt rettenetes, és az ítélet, amellyel Szálasit, Bakyt és Endrét sújtották, nem volt igazságtalan. Amit látunk, durva történelemhamisítás.
Szálasi és társainak képe felett korábban csak annyi állott (idézőjel nélkül) hogy ne csak őrizd, gyűlöld, alatta pedig zárójelben: ávós jelmondat az 50-es évekből. Ezt 2003 márciusában kiegészítették egy újabb szöveggel (idézőjel nélkül): háborús bűnösök méltó helyükön. A kiállítók ezzel még inkább azt sugallják, hogy a képen látható személyek (akiknek azonosítása a laikus számára lehetetlen), az ÁVH áldozatai és a „háborús bűnösök” kitétel csak az ÁVH cinikus találmánya.
A pince munkaszolgálatot bemutató termének kísérőszövege a kiállítók fogalmi zavaráról tanúskodik. A kommunista munkaszolgálatosok kapcsán ugyanis azt írják, hogy a „muszosokat katonai kiképzés helyett a bevált nemzetiszocialista módszer szerint »különleges kezelésben« részesítették.”
A kiállítóknak, különösen Schmidt Máriának, aki korábban maga is a holokauszt témájában kutatott, tudnia kellene, hogy a nemzetiszocialista különleges kezelés (Sonderbehandlung) az érintettek fizikai megsemmisítését jelentette. Erről a Rákosi-korszak muszosai esetében nem lehet szó. Egy esetleges harmadik világháborúban feltehetően ugyanúgy jártak volna el a munkaszolgálatosokkal, mint korábban, a fasizmus idején. De az 50-es években a munkaszolgálat célja semmiképp sem a „mozgó vesztőhely”, hanem a megbízhatatlannak tartott egyének munkaerejének maximális kihasználása volt.
Tettes és áldozat megengedhetetlen összekeverése különösen a pincebörtönben feltűnő és aktuálpolitikai szempontokról árulkodik. A rekonstruált cellákban kiakasztott arcképek egyike mellett sem szerepel, hogy az illető pontosan mit tett, miért vált a terror áldozatává. Így fordulhat elő, hogy áldozatként szerepel Bilkei-Papp László, aki 1944-ben a nyilas Vannay-különítmény elhárítórészének tagjaként tevékenykedett. 1945-ben „Zsidó világ Magyarországon” címmel antiszemita röpcédulákat terjesztett. Ezért halálra ítélték, de köztársasági kegyelemből az ítélet életfogytiglanra változott. Három évvel később a rendőrség pótnyomozás keretén belül feltárta Bilkei-Papp 1944-es tevékenységét, amelyet többtucatnyi tanúvallomás támasztott alá. Ezek alapján ellene új eljárás indult, aminek következményeként Bilkei-Pappot kivégezték.
Hangsúlyoznunk kell, hogy Bilkei-Pappról nevén és születési, valamint halálozási dátumán kívül a múzeum semmilyen információt sem árul el. A téma kutatói csak következtethetnek, hogy Bilkei-Papp köztársasági kegyelme „ellenére” történt kivégzése miatt vált „áldozattá”. Azt a tényt, hogy a köztársasági elnöki kegyelem az első és nem a második eljárás során feltárt tevékenységre vonatkozott, nem veszik figyelembe, mint ahogyan minden ezzel kapcsolatos tényt tendenciózusan elhallgatnak.
Sajátosnak minősíthető, hogy olyan személyeket, akiknek antikommunizmusa elsősorban antiszemitizmusukból táplálkozott, hősként és áldozatként tüntetnek fel. Bilkei-Papp neve a múzeumban még két helyen is megismétlődik (szelíd gyermekhang olvassa fel a kivégzettek névsorában, ezzel is szuggerálva ártatlanságát, valamint neve meg van örökítve a Könnyek Termében is), ezért a látogató nem gondolhat mást, minthogy ő is teljesen ártatlan áldozat volt. Hasonló Hadváry Pál esete, akit koncepciós perben ítéltek halálra. Ez azonban nem feledtetheti el a tényt, hogy Hadváryt a keleti területen elkövetett tömeggyilkosságai miatt jogosan is halálra lehetett volna ítélni.
Tettes és áldozat problematikája jelenik meg Donáth György ügyében is. A kiállítás semmit sem árul el róla azon kívül, hogy a Magyar Közösség ellen folytatott koncepciós perben ítélték halálra. A tájékozatlan látogató nem tudhatja, hogy a Magyar Közösség faji alapon működő szervezet volt, amely soraiba nem vett fel zsidó vagy német származásúakat. Tény, hogy a Magyar Közösség és Donáth nem terveztek 1947-ben a köztársaság ellen összeesküvést abban az értelemben, hogy erőszakkal kívánták volna megdöntetni a hatalmat. Azt viszont nem szabad elhallgatni, hogy Donáth és egyes társai raszszista, antiszemita brosúrákat és körleveleket terjesztettek. Donáth a Magyar Élet Pártjában a budapesti szervezet ügyvezető igazgatója és országgyűlési képviselő volt, és az összes zsidótörvényt megszavazta, sőt mellettük vezető állásban propagandát is kifejtett.
Különösen ízléstelennek kell minősíteni, hogy az antiszemita zsidóellenes intézkedésekben személyesen felelős Donáthot és Bilkei-Pappot a cionista Dénes Béla mellett állították ki áldozatként, azt a személyt, akinek rokonságát Donáth és Bilkei-Papp elvbarátai gyilkolták meg.
A kiállítás végén látható a „tettesek galériája”. Szűk folyosón a nyilas és a kommunista terrort megszemélyesíteni hivatott figurák láthatóak. A látogató itt sem kap eligazítást arra nézve, hogy milyen szempontok alapján kerülhetett ki valakinek a fényképe. Nemrégiben kikerült ugyan egy „tettesek” tábla, de az azon szereplő definíció szerint mindenki tettes, aki tevőlegesen részt vett totális diktatúrák létrehozásában vagy fenntartásában.
Ez a kör több tíz- vagy százezer ember, de ha csak a továbbiakban felsorolt 14 különféle szervezet (nyilas karhatalom, ÁVH, politikai bizottság stb.) tagjait vesszük figyelembe, akkor is több tízezernyi fényképnek kellene megjelennie a falon. Mivel csak néhány száz fénykép szerepelhet, ezért a múzeumnak közkinccsé kellett volna tennie a válogatás szempontjait. Sok esetben jelenleg is élő személyekről van szó, és csak nehezen hárítható el az a feltételezés, hogy egyesek szerepeltetését kicsinyes politikai bosszú is motiválta.
A kiállítók logikája még szakemberek számára sem rekonstruálható. Schmidt Mária egy liberális politikus apja esetében egyrészt arra hivatkozik, hogy ő azért tettes, mert az ÁVH személyzetise volt és kisajátította saját részére Bethlen István volt miniszterelnök lakását. Joggal tehető fel a kérdés, hogyha ennyi elegendő a falra kerüléshez, akkor miért nem szerepelnek mások, illetve miért pont egy liberális politikus apját kellett kipécézni. Különösen elgondolkodtató ez az eljárás annak fényében, hogy a múzeum kuratóriumi tagjai között is akad olyan, akinek hozzátartozója a „tettes” múzeumbeli definíciója szerint elvileg kihelyezhető volna, de mégsem került ki a tettesek falára. Schmidt Mária másrészt arra hivatkozik, hogy még nem volt elég idő arra, hogy elkészítsék az indoklások képekhez mellékelendő szövegeit. Ha meggondoljuk, hogy a múzeum már egy éve fennáll, és ma is élő, és a „Terror Háza” alapításakor ellenzéki politikusok apjáról van szó, ez az eljárás minősíthetetlen.
Nemcsak a kommunisták esetében állapítható meg, hogy a kiállítók szakmailag megalapozatlanul jártak el. A nyilas tettesek közül csak kevés látható a falon, de több esetben igencsak megkérdőjelezhető a konkrét személyek szerepeltetése. Vegyük Fiala Ferenc esetét: ő nyilas újságíró és a nyilas kormány sajtóosztályának vezetője volt. 1944 októbere előtt számos szovjetellenes, antiszemita és szélsőjobboldali szellemiségű cikket írt. A nyilas hatalomátvétel után azonban Fiala megundorodott a pártszolgálatosok kegyetlenkedéseitől és zsidókat mentett, így például Heltai Jenőt is védte. Népbírósági perében mentőtanúk serege igazolta, ennek köszönhetően halálos ítéletét a köztársasági elnök kegyelméből életfogytiglanra változtatták.
A vádpontok részben konstruáltak voltak és köztük gyakorlatilag alig szerepeltek az 1944. október 15. utáni események, ezek alapján Fialát nem lehetne szerepeltetni a tettesek falán, hiszen Schmidt Mária szerint csak a nyilas hatalomátvétel utáni eseményeket vonták be a kiállítás tárgykörébe.
Schmidt Mária maga is többször elismerte, hogy a múzeum még nincs kész, és folyamatos bővítésre szorul. Kérdéses, mennyiben vállalható szakmai szempontból egy félkész kiállítás megnyitása, különösen abban az esetben, ha a hiányosságok jelentős része pusztán technikai jellegű (mint például a dokumentumfilmek, fotók és a múzeum által használt kifejezések pontos meghatározása).
E hiányosságok számos esetben téves következtetéseket keltenek a látogatókban. Hogy a Terror Házának e félkész állapotban is meg kellett nyílnia, annak politikai okai lehettek. A múzeum létrehozói, a Fidesz–MPP ideológusai saját történelemszemléletüket kívánták megörökíteni. Ebben a nemzeti önvizsgálatnak, a szembenézésnek sajnos nem volt hely. Ezért kellett a „kényes” kérdéseket, mint például szinte minden, a magyar antiszemitizmussal kapcsolatos témát vagy a németek kitelepítését kiiktatni a kiállításból. Orbán Viktor megnyitóbeszédében kifejtette, hogy Magyarországon a diktatúrák mindig csak külső segítséggel tudtak hatalomra jutni. Mint tudjuk, ez már a Tanácsköztársaság esetében sem volt igaz. A Sztójay-kormány esetében pedig a „rendszerváltást” a magyar köztisztviselői kar túlnyomó többsége végigcsinálta. A zsidóellenes törvényhozás radikalizálódása sem függött össze 1942-ig a német nyomással, ellenkezőleg, a magyar antiszemita intézkedések egy része 1941-ig még a németekénél is radikálisabb volt.
Ugyanígy megkerülhetetlen a szovjet szuronyokkal hatalomra juttatott Kádár-rendszer esetében is a szembenézés, hiszen 1957 május 1-jén már százezrek vonultak fel a Hősök terén, és a magyar értelmiségiek jelentős része vállalta a későbbiek során a kollaborálást. Mindez egy négy méter hosszú „tettesek falával” és néhány tucatnyi fényképpel nem intézhető el. A kiállítók fogalomzavarára utal a kiállítás prospektusának zárómondata is: „A terror egykori háza ma azt példázza, hogy a szabadságért hozott áldozat nem hiábavaló. A két gyilkos rendszer elleni harcból a szabadság és függetlenség erői kerültek ki győztesen.”Ez is egy hamis mondat. A Duna-parton agyonlőttek, a Recsken meggyilkoltak, az életük végéig megnyomorítottak szenvedése csak akkor lehetne „áldozat”, ha létezett volna számukra egyéb alternatíva. A kitelepítetteket, deportáltakat, bebörtönzötteket, kényszermunkára hurcoltakat azonban nem azért sújtotta a balsors, mert a „szabadság és függetlenség” aktív harcosai voltak, hanem azért mert zsidónak vagy „burzsoának” születtek. Ha a múzeum következetesen a totalitarizmus koncepcióját képviselte volna, akkor nem kerülhetett volna sor effajta kisiklásokra. Így viszont maradt a sterilizált és aktuálpolitikiailag jól felhasználható kiállítás, amelynek végén a „mi” fogalmával megegyező „jó” győzedelmeskedhet az „idegennek” megfeleltethető „gonosz” felett.