Előrebocsátjuk, hogy az érintettet személyesen is jól ismerjük, barátunknak tartjuk, és több írást jegyeztünk vele közösen az Élet és Irodalomban. Így aztán csodálkozva látjuk, hogy a megjelent írások szerint - szerzőtől függően - Kóczián vagy a sajtószabadság lángoló fáklyájává lényegül át, vagy éppen elmerül a jobboldali sajtó förtelmes bugyraiban. Holott nem tesz mást, mint eddig: végzi a dolgát, a rá jellemző hibákkal, pongyolasággal, de betartva néhány fontos újságírói alapszabályt (felkészültség, objektivitás, pártatlanság).

És éppen ez az a lényeg, amiről nem nagyon esik szó, noha arra maga a főhős is felhívta írásában a figyelmet. Ma Magyarországon objektivitáson az újságírók gyakran azt értik, hogy egyszerűen le kell írni, ki mit mondott. Az objektivitás azonban azt is megköveteli, hogy egy adott történést kontextusba helyezzünk, azaz egy állítás mellett közöljük az ügyre vonatkozó, létező és igazolható tényeket is. Ez igen ritkán történik meg a magyar sajtóban, ezért okozhat Kóczián Péter hosszas sajtópolémiát azzal, hogy az interjúiban nemcsak arról beszél, amiről az alany szeretne, és az emlékezete sem csak tegnapelőttig terjed.

A helyzet nagyban emlékeztet az ötvenes évek Amerikájára. Az amerikai újságírásban komoly szakmai válságot okozott Joseph McCarthy szenátor tevékenysége, aki naponta tartott sajtótájékoztatóin köztiszteletben álló személyiségeket hozott kommunista hírébe. Az objektivitás követelménye akkoriban csak az egyszerű ismertetést tette lehetővé: az alapelv az volt, hogy az olvasó dolga dönteni a hírek igazságtartalmáról. Akkor még nem számított volna objektívnek, ha egy lap akár tényekkel alátámasztva leírja cikkében, hogy McCarthy hazudik. Az újságírók ezt ugyan gyakran sejtették, de nem közölhették, mert rájuk sütötték volna az elfogultság bélyegét.

Magyarországon sok kicsi McCarthy szaladgál mostanában, szegény újságírók pedig azt sem tudják, hol áll a fejük. Ezért inkább nem is tesznek többet: megeszik a pogácsát, megisszák az ásványvizet, visszaballagnak a szerkesztőségbe, és saját nevük alatt MTI-híreket jelentetnek meg - abból nem lehet baj. Pedig a kilencvenes évek boldog és rövid ideig tartó eufórikus hangulatában elhittük, hogy nem a politikusok kegyeit leső, mikrofonállványként és bértollnokként működő újságírók válnak a szakma sztárjaivá, hanem a közjó iránt elkötelezettek űzik majd az újságírást - akik politikai viták és harcok helyett szakmai diskurzusokat folytatnak, s nem azt írják le, amit a közszereplők mondanak nekik, hanem ami a kulisszák mögött történik.

Egy példa: néhány évvel ezelőtt az akkori vezető kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetője hosszú mosolyszünet után zárt ajtók mögött asztalhoz ült. Az eseményt nagy médiafigyelem kísérte, ám ez csak a két politikus rövid sajtótájékoztatójáig tartott. Az újságok leközölték a két politikus értékelő nyilatkozatát, de a tárgyalások érdemi részéről nem mondtak semmit. Mindketten a saját közönségüknek beszéltek. Azóta is számos, ehhez hasonló eset történt. Más demokráciákban is így zajlik a politikai cirkusz, de az újságírók nem elégszenek meg ennyivel. Hanem utánajárnak, mi történt a zárt ajtók mögött, mert ezt követelik a szakma szabályai. A fenti esetben is elég pontos képet lehetett kapni a háromórás tárgyalásokról, csak éppen meg kellett kérdezni a jelen lévő két frakcióvezető-helyettest és két szakértőt. Az újságíróknak ugyanis nem arról kell írniuk, hogy ki mit mondott, hanem hogy mi történt. Ennek kiderítése az újságírás feladata.

Ezt próbálja tenni Kóczián Péter is a maga sajátos stílusában a Hír TV szerkesztőségében. Ezért lehet szeretni, utálni, elidőzni a magyar nyelvvel való "henye viszonyánál", ám sok teteje nincs a dolognak. Lehet őt ostorozni azért is, hogy korpa közé keveredett, de az már nézőpont kérdése, hogy mi az ocsú és mi a búza. Mert bizony ezek szubjektív dolgok, szemben az elvégzett munkával. Egyet kell értenünk Verebes Istvánnal, aki szerint: "politikai közegek döntéshozóinak valahogy nincs képességük elképzelhetőnek tartani, hogy valaki - teljesen függetlenül attól, éppen melyik oldal viseli azért a felelősséget - kizárólag egyes jelenségekről mond véleményt". Mi, Kócziánhoz hasonlóan, átéltük ezt több alkalommal is. Mikor nem találtunk egy fideszest sem a Postabank VIP-listáján, akkor mi voltunk a Fidesz ökle (akik ügyesen beejtőernyőztek a rózsaszínű Élet és Irodalomba), amikor pedig megírtuk a Fiúk a bányábant, mi lettünk a legnagyobb szoci tollnokok, akiket külön felbéreltek a cikk megírására. Megunva ezt a szélmalomharcot, úgy gondoltuk, hogy a jövőben inkább mással keressük meg a kenyerünket. Abból a fiatal csapatból, akikkel a kilencvenes évek elején együtt kezdtük az újságírást, nemcsak mi döntöttünk így - Kócziánnal ellentétben. Ő marad a flamandok és vallonok között: az "igazi belga".

Ószabó Attila-Vajda Éva
A szerzők újságírók - voltak