Meghiúsult a vallásügyi törvény módosítása. Nem jött össze a kétharmados többség. A törvény megbontása tehát most nem sikerült, de az erre irányuló erőfeszítések bizonyosan nem fognak megszűnni. Hiszen a "majdnem sikerült" olyan kudarc, ami mindenképpen további, és ha lehet, még elszántabb próbálkozásokra ösztönöz.

Miért szerette volna mindenáron elérni a törvény módosítását a kormánykoalíció? Miért aktivizálta magát olyan erőteljesen ez ügyben például a Magyarországi Kereszténydemokrata Szövetség?

A legtöbben úgy tudják, hogy egyes veszélyes szekták kiszűrése lett volna a cél. A módosításra vonatkozó minisztériumi "szakmai koncepcióban" viszont ez olvasható: "a vallásszabadsággal való visszaélés az egyházi státus újraszabályozásával nem előzhető meg". Mások azt szűrhették ki a híranyagokból, hogy általában a kisegyházak érdekeit veszélyeztette volna a törvénymódosítás. A civil szervezetek és magánszemélyek által összegyűjtött 150 ezer tiltakozó aláírás azonban arról tanúskodik, hogy sokan látták, távolról sem csupán a kisegyházakat érinti a dolog.

A törvénymódosítási javaslatok elemzése (az első, legvehemensebb verziótól az utolsó szolidabbig) nyilvánvalóvá teszi, hogy a lényeg, a fő cél az ideológiai és törvényi alap megteremtése lett volna az állammal mintegy szövetségi viszonyban álló egyházak privilégiumainak biztosítására, pozíciójuk erősítésére. A keresztény Magyarország iránti elkötelezettség jegyében született a módosító javaslat, mivelhogy az 1990. évi IV. törvény eszmeisége akadályozza a keresztény Magyarország megvalósítását.

"Lesz keresztény Magyarország..., de ehhez szükség van a politikai hatalom és az egyházak összefogására" - mondta Spányi Antal katolikus püspök (Magyar Nemzet, 1999. december 6.), és Semjén Zsolt megerősítette szavait. A millenniumi római állami zarándoklat kapcsán írta az Új Ember: "A magyar millennium római ünneplése a legmagasabb szintű állami képviselettel - az elnök mint »az első polgár« és a miniszterelnök, »az első szolga« együtt - tehát az egész országot képviselve járult Szent Péter utóda elé -, ami azt fejezte ki, hogy a Szentatya megerősíti a magyar állam és egyház földi hatalmaktól való független létét, Magyarország pedig köszönetet mond ezért." (2000. október 1.)

A keresztény Magyarország fogalma azt jelenti, hogy az állam mint olyan leteszi a voksát a világvallások közül egy, nevezetesen a keresztény vallás mellett, és mivel a kereszténységnek igen sok ága van, azon belül is egy egyház vagy egyes egyházak mellett. A keresztény vallást, illetve annak azt az irányzatát, amellyel szövetségre lépett, igaznak, helyesnek, erkölcsi mértéknek, legfőbb értéknek vallja, és hirdeti teljes ideológiai azonosulással. A rendelkezésére álló hatalmi eszközökkel - pénzzel és törvénnyel - privilegizálja az általa választott vallási irányzatot. A keresztény (vagy iszlám, vagy bármilyen felekezetileg elkötelezett) állam létrejötte esetén tulajdonképpen megszűnik a köztársasági államforma, mert az állam többé nem a köznek a társasága, hanem a privilegizált vallási irányzat és az államhatalom szövetségéből létrejött uralkodó osztály uralma a többi alattvaló felett.

Lehetséges-e, hogy a mai Magyarországból - amely alighogy felszabadult egy vallásellenes, de az ideológiai elkötelezettség tekintetében tulajdonképpen a vallási állam mintáját követő, hosszú ateista uralom alól - most, szinte átmenet nélkül keresztény Magyarország legyen? Nagyon is lehetséges, sőt az adott helyzet kedvez ennek. Magyarországon ugyanis nincsen megszilárdult hagyománya annak, hogy mit jelentenek az egyéni szabadságjogok, mit jelent ténylegesen a szabad társadalom, a köztársaság, a polgári demokrácia.

Képtelenség, hogy Magyarország keresztény Magyarországgá legyen - vethetik ellene sokan -, hiszen a lakosság egyötödét sem éri el a vallásukat gyakorló keresztények száma. "Az elkötelezett keresztények száma hazánkban 10-15 százalékra tehető" - nyilatkozta a közelmúltban egy jelentős katolikus személyiség. (Bolberitz Pál, Újbuda, 2001. március 21.) Nem árt az ilyen nyilatkozatokat jól az emlékezetünkbe vésni a népszámlálási adatok nyilvánosságra hozása és értelmezése előtt! Ezt figyelembe véve valóban képtelenségnek tűnik, hogy keresztény Magyarországgá váljunk. Mégis ez történik, erőteljesebben és gyorsabban, mint akár a hagyományosan katolikus Lengyelországban.

Hol kezdődött ez a folyamat? Antall Józsefnek is ez volt már a szívbeli vágya. Az alapot azonban a Vatikánnal megkötött konkordátum teremtette meg ehhez Horn Gyula miniszterelnöksége idején. Horn valószínűleg engesztelni vagy netán megnyerni próbálta ezzel a gesztussal azokat az erőket, amelyek kommunista múltja miatt fenntartásokkal viseltettek iránta. Utána következett a mostani kormány, amely a hatalom megszerzése és megtartása érdekében lépett szövetségre az egyházi erőkkel. A Vatikán nemcsak vallási központ, hanem egy állam is, amely teológiai eszmerendszeréből következően is befolyása maximális kiterjesztésére és növelésére törekszik. Ha pedig egy ország ennyire felkínálkozik - pontosabban, egyes vezetői, politikai erői ennyire felkínálják -, akkor természetes, hogy a vatikáni politika is megélénkül annak érdekében, hogy valóban keresztény ország legyünk.

Még egyszer tegyük fel azonban a kérdést: mi a baj végső soron a keresztény Magyarországgal? Miért és miként veszélyezteti a lelkiismereti szabadságot bármely vallásos (vagy küldetéstudatosan ateista) ideológiájú állam? Három tételben foglalhatjuk ezt össze.

Ha az állam világnézeti semlegessége megszűnik, és az állam jogosultnak érzi magát arra, hogy egy bizonyos vallást, vallási irányzatot igaznak, jónak, mértéknek és legfőbb értéknek hirdessen ki, akkor ezzel egyfajta tévedhetetlenséget tulajdonít magának. Ebből elkerülhetetlenül következik az, hogy bizonyos lelki vagy ideológiai erőszakosságot fog képviselni. A lelkiismereti szabadság elve mindenekelőtt azon a józan belátáson alapszik, hogy mindnyájan esendő, tévedhető emberek vagyunk, közülünk senki sem - egyének sem, csoportok sem, intézmények sem - tévedhetetlen tudói az igazságnak. Ha bármely társadalmi vagy vallási közösségben megjelenik a tévedhetetlenség eszméje, akkor a lelkiismereti szabadságnak törvényszerűen sérülnie kell.

De hát látjuk az átkos liberalizmus következményeit - vetik ellene sokan. Nézzük meg, mi a következménye annak, ha mindenki olyan erkölcsöt követ, amilyet jónak lát, ha mindent szabadjára engedünk. Ez is a józan belátás, az értelmes alázat kérdése, hogy elismerjük: baj van az emberrel, beteg az ember, szabadságában sok mindent rosszul tesz, minden elképzelhető vagy elképzelhetetlen, szörnyűséges visszaélés kitelik az embertől. Ezt azonban soha nem lehet megfékezni vagy jobbra változtatni egyfajta erkölcs avagy valláserkölcs rákényszerítésével. Nem korlátozó törvények hiánya miatt alakul ugyanis ilyenné a helyzet, hanem a rettenetesen ellentmondásos történelem hat ránk, és mi emberek hatunk egymásra. A kölcsönhatások bonyolult szövevénye alakítja koronként az emberi minőséget.

A történelmi tanulságok megfontolásának, a törvényszerűségek átgondolásának el kell vezetnie ahhoz a belátáshoz, hogy kizárólag csak a tiszta és jó eszmék "magvetése" és példaadással ható, szelíd, vonzó képviselete vihet "jó kovászt" az emberiség, illetve az egyes emberi közösségek életébe - a szabadság teljes tiszteletben tartása mellett. Ezt tanította Jézus, a kereszténység alapítója. Ha az ilyen "jó mag és jó kovász" nagyrészt "kihalt", nem létezik, nem hat, az nagy nyomorúság, nagy hiány, de semmiképpen nem pótolható az egyesek értékrendje szerinti jó kikényszerítésével, még akkor sem, ha ez a jó történetesen az abszolút jó lenne is.

Ha az állam hivatottnak érzi magát arra, hogy állampolgárai előtt és számára állást foglaljon egy vallási irányzat legjobb és követendő volta mellett, akkor figyelmen kívül hagyja, megsérti az emberi méltóság tiszteletben tartásának egyik legfőbb kívánalmát. Ez ugyanis abban áll, hogy minden embernek a saját fejével kell gondolkodnia, és a saját szívével kell döntést hoznia abban, hogy mit tart igaz, helyes erkölcsnek, világnézetnek, vallásnak. Minden embernek van egy belső törvénye, az tudniillik, hogy az élet végső kérdéseire vonatkozó meggyőződését maga magának kell kialakítania. Önmagával csak akkor lehet rendben, csak akkor érezheti jól magát belül, akkor lehet valóban szabad, ha meggyőződésének megfelelően maga hozza meg döntéseit az élet gyakorlati kérdéseiben.

Ha az állam küldetésének tekinti, hogy a rendelkezésére álló hatalmi eszközökkel erősítse és terjessze azt a vallási irányzatot, amellyel azonosul, akkor ennek elkerülhetetlenül az lesz a következménye, hogy lelkiismereti meggyőződésükkel ellentétes dolgokra kényszeríti másként gondolkodó polgárait. Szolidabb formában ez úgy valósul meg, hogy érdekeikre építve, az érvényesülési lehetőségekkel fogja meg őket, ezen az úton közvetve kényszeríti őket, hogy színből vagy szívből azonosuljanak az általa pártfogolt ideológiai irányzattal, és annak igényei szerint cselekedjenek. Keményebb forma, amikor a másként gondolkodók üldözésévé fajul a kényszer, aminek szintén sok fokozata van, a bántó minősítésektől és gyűlöletkeltéstől kezdve az enyhébb és súlyosabb törvényes szankciók alkalmazásáig. Nem igényel magyarázatot, hogy mindez mennyire nem erkölcsös. Az ideológiai kényszer, sőt akár a legsúlyosabb szankcionálás is persze az erkölcs nevében szokott megjelenni, és a társadalmi érdek védelmére szokott hivatkozni.

Végül is: mi a baj tehát a keresztény állammal? Az, hogy nem keresztény. Lényegileg, alapelvileg nem keresztény, csak a nevében az. A valóságban jogosulatlanul viseli ezt a nevet. Mert nem erkölcsös, nem igazságos. Ellenkezik a szeretet és a szabadság elvével, amely pedig a kereszténység végső és legfőbb fundamentuma.

Vankó Zsuzsa
teológiai tanár