Aki csatlakozik ahhoz a színes tömeghez, ha „csak” azért teszi is, hogy kifejezze szolidaritását, felvállal egy közösséget, és velük együtt gyűjti be a járókelők reakcióit. Tanulságos élmény.

Az utca népének reakciói egyébként általában nem ijesztőek. A többség mosolyog – ki sandán, ki kedvesen. A fiatalok lazábban fogadják a menetet. Az idősebbek között többen vannak, akik csóválják a fejüket. Budapest azonban alapvetően befogadó város. A meglepő, kihívó élményeket is nagyrészt toleranciával fogadja. Ritka a fenyegető gesztus vagy nyílt agresszió.

Ha valaki a járdáról, vagy a média tudósításaiból nézi a Meleg Büszkeség felvonulását, akkor leginkább csak az ismert homoszexuális szórakozóhelyek által szervezett, kihívóan öltözött táncosok produkcióit veszi észre. Gyakran hivatkoznak erre azok, akik ellenérzéseiket fejezik ki.

Ritkán említik azonban az 1969-es Stonewall-lázadást, az eseményt, aminek hagyományát a felvonulások ápolják. Azok a melegek, akik 35 éve a Stonewall Inn elleni rendőri akcióval szemben a történelemben először sarkukra álltak, tetszik vagy sem, egy homoszexuális vendégeket fogadó klub táncosai voltak. Akkor még példátlan ellenállásukból ered a szexuális kisebbségek felszabadítási mozgalma. A budapesti szórakozóhelyek, amelyek a hagyománynak megfelelően a kamionokon látható műsort szervezik, az emberjogi mozgalmat elindító Stonewall Inn utódai. A Büszkeség Napján az egész világon ők haladnak az élen. Furcsa is lenne, ha másképp volna.

A tömegben vonuló ember elé táruló összkép ugyanakkor sokkal színesebb, mint a kamionok műsora.

A Büszkeség Napján rendezett felvonulások legfőbb jellemzője, hogy azonos nemű párok, akikről hétköznap nehéz lenne megállapítani, hogy szexuális kisebbséghez tartoznak, elvegyülnek a tömegben, és kihasználják az évente egyszer nyíló alkalmat, hogy szorongás nélkül, kézen fogva mehetnek végig a budapesti utcán. Ezt a jogot természetesen senki sem vonja meg tőlük „hivatalosan” máskor sem. A többség normáinak, és egy agresszív homofób kisebbség arctalan fenyegetésének szorításában azonban nagyon kevesen, nagyon ritkán mernek fesztelenül viselkedni a nagy nyilvánosság előtt.

A tömegben évről-évre ott vannak a homoszexuálisok és transzneműek jogaiért harcoló szervezetek vezetői, a kisebbség ismert és kevésbé ismert értelmisége. Ők is vállalják, hogy a külvilág összemossa őket a kamionokról előtáruló látvánnyal. Sok keserű tapasztalat alapján joggal gondolhatják, hogy aki gyűlölettel, megvetéssel akarja őket fogadni, az akkor is megtalálná ennek módját, ha a felvonuló kamionokon nem táncolnának, hanem mondjuk mozgókönyvtárak üzemelnének.

Minden évben ott menetel saját zászlaja alatt az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért csoportja is. Sándor Bertalan katolikus lelkész papi öltözékében, hívei pedig ünneplőben haladnak a kamionok között. Jelenlétükkel cáfolják a bibliai hivatkozásokkal a melegekre zúdított vádakat.

A homofób tiltakozók évről-évre elhallgatják a felvonuláshoz kapcsolódó több napos kulturális fesztivált. Nem fér bele világképükbe, hogy ilyesmit észrevegyenek. Könnyebb gyűlölködni, ha ebben az egészben „az erkölcsi fertő közszemlére tételét” látják.
Időről-időre előállnak a gyermekek erkölcsi fejlődése iránti aggodalmukkal is, valamifajta homoszexuális kiképzőtábornak beállítva a Meleg Büszkeség Napját. Tudatlanságból vagy nagyon is tudatosan úgy tesznek, mintha a figyelem felkeltését szolgáló harsány show lenne a menet lényege.

A lényeg azonban ezzel szemben az a szabad, normális, békés együttlét, amit a kamionokkal felvonuló átlagos emberek élnek meg néhány órára. S a lényeghez tartozik az a hiány is, ami azonnal szemet szúr: ebben az óriási városban évről-évre csak egy-kétezer ember merészkedik elő a Meleg Büszkeség Napján. Sokkal többen vannak, akiknek ott lenne a helyük, mégis inkább otthon maradnak. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ennek egyik oka a félelmük, szorongásuk lehet. A szabadsághoz nekik még nagy adag bátorságra van szükségük.

Tamás Tibor