Hétfői számunkban öt ismert keresztény értelmiségi "lelki antraxakció piaci kísérletének" minősítette A passió című filmet, és arra intette keresztény testvéreit, hogy imádsággal és böjttel erősítsék meg lelküket a kísértés elviselésére, ha megtekintésére vállalkoznak. Ennek az álláspontnak a megítélésére illetéktelen vagyok: a filmet sem láttam még, és keresztény sem vagyok. Ellenben olyan véleményeket hallottam barátaimtól erről a felhívásról, amelyek függetlenek a filmtől is, a körülötte folyó vitától is, és amelyekhez azoknak is viszonyulniuk kell, akiket sem a film, sem a vita nem érdekel:
1. Az aláírók cenzorként lépnek fel, a művészi szabadság ellenségei; 2. a mérsékelt, mértékadó keresztény körökhöz képest szélsőséges, szektariánus álláspontot képviselnek; 3. túllépik illetékességi körüket: lelkészek, teológusok nem illetékesek műalkotások megítélésére.
A keresztények illetékessége
1. Az aláírók nemhogy a film betiltását, de még a keresztények általi bojkottját sem szorgalmazzák, világi intézményeket meg sem szólítanak, az államtól ebben az ügyben nem akarnak semmit. Ebből a szempontból ez a felhívás nem párja, hanem ellentéte azoknak, amelyeket az elmúlt években Hermann Nitsch kiállításával vagy Scorsese filmjével kapcsolatban különböző keresztény körök közreadtak. Nagyon tanulságos ez a félreolvasás. Annyira megszokott, hogy keresztény körök a hatalom erejét igénylik az ellen, amit kártékonynak tartanak, hogy hajlamosak vagyunk ezt az igényt automatikusan beleolvasni abba a szövegbe is, amelyben - egyáltalán nem véletlenül - egyáltalán nincs benne. Politikai és világi szempontból nem az az érdekes, hogy melyik keresztény irányzat mit és mennyire tart kártékonynak, hanem éppen az, ami a rutinos félreolvasásban elsikkad, követelnek-e hatósági erőt az ellen, amit kártékonynak vélnek, vagy sem. És ha nem, azt a laikus állam barátainak igen nagyra kell értékelniük. Nagy dolog az, ha valaki elfogadja még annak a szabadságát is, amit olyannyira kártékonynak tart a számára legfontosabb szempontból, az üdvösségéből, s nem azonosítja a világi hatalmat mindazzal a rosszal, amit nem tilt be.
2. Aki keresztény, az nem földi (történeti, intézményi, szociológiai, stilisztikai stb.) szempontok szerint, hanem csak az üdvösségről kialakult (alakuló) meggyőződése szerint foglalhat állást keresztények vallási vitáiban. Aki pedig nem keresztény, az sehogy. Persze megkülönböztethetjük ezeket az álláspontokat aszerint, hogy földi szempontok szerint melyik a kedvezőbb számunkra, de nem állíthatjuk, hogy az az "igazabb". És ha elismerjük a vallásszabadságot, akkor elismerjük azt is, hogy hívő ember számára a földi szempontok alárendeltek. Társadalmi szempontból például katasztrofálisnak tartanám, ha a világ kereszténységén belül uralkodóvá válna a születésszabályozással kapcsolatos legszigorúbb katolikus felfogás, de milyen alapon állíthatnám, hogy nem ez a helyes keresztény álláspont?
3. Bárki bármiről kifejtheti, hogy keresztény szempontból kártékony. Ha keresztény, akkor illetékes. Egyházak és lelkészek esetében ennél több is igaz. Nekik lelkiismereti és hivatásbeli kötelességük lehet állást foglalni bármiben, a művészet és a politika ügyeiben is, hiszen univerzálisnak tételezett értékeket képviselnek, s a Teremtő szolgálatában állnak, akinek - létezése esetén - magától értetődően a teremtett világ minden eleméhez köze van. A világi állam nem témaköröktől, hanem hatalmi jogosítványoktól választja el az egyházat. Az egyház minden társadalmi és állami ügybe beleszólhat, de az államot és polgárait semmire nem kötelezheti, nem igényelheti, hogy a véleményét hatósági erővel érvényesítsék (l. 1. pont.).
