Vallásos áhítatban felizzott lelkigyakorlatáért pénzben már elnyerte a viszonzást. Hogy spirituális értelemben is ilyen egyértelmű-e a győzelem, az már erősen kétséges.

A passió meglehetős gondossággal leforgatott rossz film. Rossz, de nem a szokásos értelemben rossz. Mélyen, velejéig rossz. Mel Gibson úr terminológiáinál maradva, sátáni film. Olyan fékevesztett munka, amely a nézőnek talpalatnyi ép területet sem hagy, amit a rendező ne szántott volna be saját meggyőződése szerint. Ilyen értelemben is feltűnően méltatlan film A passió. Nem gondolkodik valamiről, hanem felemelt ujjal, de leginkább felemelt ököllel igazságot oszt, mennydörögve tanít, és amikor úgy találja, hogy ez sem elég, akkor térdre kényszeríti nézőit és belenyomja fejüket a porba.

A dühös elszántságot, íme, jól megtanultam Mel Gibsontól. Most nézzük fegyelmezettebben. A passió Jézus utolsó tizenkét óráját mutatja be azzal a szándékkal, hogy átélhetővé tegye, a lehető legfájdalmasabb regiszterben, a fizikai megpróbáltatások szintjén egy ember botrányos megalázását, kegyetlen megkínzását. Két órán keresztül, a test szenvedésének naturális ábrázolásával a rendező a lélek legháborítatlanabb vidékére szándékozik eljutni. Oda, ahol a részvét, a nyers fájdalom és az alázat lakik. Mindenáron el akarja juttatni nézőit oda, ahonnan már nincs visszaút. Mel Gibson a megrendülésünkre sóvárog, és az odáig fokozódik filmjében, hogy az ember egyszer csak zavartan fedezi fel a rendező szenvedélyében megtestesülő perverziót.

A passióban tulajdonképpen egyetlen gondolat érzékelhető világosan: bevonni a nézőt a fizikai fájdalom bűvkörébe, szűkíteni a kört, fájdalmat okozni magukkal a képekkel, és mielőtt feljajdulna, kifacsarni a lelkéből a szánalmat és a bűntudatot. Mélyen Krisztus-ellenes metódus. Agresszív és gőgös.

Mel Gibson, filmjéből ítélve nagyon kevéssé becsüli embertársai morális és szellemi kapacitását, és nagyon sokra tartja saját üdvtörténetét. Olyan élvezettel és felsőbbséggel vájkál a húsban, amit csak az mer megengedni magának, aki nagyon biztos abban, amiért ezt teszi. A rendező megrendültsége azonban nem tud meggyőzővé válni. Monotóniája, eszközeinek mechanikus váltogatása és harsánysága hivalkodóvá és felszínessé változtatják a vélhetően tiszta szándékot.

Mel Gibson kifejezetten gyenge rendezői ízlésről tesz tanúbizonyságot A passióban. A fizikai szenvedést, a kínzást kizárólag úgy tudja feldolgozni, olyan hatásvadász naturalitással, hogy közben kikacsingat a nézőkre, vajon bírják-e még. Leleplező és ízléstelen gesztus. Ráadásul a film sokat vitatott teológiai pontatlanságai mögött, a kiváltképpen érzékeny téma mögött nagyon kisszerű filmes eszközök működnek. A passió dramaturgiája egészen infantilis. A szenvedések közben felsejlő idilli emlékek és jóslatok gépies használata nagyon gyenge arányérzékről, és fejletlen írói képességekről beszél. A filmben használatos effektek, a lassítások, a grandiózus kameramozgások, a zene, a Sátán minden megjelenése kétes minőségérzékre vall.

Mel Gibson pornográf filmjében, nagy nekifeszülése során elfelejtkezett arról, amiért végtére is nekifogott a munkának. A passióban a politikai viszonyok szájbarágósan egyszerűsítettek, és ugyanilyen differenciálatlan a film spirituális világa is. Gibson nem képes belülre kerülni egy ember morális rendszerébe, azért a film Jézus-figurája sematikus és közhelyes. Ez igaz a legtöbb szerepre. A zsidó főpapok elvakultak és vérszomjasak, a római légiósok szinte komikusan hozzák a brutális figurákat, Heródes pipogya, Mária Magdolna szenvelgő. Mel Gibson sokat köszönhet a Máriát alakító román Maia Morgensternnek, aki képes és hajlandó átélni a szenvedést, és a bolgár színész Hristo Naumov Sopovnak, aki Pilátus szerepében pontos és érzékeny alakítást nyújt. Nélkülük a film szörnyű szakmai bukás lenne. Így legalább van benne néhány értékelhető perc.