Mint a beszámoló tudatja, "a jelenleg érvényes rendezési terv szerint 320 000 négyzetméter a beépíthető terület. Ez - amint a beruházók nyilatkozatából is kiderül - elég egy élménypark megvalósításához."

Jelenleg azonban az új kerületi szabályozási terv elkészültéig változtatási tilalom van érvényben. A korábbi rendezési tervet a pályázati kiírás idején sem volt helyes alapnak tekinteni, hisz tudott volt, hogy a törvény alapján legfeljebb az év végéig alkalmazható. A tervhez miniszteri rendeletben kötelezően előírt örökségvédelmi hatástanulmány régészeti része pedig most készül; annak ismeretében a műemléki rész is kiegészítésekre szorulhat. A helyzet tehát korántsem egyértelmű.

Az élménypark építését beharangozó nyilatkozat szerint: "A szintén a területen található 7,4 hektáros egykori római kori Hadrianus-palota sorsa egyelőre még kérdéses, mivel arra az államnak régészeti védettség miatt 2008-ig elővételi joga van, s egyelőre még nem tudni, hogy a 940 milliós költség miatt élni akar-e vele."

Ez se valami becsületes megoldás. Józan ésszel meg nem érthető, hogy egy állami tulajdonból ki nem adható műemlék úgy kerüljön többségi állami tulajdonból később újra állami tulajdonba, hogy előbb magánkézbe kerül, aztán az állam visszavásárolja. Még csak nem is azon a pénzen, amin most eladják.

Van persze erre jogászi magyarázat biztosan. Az ÁPV Rt. mint az 1991-ben történt privatizáció után létrejött Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft. (HSZV) többségi tulajdonosa, nem tekintendő magának az államnak, hiszen csak abból a célból birtokolja az állam vagyonát, hogy eladja. Azt az államot pedig, amelyik az eladott műemléket - nyilván költségvetési kiadásból, vagyis az adófizetők pénzén - majd visszavásárolhatja, a Kincstári Vagyonigazgatóság képviseli.

Nos, ha így van, az a kérdés: melyik állami szervezet képviseli azt az államot, amely egy ilyen ügyben józan rendet tud és akar teremteni?

Ez a sziget a város kétezer éves történetének fontos tanúja, ami talán többet is jelent annál, mint ami védett műemlékekben tárgyiasulni tud. Milyen építési övezetet jelent ma az tény, hogy Marcus Aurelius itt sétálgatott? Mit ér, ha tudjuk, hogy 1835-ben Széchenyi István járt közben a nádornál, hogy a kincstár tulajdonában lévő szigetet az akkor kezdődő gőzhajózáshoz téli kikötőnek és hajógyárnak bérelni tudják?

A múlt különböző rétegei vannak itt jelen. A hajógyár már 1836-ban találkozott Aquincum örökségével. Amikor a kormány megbízásából Széchenyi által Angliában vásárolt kotróhajó, a Vidra a hajók vízre bocsátásához szükséges mélységűre kotorta az óbudai Duna-ágat, "ott két felette erős, de a vízben lappangó római falra akadt", melyet csak nagy nehezen tudtak szétverni. (Az idézetek Széchenyitől valók, aki a kotróhajó megrendelésénél azt is kérte, hogy küldjenek vele egy technikust, aki a munkákat megkezdi és a kotró használatát betanítja. Ez az ember Clark Ádám volt.)

A hajógyári-sziget északi részén előkerült római épületmaradványok már az 1850-es években élénk figyelmet keltettek. Felmérték, lerajzolták, mint ahogy a pesti Duna-ágban feküdt - a hajózás útjából később elkotort - Fürdő-szigeten talált római cölöpöket is: a pesti oldalon lévő Transaquincum-erődhöz átvezető híd maradványait.

A hajógyár maga készségesnek bizonyult a római emlékek gondozásában. Egy addig raktárnak használt, római mozaikokkal és falfestéssel ékes épületmaradványt például 1866-ban az Akadémiai Bizottság kérésére kiürítette és védőtetővel látta el. És amikor a trónörököst vitték oda a műemléket látogatni 1869-ben, ünnepi esemény volt ez a hajógyárnak is, melyet korábban már a királyi pár is megtisztelt a látogatásával.

Az aquincumi helytartó palotájának alaprajzát 1951-ben leletmentő ásatással határozták meg, a leleteket kimentették. Nemcsak a nagy számban talált értékes tárgyakat, hanem mozaikok és falfestmények maradványait is. Ma az Aquincumi Múzeum kiállításainak - és raktárainak - értékes darabjai. A hajógyár akkor szovjet tulajdonban volt, fejlesztését nem lehetett műemlékvédelmi meggondolásokból akadályozni. Az épület feltárt romjait visszatemették, most ideiglenes engedéllyel működik felette egy golfpálya. Ez a sziget egyik műemléke, mely a műemléki nyilvántartásban "az aquincumi helytartó palotájának romjai, 2-3. sz." megnevezéssel szerepel, és állami tulajdonból ki nem adható.

A sziget további műemlékeit az egykori hajógyár négy épülete jelenti 1991 óta, ezek az ipari építészet megbecsült örökségéhez sorolhatók. Nincs velük semmi baj, helyreállítva szolgálnak különböző mai célokat - hasonlóan a többi, szintén értékes és hasznosított épülethez. Az élet ugyanis okosabb volt, mint az előző rendezési terv, mely a védetteket tiszteletben tartva, a többit - kevés kivétellel - lebonthatónak tekintette. A jó állagú épületeket azonban bontás helyett megtartották, ideiglenes bérlettel történő hasznosításuk lett a HSZV Kft. nyereséges gazdálkodásának az alapja. A különböző korú, más-más jellegű ipari épületek együttese az egykori telepítés jellegét is őrzi, értékéről bárki meggyőződhet, ha arra jár. A védett épületek száma akár bővíthető lehet, de ha a készülő szabályozási terv gondoskodik megtartásukról, az is jó. Érdemes lenne gondolkozni egy további védettségi formán, mely a területen még nincs jelen: ez a műemléki jelentőségű terület. Megérdemelné a teljes hajógyári terület ezt a rangot is.

A sziget római kori beépítettségének más, még fel nem tárt építészeti maradványaira régészeti védettség vonatkozik.

A régészetileg védett emlékek egyszersmind potenciális műemlékek. Együttesükben a főváros kétezer éves múltjának olyan megtestesülései, amilyen kvalitás másutt, Európa-szerte is ritkaság. Más római provinciák helytartói központjai majdnem kivétel nélkül a folyamatosan tovább élő város történelmi városmagjai alá esnek, mint ahogyan nálunk is eltakarja a légióstábor és a katonaváros épületeit - köztük az óbudai Duna-ág jobb oldalán a római város különböző középületeit - Óbuda belvárosa. Ahol a történelmi város szerkezetét csak részletekben lehetett megőrizni, az előkerült maradványokat esetlegesen bemutatni.

Egyetlen az országban és egyetlen Európa-szerte az a változat, amit az Óbudai-sziget képvisel, hogy tudniillik a város helytartói központja, a hozzá tartozó épületekkel intakt elkülönülő egység, amit a tovább épülő település fejlődése soha nem írt úgy felül, ahogy bárhol máshol a birodalom területén.

Hát ez a nemzeti örökség, melyet rangján kellene kezelni. Nem kétséges, ez az együttes megérdemelné a rangot, hogy felvegyék a világörökség listájára, melynek a budapesti Duna-partok már részét képezik. Ha nem kell átadni Budapesten az élménypark építőinek. Amit építhetnének bárhol máshol a városban, de nem éppen itt, ahol látható és feltárható kétezer év páratlan öröksége.

A készülő szabályozási terv alkalmat kínál arra, hogy Budapest komolyan fontolóra vegye: szabad-e bármilyen beépítést tervezni egy olyan szigeten, ahol a római városelődnek, Aquincumnak fontos, ma részben még feltáratlan romterülete van, vagy ellenkezőleg, helyesebb lenne azt háborítatlanul megőrizni a jövő számára. Fenntartva a közjónak, ahogy például London számos kerületében megőriztek, beépítetlenül hagytak nagy, szabad területeket - (Wimbledon Common, Peckham Rye Common, Clapham Common, Wandswort Common, Hounslow Heath - és más hasonlók) csak azért, hogy legyenek.

Nem kell-e a római kori városnak erre a sajátos helyre vonatkozó rendszerét ismerni már ahhoz is, hogy a hozzá rendelhető környezet milyenségéről dönteni lehessen? Nem hiszem, hogy létezik egyetlen európai főváros, mely kétezer éves múltjának egészében még feltáratlan központi romterületét kiárusítaná üzleti megfontolásból.

Az örökségvédelmi tanulmány műemléki részének szerzőjeként feladatom a közelmúltban lezárult. Mint nyugdíjas építész és egyszerű állampolgár már csak kívülről nézem, aggodalommal és bizakodással: hogyan tud megfelelni a készülő kerületi szabályozási terv azoknak a nehéz és bonyolult kérdéseknek, melyeknek egy részét itt szükségesnek gondoltam közzétenni. Hogy legalább tudja, aki döntött vagy dönteni fog: milyen súlyok húzzák le a mérleg másik serpenyőjét.

Kaiser Anna