Bojtár B. Endre három Népszabadság-oldalt megtöltő írásának (Srebrenica, nyolc év után, július 26.) morális indíttatását nem lehet elvitatni. Egyoldalúságai és nyilvánvaló aktuálpolitikai kapcsolódása miatt azonban a szerző nehezen védekezhetne a történelemhamisítás vádjával szemben.
A közelmúlt megerőszakolása (Andor László írása)
Akinek a hosszú cikk elején nem esik le azonnal, hogy mi a szerző szándéka, annak kedvéért a végén - akár egy La Fontaine-mesében - egyértelműen ki is mondatik: a 7500 ember lemészárlásával járó balkáni tragédia fő tanulsága az, hogy az Egyesült Államokra kell bíznunk biztonságunkat. Üzenet ez mindazoknak, akik Irak ügyében a német-francia-orosz hivatalos állásponttal szimpatizáltak - vagy az európai közvélemény nyolcvan százalékával azonosulva -, vagy teljes egészében elutasították a felszabadítónak nevezett háborút, vagy legalább az ENSZ felhatalmazását szerették volna látni mögötte.
Az iraki válságot kommentáló és az inváziót támogató hazai és külföldi szerzők közül sokan gondolták úgy, hogy a megelőző évtized balkáni eseményei az ő álláspontjukat igazolják. A háborúpárti propaganda is széles körben hivatkozott erre, de többnyire csak egy-két hívó szóval (Koszovó, Bosznia stb.) kvázi referenciaként: lám, az Egyesült Államok katonai beavatkozás útján békét tudott teremteni ott, ahol az ENSZ és az Európai Unió képtelen volt erre. Mi több, Boszniában és Koszovóban elnyomott és létükben fenyegetett muzulmánok számára teremtette meg a normális élet feltételeit, abszolút multikulturális szuperhatalomként.
Valójában az Egyesült Államok balkáni szerepvállalása nem ad okot ilyen egyértelmű dicséretre. A volt Jugoszlávia irányában Washington nem képviselt semmiféle jellegzetesen kisebbség- vagy emberbarát irányvonalat, ami az ottani konfliktust az emberi jogok érvényesítése jegyében hatékonyabban és következetesebben megoldotta volna, mint az európai országok és az ENSZ. Ezekhez a kritériumokhoz időnként közelebb került a tragikus balkáni évtized során, néha viszont igen távol.
Nagyon is helyes Bojtár B. Endrének az a szándéka, hogy az áldozatok meggyilkolásának kriminalisztikai felelőssége mellett rámutasson a vérontás politikai felelőseire is, és azokat ne csak a volt Jugoszlávia területén keresse. Ahhoz azonban különös elfogultság és a rendelkezésre álló forrásanyag szelektív feldolgozása kell, hogy a politikai vádlottak padját fenntartsa a brit, francia és holland kormányoknak, valamint a vezető ENSZ-tisztviselőknek, az Egyesült Államokat pedig - politikájának különösebb elemzése nélkül - piedesztálra emelje.
Bojtár leginkább az elhallgatás eszközével torzítja el a történetet. A terjedelmes cikkben egyszer sem fordul elő James Baker és Warren Christopher amerikai külügyminiszterek neve, a feledés fátyla borul Hans-Dietrich Genscherre, és nem esik szó az ENSZ és az EU békeközvetítőiről (Carringtonról, Vance-ről, Owenről, Stoltenbergről) sem. Ez azt a látszatot kelti, mintha nem is lett volna amerikai és német külpolitikai aktivitás a volt Jugoszlávia irányába 1995 nyaráig, csakis angol, francia és holland politikusok és ENSZ-békefenntartó katonák szerencsétlenkedése nyomán állt volna elő a tragikus végkifejlet.
Bojtár kizárólag az európai politikusoktól idéz olyan szövegrészleteket, amelyek a balkáni népek és állapotok lenézését bizonyítják, természetesnek, történelmileg szükségszerűnek beállítva az ottani konfliktusokat. Holott az amerikaiaktól is bőven lehetne idézni ilyesmit. Lawrence Eagleburger (a Jugoszláviában üzleti érdekeltségekkel is rendelkező amerikai külügyminiszter) mondta például, hogy "amíg a bosnyákok, szerbek és horvátok nem döntenek úgy, hogy abbahagyják egymás gyilkolását, a külvilág semmit sem tehet értük". Warren Christopher "pokoli problémának" nevezte a Jugoszlávia felbomlása után keletkezett helyzetet. Szállóige lett ez az 1990-es évek háborúival foglalkozó irodalomban.
Bojtár helyesen állapítja meg, hogy "a népirtás fenyegetése Jugoszláviában már 1990-ben reális kontúrokat öltött". Arról azonban nem szól, hogy az Egyesült Államoknak az általa megjelölt dátumtól kezdődően három ízben is módjában állt volna megakadályozni, hogy a bomlással járó konfliktus idáig fajuljon. Sőt a Jugoszláviához fűződő különleges kapcsolata révén csakis az Egyesült Államok akadályozhatta volna meg, hogy ez bekövetkezzék. Először akkor, amikor megakadályozhatta volna a négy és fél évtizeden át fennállt szövetségi állam szétesését (1990-1991). Másodszor akkor, amikor Szlovénia és Horvátország kiválása után megállíthatta volna a bomlást (1991-1992). Harmadszor pedig akkor, amikor a Cyrus Vance és Lord Owen vezetésével létrehozott béketerv elfogadásával véget vethetett volna a vérontásnak.
1990-1991-ben az Egyesült Államok - az akkori brit és francia kormánnyal összhangban - ellenezte Jugoszlávia felbomlasztását. Ez ésszerű álláspont volt, bár szemben állt a kis nemzetek önrendelkezésének elvével. Ha Washington (idősebb Bush elnök és Baker külügyminiszter) kitart ezen az állásponton, és - a háborús költségekhez mérve csekély - anyagi támogatásban is részesíti a szövetségi állam összetartásáért küzdő Markovics-kormányt, a későbbi háborúknak elejét vehette volna. Ez lett volna az igazi prevenció. Az amerikaiak azonban nemcsak hogy gazdasági segítséget nem nyújtottak a pénzügyi stabilizáció nehézségeivel küzdő országnak (amely mindaddig legfőbb partnerük volt a régióban), de azt sem fogadták el, hogy az alkotmánnyal összhangban az állam erejével próbálják meg összetartani a szövetségi rendszert.
Miután Szlovénia és Horvátország kinyilvánította függetlenségét, s azt német nyomásra az európai államok el is ismerték, Washingtont már nem az érdekelte, hogy milyen forgatókönyv esetén szed kevesebb áldozatot a bomlási folyamat, hanem az, hogy újra meghatározó befolyást szerezzen a Nyugat-Balkánon. Ezért a többiek elé ugorva elismerte Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Minden komoly elemző tudta Washingtonban is, hogy ez polgárháborúhoz vezet, amelytől azonban már Bushék távol tartották magukat. Clinton, a demokrata elnökjelölt ezt felháborítónak nevezte, és aktív béketeremtő szerepvállalást hirdetett. Elnökként azonban ő is tétlenül nézte a Boszniában elhatalmasodó háromoldalú háborút.
Bojtár azt a látszatot próbálja kelteni (és politikusoktól vett idézetekkel dokumentálni), hogy az amerikaiakat a 90-es évek elején a nyugat-európaiak szorították ki a balkáni béketeremtési kísérletekből. A szakirodalomban gyakrabban előforduló beállítás szerint Clintonék a pangó gazdaság fellendítése érdekében fordultak inkább a belpolitikai ügyek felé. Az első Clinton-ciklusban a külpolitika prioritása a közel-keleti békefolyamat előmozdítása volt. Mindezek ellenére is cáfolható, hogy az Egyesült Államok ne gyakorolt volna döntő befolyást a balkáni helyzet alakulására. Washingtonnak ebben az időszakban is volt európai politikája, és ennek alárendelten tekintettek Jugoszlávia bomlására. Nem szemlélői voltak e folyamatnak, hanem aktívan szabotálták az európai államok és az ENSZ béketeremtő kísérleteit.
Clintonnak és Christopher külügyminiszternek döntő szerepe volt abban, hogy 1993 elején a muzulmánok ellenkezése miatt meghiúsult az ún. Vance- Owen-béketerv (VOPP). Washington ekkor minden más szereplőt megzavart azzal az állításával, hogy van saját béketerve, amelyről azután kiderült, hogy fő vonalaiban a VOPP-t követi. A VOPP amerikai katonákat kért a béke fenntartásához. Clintonék ettől elhatárolódtak, és ENSZ-békefenntartók beküldését követelték annak ellenére, hogy Butrosz Gáli ENSZ-főtitkár a maga alakulatait teljesen alkalmatlannak tartotta erre a feladatra. Washington azonban csak látszólag maradt közömbös és passzív. Ha nem is szüntették meg az embargót (amely leginkább a muzulmánokat sújtotta), és nem is alkalmaztak légicsapásokat két és fél éven keresztül, a harcoló felek erőegyensúlyát elősegítendő kikovácsolták a horvát-bosnyák szövetséget. Ennek érdekében az amerikaiak szemet hunytak a háromszázezres horvátországi szerb kisebbség elüldözése fölött.
Mivel azonban az erőviszonyok nem változtak meg az amerikai elképzelések szerint, és 1995-ben a boszniai szerbek már Szarajevó bevételét is lehetségesnek tartották, Clinton elszánta magát a légicsapásokra. Ezt az ENSZ főtitkára már jóval korábban és ismétlődően kérte Washingtontól, de az erre nem volt hajlandó. Az amerikai elnöki ciklus végéhez közeledve Clinton erősebb késztetést érzett arra, hogy a sikeres béketeremtést mint saját érdemét mutassa fel a választók előtt. Az amerikaiak ekkor már valóban elszánták magukat, de - a választási évre való tekintettel - kénytelenek voltak azt az elvet alkalmazni, hogy "az igazságtalan béke is jobb, mint az igazságos háború". A daytoni paktum ugyanis hátrányosabb volt a muzulmán közösségre nézve, mint a korábbi VOPP, hiszen az etnikai tisztogatás következményeit foglalta szerződésbe, s felelősségre vonás helyett béketeremtő partnerré emelte a bűnös nacionalista vezetőket, Franjo Tudjmant és Szlobodan Milosevicset.
Két téves állítást kell kiemelnünk Bojtár B. cikkéből. Két roppant súlyos kérdésről van szó. Bojtár szerint Bosznia kérdésében az európai nagyhatalmak határozták meg az ENSZ politikáját. Ezt az állítását azonban semmivel nem támasztja alá. Nem is lehet. Minden létező forrás szerint - mint sok egyéb kérdésben is - az ENSZ alapvetően Washington útmutatásához és elvárásaihoz igazodott. Vajon kinek az ötlete volt, hogy az ENSZ békefenntartókat küldjön egy polgárháborús övezetbe, ahol nincs béke, tehát nincs mit fenntartani? Az ENSZ apparátusában tisztában voltak egy ilyen "megoldás" kilátástalanságával, az ötlet az amerikai politikusoktól származott. Washington valósággal zsarolta az ENSZ főtitkárát; ha bármiben ellent próbált mondani, rögtön támadások érték a napi sajtóban és különféle politikai fórumokon. Bojtár cinikus módon az ENSZ "bűneiről" beszél, pedig az ENSZ kétszáz katonája halt meg a bosznia-hercegovinai szolgálatban, miközben az USA egyetlen katonájának az életét sem kívánta kockáztatni a béke érdekében.
Bojtár másik súlyos tévedése az, hogy a srebrenicai vérengzésnek tulajdonítja Clinton 1995-ös fordulatát. Valójában ebben a választási naptárnak, a republikánus kihívás leszerelésének nagyobb szerepe volt. Ha Srebrenica közre is játszott az amerikai álláspont alakításában, elsősorban az erőviszonyokra gyakorolt hatása miatt, és nem morális okokból. Az sem mellékes körülmény, hogy az amerikai beavatkozással olyan állam keletkezett a térségben, amely - szemben a német érdekeltségnek elkönyvelt Szlovéniával és Horvátországgal, s az orosz csatlósnak tekintett Szerbiával - kizárólag az Egyesült Államokban találhatta meg a maga patrónusát.
Elfogultság nélkül kellene látni az amerikai motívumokat az 1999-es beavatkozást illetően is! Clinton második külügyminisztere, Madeleine Albright bizonyítani akarta, hogy különbözik elődjétől, és hosszú időn át fenyegette Szlobodan Milosevics elnököt a bombázással. Az amerikai taktika megváltozását látva a koszovói albánok is egyre radikálisabb követelésekkel és egyre erőszakosabban léptek fel jogaikért. Egyre több volt a provokatív akció, amelyeket az amerikaiak is terrorcselekménynek neveztek volna, ha nem a Milosevics-rezsim ellen irányul. A mindkét oldali atrocitások elhatalmasodásával Albrightnak egy idő után volt mire hivatkoznia, amikor a Jugoszláviával szembeni követeléseivel előállt, de mivel ezeket a körülményeket csak nagy erőlködés árán lehetett volna háborús okként tálalni, a NATO akciójához előzetesen nem lehetett megszerezni az ENSZ BT felhatalmazását.
Az 1999-es légi háború azzal sem igazolható, hogy Milosevics bukását ezen az úton tudták csak kikényszeríteni. A szerb vezető távozására másfél évvel a háború után került sor, demokratikus választások következtében. Az új elnök, Vojiszlav Kostunica maga is az 1999-es NATO-beavatkozás ellenzői közé tartozott. Semmit sem kell tehát megbánniuk azoknak, akik 1999-ben ellenezték a NATO háborúját, vagy legalább annak korlátozásáért szót emeltek. Súlytalanok azok az eszmefuttatások, amelyek Washington újabb háborújához történelmi, jogi vagy erkölcsi megalapozást próbálnak építeni.
Erős elfogultság kell ahhoz, hogy a mintaszerű konfliktuskezelés gyakorlatát lássuk az amerikaiak balkáni szerepvállalásában. Az amerikai politika legalább annyira felelős a balkáni háborúk áldozataiért, mint a nyugat-európai. Bush és Clinton semmivel sem volt érzékenyebb a balkáni háború és annak áldozatai iránt, mint Major vagy Mitterrand. A politikai felelősök sorában - Bojtár B. Endre beállításával ellentétben - az 1990-es évek amerikai vezetőinek is helyet kell szorítani, és lehetőleg az első sorban.
Ha valakinek lelki igénye, hogy egyes államokat valamiféle transzcendens jó földi megtestesülésének lásson, az ugyanúgy magánügy, mint az istenhit. Ezt a szellemiséget azonban célszerű volna távol tartani a politikai újságírástól, de legfőképpen a történelem tanításától. A hollywoodi forgatókönyvekben fogadható el, hogy a jó és a rossz mechanikusan szétválasztható, és ott nem is kérdés, hogy az amerikaiak a kettő közül melyik szerepet kaphatják. Aki a valóságot tanulmányozza, fel kell készülnie ennél sokrétűbb, komplex és ellentmondásos helyzetekre, és nem szabad visszariadni a szükséges következtetésektől.
A közelmúlt balkáni háborúinak feldolgozását pedig azokra kellene hagynunk, akiknek a történet önmagáért fontos, és nem azért, hogy egyes fejleményeit önkényesen összeillesztve az Egyesült Államok XXI. századi szerepvállalását igazoló tanmesét kreáljanak belőle.
Andor László
közgazdász