A buszvezetők sztrájkja
Belehallgattam az ún. „baloldal”-hoz a jelek szerint „közel álló” rádióállomás reggeli műsorába, ahol a BKV buszvezetőinek a küszöbön álló munkabeszüntetéséről elmondták az összes rendelkezésre álló reakciós közhelyet, amely még a Horthy-korszakban is kiverte volna a biztosítékot.
No persze: a Horthy-korszakban még volt (legális, féllegális és illegális) baloldal, most meg gyakorlatilag nincs. Csak baloldali „érzelmű” emberek vannak, akiknek se szervezetük, se képviseletük, se koherens világnézetük. („Baloldalin” nem egyszerűen olyan személyt értek, aki Orbán Viktor nevének hallatán elkezd hörögni.)
Elmondták – a részben profi, részben amatőr – betelefonálók, részben a rádiósok maguk, hogy 1. a buszvezetők sztrájkja beletartozik a jobboldal „forró ősz”-stratégiájába (rágalom), 2. a fogyasztók („az utazóközönség”) érdeke az előbbrevaló (demagógia: az utazóközönség zöme alkalmazottakból áll, akiknek érdeke a bérnövekedés irányában kifejtett nyomás), 3. a szakszervezeti vezetők sokat keresnek (politikai manipuláció: kompromittáljuk a dolgozók érdekében föllépő intézményt – a szakszervezeti vezetők fizetéséről több szó esik a magyarországi sajtóban, mint a topmedzserek milliárdjairól és a nagytőkések extraprofitjáról), 4. a BKV túl sok „szellemi dolgozót” foglalkoztat, őket kell elbocsátani, akkor majd jut „bérfejlesztésre” (értsd: béremelésre) a „fizikaiak” számára (az „improduktív munka” elleni, picinykét náci vagy Khmer Rouge beütésú propaganda), 5. a balközeli rádió szerint a BKCV szakszervezeti vezetői ördögi intelligenciával a tanévkezdés napjára időzítették a sztrájkot, pedig nem (az „oszd meg és uralkodj” taktika tipikus esete).
Ámde mindez semmi: ugyanennek a rádiónak az előző délutáni, népszerű és nagy hallgatottságú műsorában a nagy tekintélyű műsorvezető brutálisan letorkolta a médiaügyetlen munkajogászt, amikor megpróbálta kifogásolni azt, hogy 1. a BKV vezetősége, pardon, menedzsmentje – teljesen illegálisan – összegyűjti a sztrájkra készülő dolgozók személyi adatait, aminek nyilván kihatása lesz, lehet az illetők további előmenetelére nézve; szerény nézetem szerint ez példátlan aljasság, 2. hirdetésekben toboroz sztrájktörőket.
Az Európai Unió nyugatabbra eső tagországaiban ez úgy föstene, hogy a szakszervezetek gyűjtik össze (szintúgy illegálisan – de nem vagyunk semlegesek) a sztrájktörők adatait, ezeket feketelistára teszik, s ha az ilyen sztrájktörőt valahol, bárhol másutt alkalmaznák, ott azonnal tiltakozó sztrájkot szokás, kell meghirdetni. (A gyöngébb – a kizsákmányolt, elnyomott – félnek többet szabad, a kompenzáció egyenlőségi elvének értelmében.)
A „baloldalinak” hírlelt médiákok zömmel a tulajdonos és a sztrájktörő mellett szállnak síkra (részleges kivétel: Szöllősi Ferenc, Népszava), „baloldaliságuk” kimerül az országházi ellenzékkel szembeni idioszinkratikus utálatukban – még csak üres, jelképes gesztusokat se tesznek az uralkodó osztállyal szemben, hogy politikai identitásukat (szimbolikus területfoglalási célzattal) megerősítsék.
A közönséget még manipulációra se méltatják (a kiüresedett szociáldemokrácia másutt megszokott, megunt modorában), a polgári demokrácia melletti elkötelezettségük pedig kimerül az eljárási szabályok védelmében, de még ez is megsántul, ha a tőke (vagy mint jelen esetben: a tőkés állam) szent kelyhéből oda is csöppenhet, ahová a neokonzervatív etikett szerint nem illik csöppennie.
Nem csodálkozunk rajta, hogy az álbaloldali médiákok kollektív sztrájktörőként – tehát a dolgozó nép öntudatos ellenségeiként – lépnek föl, hiszen a két legjobb kereskedelmi rádió „zöld” („környezetvédő”) műsorainak fő szponzorai a paksi atomerőmű és az országos villamossági tröszt. Ez olyan, mintha az esti mesét a pedofilok nemzeti szövetsége támogatná anyagilag.
Azon már inkább lehet csodálkozni, hogy ezt a közönség simán lenyeli.
Evvel a közönséggel sikerült elfeledtetni, hogy amikor fogyasztóként, ügyfélként (utasként) szenved el kellemetlenséget osztályos társainak akciója miatt, akkor tudnia kell, hogy egyben bérmunkás is (a buszon és a boltban se szűnik meg bérmunkásnak lenni, sőt: éjjel, álmában se), és érdeksérelme egyben (közvetve) az ő érdekében folytatott harc is. Ezt valaha még milliók tudták.
Ha az irányított közvélemény fölszabadulna a manipuláció uralma alól – s például átlátna a szakszervezetek elleni szakadatlan propaganda silányságán – , akkor a BKV durva, kíméletlen taktikája elleni tiltakozásul nemcsak a buszvezetők egynegyede szüntetné be a munkát pár órára, hanem leállna a villamos, a troli, a metró, a fogaskerekű, a HÉV, az elővárosi vasút is, a munkakezdésről lemaradt dolgozók megkapnák aznapra a teljes fizetésüket, a gyerekek meg – gyalog! – kimennének a szigetre vagy elmennének moziba, könyvtárba iskola helyett.
Szép volna, helyes és kellemes.
De ahol a „baloldal” jobbra áll Mrs. Thatchertől, ott a dolgozók majd a dolgozókat szidják, mert nem juthatnak el az ótvaros munkahelyükre, hogy ott béketűrően és lojálisan kínlódjanak és unatkozzanak.
(A szerző egyetemi oktató)
